Vámház (Bikaakol) (V. L.) (2. kép) Alsórét, Felsõrét. (Másolat Zs. K.) (3. kép) Kisdomb, Nagydomb. Készült az 1784-es térkép alapján (4. kép) Szentes belsõ területe 1752-bõl (Másolat Nagy I. Szentes, 129. o.) (5. kép) Szentes városrésznevei (Másolat Zs. K.) (6. kép) Szentes határrésznevei (Másolat Zs. K.) (7. kép) Az ecseri templomrom (V. L.) (8. kép) A szentesi tanyavilág írójának egyik könyve (9. kép)

1.2:A táj és ember A táj és ember címû fejezetben a földrajzi neveknek van meghatározó szerepük. A földrajzi nevek "múltunk beszédes emlékei, bennük van egy táj anyagi mûveltségének és társadalmi alakulásának egész története. Tükrözik a földrajzi nevek nemcsak a táj természeti-földrajzi viszonyait, hanem a tájban élõ népesség történetét, és az ott lejátszódó eseményeket is." (Végh-Hadrovics: M. Nyelvõr 1964. 3. sz.) A megállapítások bizonyítékául szolgálnak a mi földrajzi neveink is, amelyek magukba sûrítik a múltat. A fejezet névanyagát a népi emlékezet, a szájhagyomány megõrizte, de a nevek topográfiájának, térképre vetítésének legfontosabb forrásai a 19. századi térképek voltak. Szentes az alföldi tájegység tiszántúli részén van, a Kurca bal partján. A Kurca a Körös-torok alatt szakad ki a Tiszából, és 15 km hosszúságban kanyarog a határban. Élõvíz korában Szentes legfontosabb halászó helye és hajózható folyója volt. A Kurcán, Körösön Nagyváradig (Oradea Románia) jártak hajón, onnan ölfát, sót, gyümölcsöt és más egyebet szállítottak. Az éltetõ folyó népi etimológiája, névmagyarázata a török idõkbõl való, amely több változatban élt. Egy múlt századi feljegyzés szerint "A Kurtza, a mejet régenten Almád vizének neveztek de a Török világban egy Török fia é vagy a felesége bele halván mivel a Magyarok tulnan a rétböl leskelödtek és a Török aparton álván siratta óh Kurtsa, oh kurtsa a magyarok ezt halván, Kurtzának nevezték el" (Pkr. 78.) Az 1960-as években még sikerült egy változatot lejegyeznem: "A Kurca nevét ėgy török lányrú kapta, aki ėgy basa lánya vót. A basáná szógáló magyarok közt vót ėgy hadnagy is. Kurcának mėgtetszėtt a hadnagy. A basa elrėndėlte, hogy a hadnagyot lė kėll fejezni. A hadnagyot lėfejezték, és a holttestit az Alma folyóba vetėtték. Kurca a hadnagy után ugrott. A basa hiába hítta a lányát, azt többé nem látta. Azóta híjják a folyót Kurcának." (A szerzõ) A Kurca a nyelvtudomány szerint szláv eredetû szó. A Kurca és a Tisza között elterülõ lapályos, erekkel szabdalt mocsaras réti világ évszáza-dokon át meghatározta Szentes életét. Városunk szülöttje, Nyíri Antal nyelvész érzékletesen jeleníti meg a múlt századi érintetlen természetet "A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai" címû munkájában: "Szentes és környéke arculatát bõvizû folyók, kacskaringós, sûrû erek és fokok, akadálytalanul áradó vizek, csekélyebb és mélyebb tavak, vizenyõs semlyékek, gazdag állatvilágú rétek, rengeteg nádasok, fiatal suhások és vén füzesek, úszó szigetek, itt-ott kiemelkedõ földhátak jellemezték egészen a 19. századig. Nagy, fehér csér gázolta a vizet, gém-sára kiabált rekedten: gál, gál! - és hosszú lábaival lépdelve szedte ki a térdig érõ vízbõl a halat. Falkástól topogott a bakcsó a csekélyben és mutatta a halásznak, hogy hol a hal. Vígan halászott és bogarászott a szárcsa, hosszúnyakú búbos vöcsök bukott két ölnyire is a hal után, és vadludak legeltek a réten, vadrucák kutatták a nádasok környékét. Gólyák vigyázták a vizek szélét, de nemcsak békát, halat ettek, hanem öt-hat kis rucát, libát is elnyeltek. A zsombékon bíbic költött, vízbe mártott orrával vízibika bömbölt, nádiveréb cifrázta, s a Kurcán még a város alatt is számtalan volt a fehér hattyú, hát még kint a Körösön! A nagy-odús fûzfából vidra járt le a vízbe halért, róka ólálkodott a réten, réti farkas kóborolt a tájon." (Ny. A. 6-7.) A Tisza és a Kurca között elterülõ Rét természeti adottságával nemcsak az életet, hanem a védelmet is jelentette. "Szentesnek az a szerencsés helyzete volt, hogy gyors megtámadás esetén is menedéket talált a lakosság a Kurca és a Tisza közt elterülõ rétség ezer és ezer zege-zugában." (S. L. I. 125. lj.) A város öregjei szinte napjainkig megõrizték emlékezetükben, hogy a Réten, Szent Ilona szigete (=Ilonapart) menekülõhely volt. "Volt olyan idõ , midõn folytonosan Szent Ilonán laktak, s csak vasárnaponként jártak át a templomba lápokon " (láp = tutaj, S. L. 138. lj.) Szûk esztendõkben "1794-ben A szegénység Túlakurcán a gyékénytövet, a bengyelét ásta ki, azt megszárította, mozsárba megtörve pogácsának kisütötte és ezt ette." (S. L. 360. lj.) A Réten gazdagon termett a gyékény és a nád. A gyékénybõl fõleg használati tárgyakat készítettek (különbözõ méretû kosarakat, szatyrokat). A nádat tetõfedésre használták, de építettek belõle kerítést, a hitványabbal pedig tüzeltek. A Tisza és a Kurca közelsége óriási veszélyt is jelentett Szentesnek, ui. a Réten volt annak az országos jelentõségû hadi és kereskedelmi útnak egy rövid szakasza, amely Dél-Erdélyt és a Tiszántúlt kötötte össze az ország központjával. Ez az útszakasz a Bõdi rév és a kurcai átkelõ között volt. (Kurcai átkelõ = Vámház, bikaakol; 2., 3. kép) A Kurca hékédi oldalán ma is áll egy tanya, amely a múlt században még vámház volt. A hely történelmi jelentõségét egy emléktábla hirdeti, amelyen a következõ szöveg olvasható: "Évszázadokon át e helyen állt az a vámház, amely a tiszai bõdi révvel egyenrangú kurcai átkelõ helyet vigyázta. Az átkelõk a XX. századig szolgál- ták õseinket. Eredetileg ez az épület a vámház volt." A kurcai átkelõhely egyenrangú fontossággal bírt a Bõdi révvel, ui. az utak ÉK-nek és DK-nek innen kiindulva vittek tovább a mocsaras, lápos vidék kiemelkedõ hátjain, hosszan elnyúló magas partjain. A Bõdi rév a tiszai közúti-vasúti híd (1903) megépülésével elvesztette jelentõségét. A kurcai átkelõ még hamarabb, mert a Kucori csárdáig a mai Csongrádi mûutat kikövezték 1883-ban, és ettõl kezdve a Bõdi réven átkelõk ezen az úton közlekedtek (3. kép). A Tisza-Kurca-Nagyvölgy-Kisvölgy védelmében meghúzódó középkori Szentesre feltételezhetõen a Körmendi kapunál összefutó utakról a kurcai földhátakon lehetett legkönnyebben bejutni az év bármelyik idõszakában. A népi emlékezet szerint a Kisvölgy(kb. a mai Klauzál u. + Budai Nagy Antal u.) és Nagyvölgy között csak az tudott közlekedni, aki ismerte ezt a limányos területet (=lápos, mocsaras). A Kisvölgyet, amely körülölelte a települést, Bekerítõ érnek is nevezték, és hajdan a város széle volt. A Nagyvölgy vagy Sebes ér, amely sohasem száradt ki, a város keleti oldalát övezte. Szentest azonban nemcsak az áthatolhatatlan limányos terület védte, hanem a vigyázók is biztosították a Kisdomb (az akkori belterület a Kurca-parton) és a Nagydomb nyugalmát (4. kép). A vigyázók kinn éltek a Nagydombon, a mai Nagyhegyen, amely Hékéd része volt. Tõlük függött, hogy ki mehetett be a Nagydombra és a Kisdombra. A képzelet és az emlékezet még Hékéd népi névmagyarázatát is összekapcsolta a vigyázók munkájával: "A vigyázó kiáltotta - há mín, hé, ked? (=Hová megy, hé, kend?) Így lett belõle Hékéd." Hékéd a Heykedi család birtokában volt, és a 16. század végén, a török hódoltság idején pusztult el. Sohasem épült újjá, területének egy része ma a város belterületéhez tartozik. Ezt a városrészt Hékédnek nevezzük (6-7. kép). Szentes és környéke földrajzi adottságait tekintve igen alkalmas volt megtelepedésre, így természetes, hogy honfoglaló õseink is az elsõk között "ülték meg" a vidéket. Már a 11. századból van adatunk, hogy itt egy Kurca-parti halászfalu létezett, de név szerint csak 1332-ben szerepelt oklevélben: Scenthus (Szentes). A Szentes név eredetét tekintve a tudománynak csak feltételezései vannak. Egyik elgondolás szerint személynévbõl származik, amelynek alapjául szolgált a szent szó. A monda szerint: "Szentes mostani nevét elsõ birtokosától Zendus János magyár fõvezértõl vette elsõ neve eredete homájos hanem tudva van hogy itten Romai Gyarmatok laktak mert Kurcza fojóvizpartján az északi részen most is hamúval töltött vastag cserép edények, sõt Romai pénzek is találtattak, Hogy ezen mostani nevét mej idõ tájba költsönözte, azt bizónyosan nem lehet tudni, mert már az 1454ik évben amidõn az Orodi Cáptalan több körüllötte lévõ hejségekkel együtt birta Zentus nevet viselt, mert ezt László királynak egy ki adot levelébõl olvashatni, " (Pkr. 71.) A Zendus-monda olyan erõsen beépült a köztudatba, hogy a szájhagyományban másféle Szentes névmagyarázattal nem találkoztam. A középkori Szentes, amely a Kurca-Nagyvölgy-Kisvölgy-Kisér védelmében húzódott meg, belterületét is kisebb erek szabdalták. Ilyenek a Görgõsök is. A Görgõs név napjainkig fennmaradt a Nagygörgõs és a Kisgörgõs utcák (ma Bálint u.) nevében. A Görgõs erek a Kispiac környékén (ma Klauzál, Szûrszabó, Bocskai, Nagygörgõs, Arany János utcák találkozása) eredtek, a Felsõpárt egy részének vizét gyûjtötték össze, és "görgették" a Kurcába a mai Rendelõintézet alatt, a Kiss Zsigmond utcai hídnál. Itt "görgették ki" a Tiszán, Kurcán leúsztatott szálfákat is, ui. itt volt a kurcai kikötõ, amíg a folyó fontos vízi útnak számított. A néptudat szerint ezért nevezték a mai Rendelõintézet melletti utcák találkozását Görgõsnek [Kiss Zs. u. (régen Görgõs dûlõ) + Sima F. u. + Boros S. u. + Batthyány u. (régen Görgõs u.)]. Az említett kikötõ és rakpart a Kiss Zsigmond utcai Kurca-híd és az ún. Makai híd (gyaloghíd) közötti szakaszon volt. Ennek létét bizonyítja az is, hogy itt a kikötõ közelében állt a Sóház, a Sima Ferenc és az Ady Endre utcák találkozásának háromszögében. (Helyére épült a Fürdõ.) A vízválasztó a Kispiac (Arany J. + Nagygörgõs + Szûrszabó + Klauzál u. találkozása) környékén volt: innen északra folytak a Görgõsök, délre pedig a Kisvölgy. A Klauzál utcát Kisvölgynek és ennek folytatásában a Budai Nagy Antal utcát Kisvölgy aljnak mondták. A Kisvölgy gyûjtötte magába a Kisér vizét (kb. a mai Kisér u. vonala), majd belefolyt a Gógány-laposba, onnan a Nagyvölgybe (6. kép + mai térkép). A 18. századi Szentes e vizekkel szabdalt területen, patakok, erek partjain állt és terjeszkedett. A feljegyzések és az emlékezet megõrizte, hogy az 1700-as évek közepén, a mai Kossuth tér és az ide torkolló Ady Endre utca helyén egy hatalmas tó volt, " nagy esõzések idején annyira megtelt vízzel, hogy egy megtermett embert is elnyelt. A tónak több halottja volt. Legutoljára, 1750 körül, egy iskolás gyermek fulladt bele." (S. L. 241.) Szentesrõl csak a 18. századtól vannak forrásaink, ezért is van jelentõsége a népi emlékezet által megõrzött településtörténetnek. A 18. század közepén Szentesnek hét sora, utcája volt: Kisér sor, Kurca sorok (5. kép) és a Felsõpárti sor. (A lakosság lélekszáma ekkor kb. 4-5000.) Korabeli térkép is õrzi kiterjedését: Városunk azonban a 18. század második felében gyors fejlõdésnek indult, szûk egy évszázad alatt tekintélyes mezõvárossá lett. A lakosság száma is megnégyszerezõdött (20-22 000). A megnõtt településen a tájékozódásban nagy szerepet kaptak a városrésznevek: Felsõpárt, Alsópárt, Kisér, Gógány. A többi városrész késõbb épült meg (7. kép). Az Alsó- és a Felsõpárt városrésznevek utótagja csak alakilag egyezik meg a politikai szervezetet jelentõ párt szavunkkal. Egyes feltételezések szerint a latin pars (rész) népnyelvi változata, amelyet városrész értelemben a közigazgatási nyelv használt (Felsõ Rész - Felsõpárt; Alsó Rész - Alsópárt). A Kisér városrésznév a Kisér patakról kapta a nevét. A patak neve a Kisér utcában fennmaradt. A Gógány városrésznek a néveredetét nem ismerjük. Napjainkban a tájékozódás az utcanevekkel történik, a városrésznevek kihalóban vannak. A gyorsan fejlõdõ Szentes az elsõk között váltotta meg magát a jobbágysorsból 1836-ban. A szabad városhoz hatalmas kiterjedésû puszta is tartozott (kb. 70 000 kat. h.), amelyen a török hódoltság elõtt jelentõs települések léteztek. Szentes határrésznevek, elpusztult települések címû térkép megjelöli az elpusztult településeket, és azt is tartalmazza, hogy a 19. században kialakult tanyavilág határrész nevei megõrizték a történelmi neveket (7. kép). Az elpusztult helységek közül igen jelentõs volt Donáttornya, a Kórógy és a Mágocs erek találkozásánál. A virágzó mezõváros (oppidum) Donát nevû alapítója tornyos templomot építtetett a birtokán. Donáttornya a 15. században a Hunyadi-család hatalmas kiterjedésû birtokának lett a része, azonban Mátyás király halála után bizonytalanná vált a település sorsa. A 15 éves háborúban (1596-1606) pusztult el, mint legtöbb helység a szentesi határban. Az 1920-as években " feltárták a templom alapjait, amikor is üszkös falmaradványok között igen sok embercsontra találtak. A csontok szétszórt helyzete s a tûzvész kétségtelen nyomai azt bizonyítják, hogy nem rendesen eltemetett hullák csontjai, hanem a helység felégetése és elpusztítása alkalmával a templom sáncába menekült védekezõ s végül legyilkolt lakosság maradványai." (N. I. 40.) Ecser és Szentlászlófalva a Veker partján álltak. Ecser eredetileg kun szállás, kun község volt. A település még 1566-ban, Szulejmán szultán hadjárata idején elpusztult. Egy régi krónika így emlékszik a pusztításra: "S elkezdve Szöllõsnél Tiszáig raboltak, Vénet, ifjat, szûzet összedaraboltak. Ujvárost és Kutast, az Oroszok házát, Szentest, Kis-Ecserdet és Derekegyházát, Fecskést és Csomorkát mindet összevágták Egész Hód vizéig a földet feldúlták." (N. I. 44.) Ecser sohasem épült újjá, templomának romjai ma is állnak (7., 8. kép). Szentlászló még sokáig tartotta magát a török hódoltság idején, a falu 1647-ben semmisült meg. Az elpusztult települések lakosságát a Kurca-parton meghúzódó Szentes fogadta be, vagy a Tiszazugba menekültek. A török hódoltság idején kialakult hatalmas pusztában a szentesi gazdák legeltették állataikat. A 18. században szállásokat építettek, kutakat ástak, és a 19. század második feléig fõleg a férfiak éltek kinn az állatokkal. A 19. században kialakuló tanyai élet volt parasztságunk életformája, amikor már az egész család kinn lakott. Odakötötte a földmûvelés, állattenyésztés. A szentesi tanyai ember sohasem szakadt el a várostól: oda járt haza. A városon ott volt az "öreg ház", a szülõk háza, és ha éltek, benne laktak. A tanya és a városi ház szoros kapcsolatát bizonyítja, hogy még a 20. században is, ha nem is a városi házban születtek, de hazajöttek meghalni az emberek. Papp Imre írja: " sokan öreg napjaikra csak azért igyekeztek egy kis házacskát szerezni, vagy pedig a meglévõt azért igyekeztek megtartani, hogy a saját házuktól törtínhessen meg a feltítlenül bekövetkezõ végtisztesség tételük." (Utolsó földi utunk, végsõ határállomásunk, kézirat) Hazajártak azok is, akiknek már régen nem volt házuk: "hazamėntünk kėrėsztėlni, esküdni, temetni." - mondta egy idõs parasztasszony.