A SZENTESI REFORMÁTUS EKKLÉZSIA TÖRTÉNETE

1700-1825

(FORRÁSKIADVÁNY)

KÖZREADJA és a bevezetõt írta: TAKÁCS EDIT

SZÁMÍTÓGÉPES SZERKESZTÉS:
TEAM SZÁMÍTÁSTECHNIKA: TAJNAI DÓRA TÍMÁR FERENC

WEBSZERKESZTÉS, PROGRAMOZÁS: NIETHAMMER ZOLTÁN

Készült a Magyar Millennium, a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával

SZENTES, 2001.

Bevezetõ

A ma élõ, és a múlt iránt érdeklõdõ ember természetes igénye, hogy a régmúltat a maga teljességében szeretné megismerni. Ebben a történészek hagyományos feldolgozásain kívül a kortársak visszaemlékezései és az eseményekkel egykorú írásai szolgálhatnak forrásul. Históriánk kevés korszakáról mondhatjuk még el, hogy minden vonatkozásban megfelelõ képünk van róla, hiszen a történeti szakirodalom körében csekély számban jelentek meg kortársak által készített leírások, különösen nem egy településhez, város történetéhez kötõdõk.

Történetírásunknak ez a hiányossága részben a korábbi idõszak szemléletének egyoldalú, csak a gazdasági és politikai viszonyokra való orientáltságából következik, részben a polgári világlátás igen gyér forrásadottságaival magyarázható. De további nehézséget jelent, hogy a levéltárainkban található, zömmel az állami és helyi (köz)igazgatás, jogszolgáltatás stb. területérõl származó dokumentumok keletkezését és fennmaradását erõsen befolyásolták a mindenkori hatalmi és politikai tényezõk.

Ezért nagybecsûek azok a források, amelyek áttétel nélkül vagy más, általános eszmei jellegû befolyásoltságon keresztül mutatják be, írják le, esetenként értékelik, minõsítik a megtörtént eseményeket, tükrözik a korabeli társadalom tagjainak gondolatvilágát. Ezért érdemel véleményünk szerint nyilvánosságot a Szentesi Eklézsia története.

Szentesen – a többi egykori hódoltsági városhoz hasonlóan – az írásbeliség elsõ dokumentumai, beleértve a levéltárban található városi iratokat is, a XVIII. század közepétõl datálódnak.

Mind a város története, mind általános mûvelõdéstörténeti szempontból különös jelentõséggel bír az a tény, hogy e korai írásbeliség elsõ dokumentumai között két várostörténeti jellegû írásmû is maradt ránk. Az egyik az 1997-ben a Csongrád Megyei Levéltár kiadásában nyomtatásban megjelentetett Petrák-krónika, a másik “A Szentesi Református Ekklésia Históriája", melyet a település életében hosszú idõn át kiemelkedõ szerepet betöltõ református egyház lelkészei 1748-ban kezdtek írni, 1700-ig visszamenõleg. A máig kiadatlan terjedelmes kéziratos kötetek (összesen 926 folio terjedelemben) 1826-ig tartalmazzák a város köztörténetére is kiterjedõen az egyházközség históriáját.

Az eklézsiatörténet persze bármennyire naplószerû is, a kortárs mûvekhez hasonlóan elsõsorban nem köztörténeti újdonságaival, sokkal inkább szubjektivitásával ragadja meg tanulmányozóját. De ebben rejlik kivételes értéke is: a társadalom kisebb – többé-kevésbé zárt – közösségeinek önmagáról és a “külvilágról” alkotott képét vetíti elénk, amelyet megismerni, megérteni, tudományos apparátussal elemezni legalább olyan fontos, mint a termelés és fogyasztás statisztikai adatainak, a politikusok és a hadseregek ide-oda vándorlásainak nyomon követése.

Reményeink szerint ezen újszerû, a számítógépes technikai lehetõségeket kihasználó kiadvány a történeti tudományok képviselõi számára lehetõséget nyújt a külsõ formai és a tartalmi forráshûség és a ma embere által igényelt olvashatóság, továbbá a profi tudományos kritikai eszköztár párhuzamos alkalmazására.

De reméljük, hogy a történeti források eredeti formában való olvasása, ezen keresztül a múltbéli mindennapok közvetlen megismerése, mint lehetõség, találkozik a múlt iránt érdeklõdõ olvasó ember érdeklõdésével, tetszésével is.

Szentes a mohácsi csatavesztéstõl az örökváltságig

(1526–1836)

A mohácsi csatavesztést követõen – 1526–1541-ig – legalább is látszatra, még állt a régi állam, de már megkezdõdött lassú kettészakadása. A folyamatot, hosszan elnyúló, zavaros polgárháborút, gyakran színezték török vagy német hadjáratok. A fõ hadszínterek azonban a Felvidéken, a Dunántúlon és egy ideig Erdélyben voltak; a Tiszántúl ritkán került a gyújtópontba. A környék életét a két ellenkirály közötti harcok közvetlenül nem érintették ugyan, de a bizonytalan politikai-hatalmi helyzetben megkezdõdött a vidék elnéptelenedése.

Az ország három részre szakadása, 1541-ben Buda török kézre kerülése, s az ezt követõ években az ország középsõ területeinek elvesztésével a szentesi táj immáron három hatalmi tényezõ közé szorult. Bár a nagyobb hadjáratok elkerülték, nemúgy a két magyar király ugyanazon birtokokra vonatkozó adományozásai és az ebbõl következõ jogviták. S míg a birtokosok pereskedtek, a részekre szakadt ország urai a belviszály okozta jogi zûrzavarral küszködtek, a török egyre magabiztosabban rendezkedett be a meghódított területeken, így Szentesen is. De több-kevesebb sikerrel adóztatták a várost régi és új birtokosai is.

Az 1566-os hadjáratot követõen Szentes ugyan kikerült a harcok vonalából, de beillesztõdött a török birodalomba, a defterek tanúsága szerint gazdaságilag is stabil településként. Fejlõdése azonban a XVI. század utolsó harmadában megtorpant, sõt hanyatlásnak indult.

Városunkat a következõ évszázadban is lassú sorvadás jellemezte, megmaradása feltehetõen a századfordulón kiújuló harcok során elpusztult környezõ településekrõl ide menekült lakosságnak köszönhetõ.

A vasvári békét követõen a Dunántúlon kibontakozó, majd a század utolsó negyedében az Alföldre is kiterjedõ és a század végére a török teljes kiûzését eredményezõ felszabadító folyamatnak Szentes és vidéke eleinte jobbára csak passzív elszenvedõje volt. A nagy keresztény ellentámadás azonban már közvetlenül is érintette. Többszöri felégettetése ellenére a század végén beköszöntõ békés periódus kezdetét egyetlen lakott helységként érte meg a város.

A török hódoltság megszûnése után a XVIII. század elsõ évtizedét a kibontakozó Rákóczi szabadságharc eseményei következtében a fegyverek és hadak jelenléte jellemezte. Az 1703. szeptember elején kibontakozott nagy kuruc támadás eredményeként a Duna-Tisza köze Rákóczi csapatainak az ellenõrzése alá került, majd október végére a Tisza bal parti helységei – így Szentes is – átpártoltak a kurucokhoz. Bár az 1703. szeptember 15-i csongrádi csatán kívül más jelentõs ütközet nem volt a térségben, az átvonuló hadak folyamatos ellátása idõvel ugyancsak nyomasztóan hatott a lakosságra.

A hadak még el sem vonultak, amikor újabb veszedelem következett, 1709–1710-ben több mint 900-an haltak meg pestisben.

A hadjárások és a pestis pusztítása után az 1715. évi országos adóösszeíráskor Szentesen összesen 230 családot vettek jegyzékbe, ha családonként hat családtagot számítunk is, a település lakóinak száma nem volt több 1380 fõnél. Errõl az alapról indulva vált néhány évtized alatt ismét virágzó mezõvárossá; népessége 1759-ben megközelítette az 5000-et, 1773-ban meghaladta a 7000-et, egy évtized múlva a nyolcat. A város dinamikus fejlõdésének töretlenségét bizonyítja, hogy a XIX. század elsõ negyedének végére a lakosság száma megduplázódott.

A népesség számának gyors növekedése mögött hasonlóan erõteljes gazdasági fejlõdés húzódott. Szentes város népességének gazdasági-jogi helyzete a XVIII. században az általánosnál kedvezõbbnek mondható. A török hódoltság alatt felbomlott feudális kötelékek újjászervezése során a Harruckernek törvényes és szokásos földesúri jogaikat egyelõre csak olyan mértékben terjesztették ki, amennyire saját érdekükben és a szentesi úrbéres társadalom megszervezése végett feltétlenül szükséges volt. Ebbõl következett, hogy a Mária Terézia által 1767-ben kibocsátott úrbéres rendelet az eddigieknél aránytalanul nagyobb terhek meghonosítását jelentette, az új úrbérpótló szerzõdések véget vetettek annak a fél évszázados szokásnak, hogy a város lakói évi egy összegben megváltották minden szolgáltatásukat, s a földesúr nem avatkozott be a város ügyeibe. A XIX. század elején a város a gróf Károlyi család birtokába került – irányításában ugyanazon rend érvényesült, mint a család más birtokain, ez Szentes esetében a korábban megszokottnál jóval szigorúbb volt. A változások sértették mind a telkes gazdák, mind a vagyonos, nagy haszonbérletekkel rendelkezõ házas és házatlan zsellérek érdekeit. De zavart okoztak az egyre népesebb település belsõ ügyeiben is. Érthetõ, hogy a város lakói, elsõsorban a föld- és állattulajdonos gazdák, szabadulni akartak az úrbéres nyûgöktõl, a “jobbágyközségbõl” polgárvárossá, alávetett jobbágyokból szabad birtokkal rendelkezõ parasztpolgárokká válás lehetõségének reményében vállalták az örökös megváltás nem kis terhét.

A reformáció kezdetei – a vallásváltás Szentesen

A mohácsi csatát követõ mintegy félévszázad tekinthetõ annak az idõszaknak, amikor a kezdeti, szórványos, illetve bizonyos népcsoportokra, helyszínekre korlátozódó megjelenések után, a protestantizmus mozgalommá válik és széles körökben terjedni kezd, immár nemcsak a mûvelt, teológiát tanult vagy németül tudó laikusok között is. A közismert történeti események, az egyes helységek és ezzel együtt levéltárak s iratok pusztulása miatt a vallásváltás okait, konkrét eseményeit a mai napig bizonyos homály fedi.

A reformáció korai és gyors terjedésének nagyon könnyen érthetõ elõidézõje egyrészt a földesurak – Szentes esetében Dóczi Miklós és Mágocsy Gáspár – állásfoglalása a hitújítás mellett, másrészt az a körülmény, hogy a pártvillongások e korában nem érvényesült a protestánsok törvényen alapuló üldözése. Végül, de nem utolsósorban fontos volt, hogy a török vallási tekintetekben nem avatkozott keresztyén alattvalói életébe.

A vallásváltás okait keresve tényként elfogadhatjuk Sima László Szentes történetírójának szavait: “a koldus nyomorba jutott lakosság, amelyet magyar és török egyaránt pusztított, a jobb jövendõ reménységével fogadta a krisztusi igék magyar nyelvû hirdetõit, akik a kétségbeesés nehéz perceiben megvigasztalták, kitartásra ösztönözték s a szó varázserejével éleszteni tudták a hunyó reménységet.” Hasonlóképpen nincs okunk kételkedni Papp Lajos megállapításában sem: “a népnek lelkiekben való elhagyatottsága, rendkívüli szenvedései, de e mellett lelkének a finomabb mûveltség befogadására való érettsége, vágyódása a bensõ vallásos élet után, amelytõl boldogságát remélte, lehetõvé tették ... a Luther, majd Kálvin által reformált vallásra” való áttérést. A lakosság számára tehát vonzóak voltak az anyanyelvén szóló prédikátorok lelki vigasztalást nyújtó tanításai. Szentes esetében kik voltak ezek a prédikátorok, azt egyértelmûen megállapítani nem tudjuk. A XVI. század a reformáció terjedése és ezzel párhuzamosan az egyházszervezet kialakulása idején állandó lelkészekrõl beszélni még nem is lehet, feltehetõ, hogy a környékbeli helységekben mûködött lelkészek között voltak azok is, akik hosszabb-rövidebb ideig, vagy csak alkalomszerûen városunkban is megfordultak. Így Gál Szécsi Mihály, Ozorai Imre, Turi Litteratus Lukács, valamint Szegedi Kiss István lehetettek azok, akik megnyerték a lakosságot a hitújításnak.

Hasonlóan hiányosak az elsõ állandónak tekinthetõ helyi lelkészekre vonatkozó adataink. A református eklézsia írott históriája a XVIII-dik századot megelõzõ idõkrõl röviden és általánosságban szól, mindössze annyit tudunk, hogy a szentesi eklézsia nem nagy, de virágzó volt és már a XVI-dik század elsõ felében is tartott prédikátort és tanítót. A legelsõ konkrét adat, melyrõl tudomásunk van, 1549-bõl való, amikor Hódmezõvásárhely, Szentes lelkészei Maros- és Körösmenti társaikkal együtt zsinatra gyûltek össze Tornyán, hol korszerû határozatokat hoztak lelkipásztoraik hivataloskodására, erkölcseire, ruházatára vonatkozólag.

Az elsõ névszerint ismert szentesi prédikátor Gerendási Balázs, aki 1569-ben aláírása tanúsága szerint részt vett a Nagyváradi zsinaton.

Szentes XVI–XVII. századi történetére vonatkozó adataink alapján nyilvánvaló, hogy ahogyan a város, úgy az eklézsia is többször elnéptelenedett, majd az újabb betelepedést követõen ismét újjáalakulhatott, mely tény önmagában is nehezíti az eklézsia korai történetének precíz, részletes feltárását.

Az Eklézsia szerepe Szentesen a XVIII–XIX. században

A város XVIII. századi betelepedését követõen a békés anyagi gyarapodás évtizedeiben a református eklézsia szerepe a nagyon különbözõ értékrendhez szokott vegyes lakosság városi polgárrá, közösséggé formálásában vitathatatlanul nagy volt. E szerepkör minden részletének bemutatása, a város és az Eklézsia kapcsolatrendszerének feltárása meghaladja e bevezetõ kereteit, ezért csak a legfontosabbnak tartott néhány mozzanatra kívánjuk e helyen felhívni a figyelmet, egyszersmind az eredeti forrás olvasásához, értékeléséhez szeretnénk szempontokat adni.

“A tudományokban való elõmenetel szülte a reformátiót és a Reformatio szükségessé tette az Oskolákat, nevelte a tudományokat”. Az oskolázás, az anyanyelvi oktatás megszervezése és elterjesztése a Szentesi Eklézsiának egyik legelsõ és legfontosabb feladata volt. Nem véletlen, hogy az Eklézsia-történet bõvelkedik az iskolákra vonatkozó adatokban. Iskolája mindig volt az egyházközségnek, a tanítás tartalmára, a megfelelõ színvonalon oktatni képes tanítók kiválasztására nagy hangsúlyt fektettek. Törekedtek az iskolás korú gyermekek minél nagyobb számban való iskolába járatására. Ennek érdekében a szülõket próbálták mindenekelõtt megnyerni, de nem riadtak vissza szankcionáló intézkedésektõl sem. A népesség növekedésének arányában szaporodtak az iskolák.

Az iskolákban olvasást tanítottak, hogy a “Szentírást és más jó könyveket mindenek elolvashassák, ismerjék a Vallás fõbb igazságait, tudják azt, mit és miért hisznek”. Az éneklés tanítása az egyházi szertartásokon való aktív részvétel miatt volt fontos; “ne legyenek némák, mikor mások énekelnek”. Ezen kívül tanultak írást, számvetést, mely a közönséges életre annyira szükséges. A vallásos életre történõ felkészítéshez a Biblián kívül elsõsorban a Heidelbergi Káté, a közönséges életre nevelésben a Magyarország Históriáját és Geográfiáját tartalmazó Kis Tükör szolgált tananyagként.

Mind a gyermekek nevelésében, de a felnõtt lakosság körében is törekedtek a “jó erkölcsök” terjesztésére, amit bizonyítanak az egyházi rendszabályok éppen úgy, mint a város lakóinak mindennapos szokásainak leírásai, különösen az ezekhez fûzött értékelõ megjegyzések.

A XVIII. századra tehetõ mind a város, mind az Eklézsia igazgatási rendszerének kiépülése. Az egyházigazgatás és városigazgatás összefonódása Szentesen is jól megfigyelhetõ: a város vezetõi (bírák, esküdtek személye) hosszú ideig azonosak voltak, a város különbözõ mértékben, de részt vett az egyházközség tisztviselõinek javadalmazásában. A lelkészek közvetlenül nem vettek ugyan részt a város vezetésében, de a háttérbõl folyamatosan figyelemmel kísérték annak alakulását.

Az egyház megszilárdulásának idõszakát követõen, különösen a XIX. század elején a lelkészek, elsõsorban Kiss Bálint, figyelme kiterjedt a város gazdasági életének fejlesztésére. Kiváló kertészeket találunk a lelkészek között, maga Kiss Bálint a földmûvelés korszerûsítése érdekében tett különösen sokat. Az egyházi építkezéseknél bevezetett újszerû technológiák minden bizonnyal hatottak a városi lakosok saját építkezéseire – égetett tégla, cserép alkalmazásának elterjedéséhez hozzájárultak.

A történetíró lelkészek az egyes események, történések, szokások írásban való rögzítését sem öncélúan, a maguk gyönyörûségére tették, céljuk volt a jó hagyományok, az atyák cselekedeteibõl a hasznos és jó, tanulságos ismeretek továbbadása, az elkerülendõkre való felhívás.

A Szentesi Református Ekklézsia Históriája I–II.

A Szentesi Református Egyház tulajdonában lévõ, máig kiadatlan eklézsia-történet különbözõ korszakban, több szerzõ által készített részben eredeti mûvekbõl (I., II. 1800-tól, Papp Lajos 1826-tól), részben másolatokból, átiratokból (Zolnay és II. 1800-ig), vagy a korábbi változatokat forrásként felhasználó újraszerkesztett változatból (Papp Lajos 1825-ig) áll.

A       legkorábbi, elsõ kötet 21x18x4 cm, 322 folio terjedelmû, 1–145-ig oldalszámozott, majd ezt követõen oldalszámozás nélkül folytatódik (a továbbiakban Ekklézsia–I.). Tartalmát tekintve szerzõje(i) két szakaszra osztotta(ták). Az   elsõ szakasz címe: A Szentesi Reformáta Ekklésiának Matriculája Melyben: Az õ emlékezetes Dólgai, t.i. Erede’te’, ... XX tematikus részbõl áll. A   második szakasz – címe: Emlékezetre Méltó Jegyzések ... – részben megismétli, részben kiegészíti az elsõ szakasz eseményeit, de szerkezete annelesszerû. E második szakasz különös értéke, hogy a legjelentõsebbnek vélt egyházi és városi események mellett, emlékezetes természeti jelenségek (viharok, árvizek, sáskajárás) gazdasági eredmények (termés eredmények, árak) leírását is tartalmazza. A kötetben az eklézsia történetétõl független hosszabb-rövidebb feljegyzések is találhatók, melyek vélhetõen az eredeti kötet újraköttetésekor kerültek oda:     prédikáció szövege,   Debrecen városából Szentesre került rendelet a pestisrõl, terjedelmes leírás a   sáskajárásról.

Az Ekklézsia-történet elsõ szerzõje 1748-ban       Béládi István, aki 1746-ban érkezett a Dunántúlról az ottani vallási üldöztetés elõl menekülve Szentesre, és lett az akkor megnyitott új leányiskola tanítójává. A történetírást 1753–ig folytatta (1759-ben Szentesen halt meg). Õt követte a krónikaírásban 1753-tól         Gaál István, Kiss Bálint szerint 1764-ig, majd Szentmiklósi Sebõk Sámuel, aki az Ekklézsia-I-ben elsõsorban lapszéli kiegészítéseket, megjegyzéseket tett, majd folytatta az annalesszerû részt az 1753-as évtõl, valamint a Gaál István idejében elkezdett másolást/átírást az Ekklézsia-II-ben befejezte.

Az Ekklézsia-II. 33x21x6 cm-es 604 foliot tartalmazó barna bõrkötésû kötet, lapjai 1–604-ig sorszámozottak, margózottak. Az eredeti kötetet/köteteket(?) 1829-ben Kiss Bálint újraköttette, így eredeti formai jegyeit csak az íráskép és Kiss Bálint bevezetõje alapján lehet rekonstruálni. Ezek szerint e kötet lapjaira Gaál István kezdte el lemásolni az Ekklézsia-I-et de csak az 5. oldal (II. Rész) közepéig jutott. A másolást valaki más folytatta a XV. rész végéig. A XVI. résztõl a Második szakasz 1764. évi események leírásáig ismét változik az íráskép. Kiss Bálint bevezetõje szerint ezt Szentmiklósi Sebõk Sámuel írta?íratta. Ennek némiképpen ellentmond az Ekklézsia-I. oldalain megfigyelhetõ íráskép-változás, illetve az a tény, hogy az Ekklézsia-I. az 1760-as tûzvészrõl szóló leírás közben szakadt meg, folytatása pedig csak az Ekklézsia-II-ben található meg.

Az 1765. évi eseményektõl kezdõdõen a szerzõ tudós   Kiss Bálint (reformkori tudományos életünk egyik jelentõs személyisége, a Magyar Tudományos Akadémia tagja). Õ 1799-cel lezárta az elsõ kötetet, és a Béládi által szerkesztett történethez hasonló tematikus szerkezetû, az eseményeket 1800-tól 1826-ig taglaló önálló mû megírása mellett döntött.

A fentiek alapján feltételezhetõ, hogy az         Ekklézsia-II. eredetileg két kötetbõl állt, és csak 1829-ben nyerte el mai formáját. Ezt erõsíti a két belsõ címlap is (elsõ   kötet 1700–1800,   második kötet 1800–1825).

Az Eklézsia–II. elsõ kötetében – az eredetivel összevetve – jól lemérhetõk az egyes szerzõk gondolkodásbéli változásai. Az elsõ szerzõk a világban zajló történések értékeléséhez vallás-filozófiai alapon közelítettek, míg utódaik nyitottabbak, liberálisabban gondolkoztak, érdeklõdésükben világiasabb (pl. gazdasági) kérdések, gondolatok is helyet kaptak.

A XVIII–XIX századi történetíró lelkészek példája nyomán egész krónikaíró-mozgalom bontakozott ki Szentesen, melynek egyik ága a már említett Petrák-krónika, míg másik a Kiss Bálint által készített eklézsia-történet másolatának, illetve újabb eklézsia-történet elkészítéséhez vezetett.   Zolnay Károly a szentesi m. kir. állami fõgimnázium nyugalmazott igazgatója, a szentesi református egyház fõgondnoka 1910-ben készítette el az Ekklézsia-II. másolatát. A       másolat 36x23x3 cm-es, kemény fekete vászonkötésû, 1–434 számozott margózott oldalt tartalmazó kötet.

A két eredeti mû forrásként történõ felhasználásával, és más nyomtatásban megjelent munkák, valamint eredeti források alapján Papp Lajos református tanító 1920-ban 1918-ig írta meg az egyházközség történetét. Munkájában részben követte az elõzõ változatok szerkezetét, a tartalmi és formai hatások, eltérések elemzése külön tanulmány tárgyát képezhetné. A legszembetûnõbb, hogy õ is     két kötetre osztotta munkáját. Az   elsõ kötetben         rövid elõszót és     bevezetést követõen a XVIII. században keletkezett Ekklézsia–I-hez hasonló tematikus fejezeteket találunk, míg a     második kötet inkább Kiss Bálint II. kötetének tematikus fejezeteire emlékeztet. A második kötetben új, önálló fejezetet kaptak azok az 1826 utáni események, történések, melyek korábban vagy nem, vagy más, hasonló témákkal összevontan kerültek bemutatásra (adózás, alapítványok, szabályrendeletek, fiókegyházak, szórványok stb.). Ugyancsak önálló fejezetben írta le az I. világháború korszakát. A kötetet kronológia és függelék (1806, 1827-bõl az iskolákra vonatkozó szabályok; 1918-ból a Köztársaság kikiáltása alkalmából elmondott ima és ünnepi beszéd) egészíti ki.       Papp Lajos eredeti, kézzel írott munkája 34x22x5 cm-es keménykötésû, fekete vászonkötet, kötetenként újrakezdõdõ oldalszámozással, de a lapok alján 1–648-ig folyamatos lapszámozás is található. A kéziratról gépelt másolat készült, feltehetõen az 1950-es években.

Az Ekklézsia-történet elsõsorban várostörténeti szempontból jelentõs forrás, hû krónika, hiszen olyan részletesen, életszerûen tartalmazza mindazokat az eseményeket melyek feltárásával mai napig adósak Szentes történetének kutatói, mûvelõi. Egyszersmind éppen részletessége miatt rámutat azokra a lehetséges várostörténeti kérdésekre, kutatási feladatokra, melyekhez a Szentesi Levéltár anyagának feltárását követõen új eredmények várhatók (városigazgatás, iskoláztatási törekvések, erkölcsi állapotok változásai, a lakosság anyagi gyarapodása, gazdálkodási szokásaik vizsgálata stb.).

Szentes történetén túlmutató jelentõsége az Ekklézsia-történetnek, hogy belõle részletesen megismerhetõ a korabeli értelmiséget képviselõ református lelkészek véleménye olyan általános, a köztörténetbõl ismert jelenségekrõl, eseményekrõl, folyamatokról, mint például az ellenreformáció egyes eseményei, az úrbérrendezés 1767-ben, a II. Józsefi türelmi rendelet stb.

Íróinak megállapításai minden valószínûség szerint általánosíthatók, modellként alkalmazhatók, ezért a XVIII-XIX. századi városi élet, városi lakosság szokásai, mindennapjai iránt érdeklõdõ olvasó éppúgy haszonnal forgathatja, mint a korhoz, annak társadalmához kutató történészként közelítõ szakember.

A kiadás elvei

A két eredeti kéziratos kötet, (Ekklézsia–I. és II.), de különösen az elsõ fizikai állapota – részben a szerzõk által használt papír, toll és tinta minõsége, részben a keletkezése óta eltelt két és félévszázadnak köszönhetõen – mára már szinte az olvashatatlanságig leromlott. Ezért 1998-ban állománygyarapítási céllal, de egyszersmind az archiválási elvárásoknak is megfelelõ módon elkészítettük a Ekklézsia–I. digitális másolatát. A tapasztalatok alapján határoztuk el az Eklézsia–II. anyagának digitalizálását, majd a két mû forrásként való közzétételét.

Az Ekklézsia–I. lapjainak szkenneléskor az eredeti kötet gerincével kezdõdõen (001), a külsõ elõ- és hátlappal, majd belsõ címlappal folytatva az egyes oldalakról készült felvételeket folyamatos (001–324.jpg) sorszámmal láttuk el. Az üres oldalak helyét a kihagyott sorszámok jelzik pl.: 003 után 008 következik, mert a 004, 005, 006, 007 üres lap volt. E számozás hátránya, hogy az eredeti oldalszámozás és a felvételek (jpg file-ok) sorszáma eltérõ. Az Ekklézsia–II.-nél a kép-oldalak sorszámozását (001-tõl folyamatosan adott jpg file-nevekkel) szinkronba hoztuk az eredeti kötet oldalszámozásával. A kötet külsõ borítójáról, gerincérõl, a számozatlan oldalakról stb. készített felvételek _001-tõl _016-ig sorszámozott file-neveket kaptak.

A digitalizált változat forrásként való közzététele mellett szólt, hogy:

– Az újszerû technika nemcsak az eredeti forrás forma- és alakhû “átiratának, másolatának” elkészítésére alkalmas, hanem a grafikus megjelenítõ program (ACDsee, PaintShop stb.) alkalmazásával az egyes oldalak szövege soronként, sõt szavanként nagyítható, a kontrasztok variálásával a betûk vonalai felerõsíthetõk, a szöveg jól olvashatóvá tehetõ.

– A teljes szöveg közzététele CD-n sokkal gazdaságosabban megvalósítható mint hagyományos nyomtatásban.

– Kiss Bálint kéziratának teljes terjedelmû közlését a szerzõ személyiségének jelentõsége mellett az is indokolja, hogy a két Ekklézsia-történet CD-n történõ megjelentetésével biztosítható a két változat szövegének párhuzamos olvasása, a szövegváltozatok egyidejû, sokszempontú elemzése.

– Az 1910-ben keletkezett Zolnay-féle másolatot is az egyházközséghez kapcsolódó helytörténetírás termékének tekintjük, szövegének megismertetése véleményünk szerint szervesen hozzátartozik e sajátosan egyedi jelenség historiográfiai megismeréséhez, ezért szükségesnek tartottuk szövegének közlését. A Pap Lajos által készített változat közlésétõl azonban eltekintettünk, mert ez, a korábbiaktól eltérõen várostörténeti elemekben szegényebb. (A teljességre való törekvés jegyében azonban megfontolandó a jövõben hagyományos nyomtatásban való publikálása.)

– Az eredeti kéziratok a Szentesi Központi Református Egyház tulajdonában vannak. A egyházi magántulajdonban lévõ forrásegyüttes CD-másolatai is csak a Szentesi Levéltárban kutathatók, tehát mind a szûkebb szakmai, tudományos kutatás, mind az érdeklõdõ egyszerû olvasók számára csak nehezen elérhetõk.

– Az egyes kötetek igen terjedelmes volta, valamint a szövegek elhelyezése, szerkesztése a hagyományos könyv formában az egyedi mûvek eredeti szerkezetének, az egyes szerzõk gondolatmenetének sérülése nélkül megoldhatatlannak, illetve rendkívül költségesnek tûnt.

A fentiek alapján a teljes anyag közzétételére alkalmas HTLM formátumú CD változat elkészítése mellett döntöttünk.

Ezt követõen ki kellett dolgoznunk a forráskiadvány megjelentetési módozatát, a hagyományos forrásközlés elveinek az új formához való alkalmazását.

A különbözõ szöveg-változatok egyidejû olvashatósága érdekében alapszövegként a Zolnay Károly féle változatból indultunk ki, mely az elkészült CD-n alapszövegként betûhíven, dõlt betûkkel szedve olvasható.

Az egyidejû olvasás ezen alapszövegbõl a két korábbi mû oldalainak a képernyõn történõ megjelenítésével (linkelés) biztosított.

Az Ekklézsia-I. írói és Zolnay az egyes oldalak alján az utolsó szót új sorba, a sor jobb szélére írták és a következõ oldal elején elsõ szóként megismételték. Az ismétlõdõ szavakat, szótagokat az Ekklézsia-I-ben gyakran aláhúzták, Zolnay másolatában az utolsó szavak után ·/· jelet is használt. Ezeket a szó(szótag) ismétléseket, aláhúzásokat, valamint Zolnay oldalválasztó ·/· jelét meghagytuk.

Az eredeti oldalak megjeleníthetõsége a hagyományos forrásközléseknél alkalmazott, elvárt jegyzetelés, apparátus (mutató) egy részét fölöslegessé teszi, mert az eltérések szemmel láthatók, pl. kis és nagybetûk (ISTENi – Isteni), rövid és hosszú magán- és mássalhangzók (állitották – állították, valamely – valamelly) egyes szavak és toldalékok egybe vagy külön írása (ugyan itt – ugyanitt, meg szaporodván – megszaporodván). Hasonló meggondolásokból nem jeleztük egy-egy hangnak az ugyancsak szemmel látható és általában következetesen ismétlõdõ eltérését: pl.: ts – cs, tz – c, cz, dj – gy, dt – t, d – t c – k, s, ’s – zs, jai – ai, ei – ji, á – eá stb., a tájnyelvbõl és nyelv fejlõdésébõl adódó, a mai olvasó számára nem feltétlenül értelemzavaró különbségeket, pl.: toldalékoknál: bul – ból, ül – õl, bül – bõl, tul – tól; szavaknál: szerint – szerént, ispány – ispán stb. Nem jelöltük az Eklézsia szó elõforduló változatait Ekklésia, Eklésia, Ekklézsia, Eklézsia. Az olvashatatlan részeket **-gal vagy [...] jelöltük. A fentiek alapján látható, hogy jegyzetelésünk célja elsõsorban az olvasás megkönnyítése volt.

A jegyzeteket minden esetben lábjegyzetekben helyeztük el, melyek olvasás közben a fõszövegben megjelennek (szövegablakban), illetve klikkeléssel megjeleníthetõk (a képernyõn külön ablakban).

Lábjegyzetben adtuk meg álló betûkkel:

–                                az alapszöveg és az eredeti (Ekklézsia-I és II.) közti az egy-két szavas eltéréseket, valamint a más szavakkal vagy a szavak más sorrendjében megfogalmazott mondatokat, melyek esetenként az eredeti gondolat megváltozását is jelenthetik,

–                                az értelmezéshez szükséges magyarázatokat, (elõfordult, hogy a lábjegyzetbe került eredeti szöveghez kellett magyarázatot fûzni, ilyen esetben a magyarázat szögletes zárójelbe került.)

–                                a olvasás megkönnyítése érdekében közöltük a beszúrások, kiegészítések eredeti helyét pl. az eredeti lap jobb vagy bal szélén, a lap alján stb.

A lábjegyzetekben minden esetben ()-ben dõlt betûvel szedve hivatkoztunk az eredeti szöveghelyre, az Ekklézsia-I. vagy II. megfelelõ képformátumú (jpg) oldalára.

A rövidítések feloldását, a hiányzó toldalékokat a fõszövegben vagy lábjegyzetben szögletes zárójelben az Ekklézsia-I. esetében álló, az Ekklézsia-II-nél félkövér dõlt betûkkel jeleztük. Az ismétlõdõ rövidítéseket általában csak elsõ elõfordulásuk helyén oldottuk fel.

Az Ekklézsia–I. azon részeit, beleértve az értelemzavaró betûhiányokat, melyek Zolnay másolatából kimaradtak álló, az Ekklézsia-II. esetében félkövér dõlt betûkkel, betûhív átírásban beillesztettük az alapszövegbe. Az Ekklézsia-II. lábjegyzeteit az egyidejû olvashatóság érdekében félkövér dõlt betûkkel ugyancsak az alapszövegbe szerkesztettük.

Eltekintettünk a hagyományos forrásközlés esetén elvárt mutatók elkészítésétõl, hiszen a számítógépes megjelenítés használata során az alapszövegben (Zolnay) elõforduló bármely szóra rá lehet keresni, az alapszövegbõl pedig linkelni lehet az eredeti oldalakra.

Irodalom: