Nagy Bálint bognármûhelyében dolgozik (B. I.) (35. kép)

3.5:Bognárok avagy kerékgyártók A mezõvárosi kerékgyártó a kovácshoz hasonlóan és azzal együtt a parasztgazdáknak, a földmûveseknek dolgozott. Kocsit, talicskát készített rendelésre, vásári árusításra, sõt meghibásodás esetén javította ezeket. Kubikos, félkubikos, kerti trágyahordó és malteros talicskát, valamint szerszámnyeleket is gyártott. A század elején kubikostalicska készítõkként Zeleiék, Támadásék, Vidovics János voltak nevesek. A kubikostalicska a kézi erõvel a Tisza és más folyók szabályozásánál, az út-, vasút-, gyár-, késõbb repülõtér-épít(kez)éseken dolgozó földmunkások, kubikosok munkaeszköze volt. Készítésére a kerékgyártók egy része szakosodott. Az iparosok a megrendelõk, a kubikosok közremûködésével alakították ki helyenként és mûhelyenként a kubikostalicska megfelelõ formáját. Így lett például szegedi, mindszenti és szentesi talicska. Szentesen az 1920-as években még 7 talicskakészítõ dolgozott. Szentes református temetõkultúrájában jelentõs gombos fejfákat és a katolikus sírokra kereszteket Erdõháti bognár készített. Tevékenységét tanítványa, Nagy Bálint, az 1980-as évek közepéig folytatta. A bognármesterség nehézségét jelentette, hogy a fa két-három évig száradt. Másik gondnak számított, hogy a nagygazdák egy évben egyszer, újkor, aratás, cséplés után az új termésbõl vagy terméssel, illetve újévkor fizettek. A mester pénze anyagban, kiadásban vagy az elvégzett munkában, a termékben volt. A kis tõkével dolgozónak ez az állapot gondot jelentett. Tõke nélkül a mestervizsgát tett kerékgyártó nem tudott, vagy csak nagyon sokára, kistõkét gyûjtve vagy örökölve tudott mûhelyt állítani, fenntartani. A mesterség szerszámai: fejszék, fúrók, vésõk, kalapácsok, fûrészek, vonókések, gyaluk és körzõk. Nagyobb eszközök, berendezések: fûrészelõ bak, esztergapad, gyalupad, kerékszék, vonószék és köszörû. A kocsit télen készítették, mert ilyenkor kevesebb sürgõs munka volt. Korábban a farönköt kézi erõvel palincsokra vágták. Utóbb a fatelepen ezt készen vásárolták. A kocsi részeihez az iparos sablont használt. A palincsokból a sablon alapján vágták ki a kocsi részeit. A kerékagyat szilfából, a kocsi többi részét akácfából vagy kõrisfából, a görbesaroglyát akácfa gyökerébõl készítették. A század elején az oláhok, a románok hoztak faragott, hasított talpakat, küllõket. A kocsi fõbb részei, ahogy Erdei Mihály elmondta: 4 kerék, 1 kerékhez 12 küllõ, 6 darab talp és egy kerékagy; a kocsi eleje: 1 rúd, 2 rúdszárnya, 1 akstok vagy tengelyágy, egy "simej", egy fergettyû, egy iha. A kocsi hátulja: 1 darab nyújtó, 2 darab nyújtószárnya, alól egy tengelyágy meg egy vánkos. Oldalak: erõsebb kocsinál két oldal, kilenc záp, könnyebb kocsinál két oldal tizenegy záp és egy közfa. A kocsi alja: alsövény. A kocsi hátulján hátsó vagy kis saroglya, elején a nagy vagy elsõ saroglya. A kocsi elején még 2 hámfa, 4 fa- vagy vaslõcs és a már említett rúd. A szekérnek a kocsinál durvább kimunkálása és egyenes saroglyája volt. Mindig ökör húzta. A fatengelyes szekérnek a tengelyét disznóhájjal kenték. Ilyen szekeret még az 1920-as években is javítottak. Az igáskocsi hasonló a szekérhez, csak könnyebb és rövidebb. Ezt ló húzta. A körülkasos vagy "prádés", parádés kocsin a nagygazdák jöttek be a tanyáról. Megjelentek a rugós, féderes kocsik is. Az aratásnál, szénahordásnál használt vontatókocsit a bognárok, a vontatóskocsihoz az ún. bickerudat vagy a söprûkötõk vagy bognárok készítették. A vízszabályozásnál, építkezéseken földhordásra használt kordét (1 lovas, ládás, billenõszerkezetes szállítóeszközt) az alsópárti, kiséri bognárok és kovácsok alkották. Lovas, igás szánkót a bognár vagy ügyesebb parasztember akácfából formálta. Görbegyökerû akácfát választottak szánkónak. A "prádés", parádés szánkó könnyebb kidolgozású volt, az ún. kaszniját fenyõfából faragták. Nagygazdák, fiákerosok voltak fõleg a megrendelõk. Ezt mindig kerékgyártó készítette.