A Koszta-tanya régebbi állapotában Koszta József a Lakos-tanyai mûtermében Koszta József Annuskával Tanya boglyával (akvarell) Fehér ruhás nõ (olaj) Muskátlis kislány

2.3:Koszta József festõmûvész (Brassó, 1861. márc. 27. – Szentes, 1949. júl. 29.) Koszta József 1861. április 27-én született Brassóban. Apja mészáros volt. A reáliskolát szülõvárosában végezte, majd fényképészinasnak szegõdött el két évre. A fényképezés mellett elsajátította az arcképfestés alapjait is. Önéletrajzában így emlékszik pályakezdésére: “Gyermekkoromban az volt egyedüli vágyam, hogy juhpásztor lehessek, nem éppen a juhok kedvéért, hanem mert mint juhpásztor napestig elnézhetném a fellegek járását, a vidék szépségét és festegethetnék is, hiszen a kutyám eligazítaná a juhok dolgát. De hát nem volt szerencsém, mert a szüleim az elemi után beadtak a reáliskolába, sõt már a II. és III. osztályt jártam, amikor megkezdhettem a sztrájkot, nem akarván tovább tanulni. Nem is tanultam tovább. De a juhpásztorságból mégsem lett semmi. Sok viszontagság után festõakamédiákba kerültem, Bécsbe, Münchenbe, de ezzel messze, messze estem az én ideálomtól.” 1882-ben összegyûjtött pénzébõl beiratkozott a bécsi akadémiára. Bécs után Budapest, München, Nagybánya, majd Pesten Benczúr Gyula mesteriskolája tanulmányainak új állomása. Pesten Lotz Károly és Székely Bertalan volt a mestere, de sem az elsõ mitológiai álmokat követõ könnyed derûlátása, sem az utóbbi problémákkal viaskodó akadémizmusa nem hatott rá meghatározó erõvel. Münchenben négy évet töltött, ahonnan 1897-ben tért haza. Ekkor fejezte be Mátyás és Beatrix találkozása címû festményét. A festõiskolák által rákényszerített eklektikus historizmus átmeneti terhet jelentett mûvészetében, de alföldi tartózkodása alatt ezt hamarosan lerázta. A Rómában töltött évek alatt is megõrizte függetlenségét még a legkiválóbb mesterekkel szemben is. Egyedül a francia nagymester Millet Jean Francois festészetével ér-zett azonosságot. Egyetértett a természet, a föld, az ember összhangját keresõ mûvészi ábrázolással. Impresszionizmusa súlyosabb “zsírosabb” mint a franciáké, festése pasztózus, az ecsetvonásai szenvedélyesek. Az erõs alföldi fényeket az árnyékok sötét színeivel erõsítette fel. A Három királyok címû kép újabb állomása Koszta festészetének. Rómában festette 1907-ben. A bibliai jelenetet saját korának emberei közé helyezte árnyékokkal tarkított napsütésbe, ahol sárga, vörös és fehér színei ragyoghatnak. 1917-ben az Ernst Múzeumban állította ki munkáit. A kritika és a közönség egybehangzóan ünnepelte, egyszerre a vezetõ mesterek közé emelkedett. A Barcelonai Világkiállításon 1929-ben a Berekháti szélmalom címû festményével nyert díjat. Alakos kompozíciói mellett tájképeket festett. Motívumai hasonlóak; tanyai viskók, cigányputrik, zöld vagy barnás gyep, mélykék égbolt felhõkkel. Festészetének színpada az Alföld. Szentes volt az a hely, amit e célra kiválasztott, tanyát és földet vásárolt. A határban születtek meg azok a nagy erejû színlátomások, melyek kivételes helyet biztosítanak Kosztának a magyar festészet történetében. A tájat és az itt élõ népet múzsájának tekinti, melyrõl így vall: “Hogy miért lakom éppen Szentesen – nyilatkozott egy alkalommal – arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól, és csak itt tudok igazán dolgozni. Összes munkáim, amelyekkel feltûnést keltettem, mind mind tanyai alkotásaim. A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyûgözõ hatással vannak rám, és annyira idekötnek, hogy úgy érzem másutt nem is igen tudnék dolgozni. Annyira magáévá tett és áthasonított e föld varázsa, hogy talán élni sem tudnék nélküle. És képeim, amelyeket itt alkottam éppen a magyar tájhangulat kifejezõ erejével képesek annyira hatni, mint azt a külföldi elismerésekbõl látom.” A zord Koszta, a zsémbes piktor leányportré sorozatával árulja el lelkének kisugárzó gyengédségét. A Magyar Nemzeti Galéria ismert Muskátlis kislány és a Kislány vázával címû festménye a gyermekábrázolás kitûnõ példája. Az arcok nyíltsága különös varázsát adja e remekmûveknek. Koszta felesége, Annuska, a csodálatos parasztleány, a munkában megfáradt, a pihenõ vagy a gondokban õrlõdõ asszonyainak gyakori modellje. A paraszti sors és életforma legbensõségesebb kifejezõdését teremti meg festészetében. A néppel való kapcsolata sohasem szakadt meg, a parasztság lelke parázslik vásznain. Virágcsendéleteiben szenvedélye alábbhagyott, önfeledt örömmel teremtette meg a szegfûk, muskátlik, õszirózsák összhangját. Legtöbbször sötét, semleges háttérbõl csillognak ki egyszerûséggel, keresetlenül beállított csokrai. Egyre szélesebb, tömörebb ecsetvonásokkal festett, sûrû, vérmes színekben látott. Csak a fény- és színhatás vált fontossá, a forma és a plasztika alárendelt szerepet kapott képein. A mindennapos mezei látványt festette: vonuló az asszonyokat kosarakkal karjukon a beérett terméssel, aranyló lombú fák zöld, aranymezõk elõtt, sötét égbolttal a háttérben. A második világháború izgalmaival egyidõben egészsége meggyengült. Mûvészi pályája végakkordjaként 1948-ban gyûjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban, és Kossuth-díjjal tüntették ki. A tanyai mûtermet végérvényesen el kellett hagynia, Szentesre költözött a Zrínyi utcai házukba. Festészete ihletõ világától végleg elbúcsúzott, 1949. július 29-én 85 éves korában elhunyt. Hagyatéka a szentesi Koszta József Múzeumba került, de a Nemzeti Galéria és magángyûjtemények is kitüntetett helyet adnak alkotásainak.