Régészek munka közben Alföldi András és Csallány Gábor ásatáson Zalotay Elemér 1943-ban Szabó János Gyõzõ Csallogh József Szegvár-tûzkövesi istenpár Visy Zsolt Hegedûs Katalin Vörös Gabriella és Felicián atya Szabó János József A nagyrévi kultúra edénytöredékei

1:Bevezetés a régészeti fejezetekhez Vörös Gabriella Ipolyi Arnold (1823-1886), a tudós püspök, a magyar mitológia kiváló kutatója veretes mondatával aligha csak a régészetre utalt. Megfogalmazása mindazt az emléket, töredéket magába foglalja, ami történelmünk megismerésénél és megírásánál fontos lehet, legyen az tárgyi vagy nyelvemlék, legenda, hagyomány, írott vagy íratlan forrás. A régészet tudománya a történettudománynak „csak" segédtudománya, igaz viszont, hogy a régebbi korok kutatásánál nélkülözhetetlen. Legfontosabb kutatási módszere az ásatás, mellyel napvilágra hozza mindazokat a tárgyi emlékeket, melyek feldolgozásával az emberiség történelmét megismerhetjük, illetve ismereteinket kiegészíthetjük, teljesebbé tehetjük. Idõbeni alkalmazásának felsõ határa az emberi kultúra megjelenése. A mi területünkön ennek kezdete a szórványosan megtalálható felsõ paleolit-mezolit emlékek utáni sûrûbb megtelepedést bizonyító neolitikum idõszaka kb. nyolcezer évvel ezelõtt. A régészet módszereinek alkalmazására a legújabb korig van példa. Elég utalni a méltatlan körülmények között elhunyt és eltemetett politikai elitéltek kihantolásánál és azonosításánál végzett szakmai tevékenységre: pl. a váci fegyház temetõjének feltárásánál. Tudományunk számára nélkülözhetetlenek a segédtudományai, az emberi csontvázakat kutató antropológia, az állatcsontokat és az egykori növényzet maradványait feldolgozó történeti állattan és növénytan. Ide tartozik még többek között a földtan, a földméréstan és számos természettudománnyal foglalkozó szakterület. Legalább ennyire fontosak lehetnek a néprajz, a nyelvészet az éremtan, a mûvészettörténet eredményei - attól függõen, hogy térben és idõben mely korszakkal kívánunk foglalkozni. A földben, a barlangokban, vizeinkben rejlõ emlékeink történelmünknek egyedi, tehát megismételhetetlen, pusztulásuk esetén pótolhatatlan forrásai. Éppen ezért szigorú törvény védelme alatt állnak, melynek alapvetõ, mindenkire vonatkozó cikkelye, hogy a régészeti emlékek elõkerülését a találónak azonnal jelentenie kell. Kézenfekvõ a legközelebbi múzeumot értesíteni. A múzeumok alkalmazásában dolgozó régészek aztán a helyszínen felmérik a tennivalókat, hogy szükséges-e további kutatásokat végezni. Elõfordulhat, hogy egy települést jelzõ különbözõ tárgyak, kerámiatöredékek, állatcsontok, égett tapasztás darabok, eszközök esetleg téglák kerülnek napvilágra, pl. szántás során. Ilyenkor a szakemberek terepbejárást végeznek, tehát alaposan végigjárva a területet minden felszíni emléket összegyûjtenek, részletesen leírják a környéket, a földrajzi (vízrajzi-domborzati) viszonyokat. Rögzítik a leletek sûrûségét, fényképfelvételt készítenek, méréseket végeznek, hogy a térképen pontosan rögzíteni tudják a lelõhelyet. A leleteket a múzeumokban a restaurátorok kapják meg, akik elõször szakszerûen megtisztítják, majd az összetartozó darabokat ragasztják, ha szükséges, kiegészítéseket végeznek. Az írásos dokumentáció a régészeti adattárba kerül. A temetkezési helyek, sírok, temetõk legtöbbször a mélyebb talajréteg megbolygatásakor kerülnek elõ, házak alapozásánál, árkok ásásakor, útépítésnél. Mivel ezek tervezett munkák, a régészeknek ma már lehetõségük van arra, hogy a tervezés elõkészítésében is részt vegyenek. A korábbi kutatások eredményei alapján, illetve a helyszín felkeresése után valószínûsíteni lehet, hogy a területen volt-e emberi közösségnek korábban élõhelye vagy temetõje. A múzeumi törvény kötelezi a múzeumokat, hogy az építkezéssel, bányászással vagy egyéb módon megsemmisítéssel fenyegetett területen leletmentõ ásatást végezzenek. Az ásatás megkezdése elõtt különbözõ engedélyeket kell beszerezni. Alapvetõ feltétel, hogy egyetemi diplomával rendelkezõ (jelenleg Szegeden és Budapesten szerezhetõ ilyen végzettség) szakember vezesse a munkát, tudni kell, hogy melyik múzeum gyûjteményébe kerülnek a leletek, mi lesz a sorsuk, mikor restaurálják, leltározzák a szakemberek, és mikor lesznek közzétéve tudományos feldolgozás vagy kiállítás keretében. Az ásatási engedélyt a Kulturális Örökség Igazgatósága adja meg, ha minden körülmény biztosított, beleértve természetesen az anyagiakat is. Sokszor találkozunk olyan felnõttekkel, akik gyerekkorukban régészek szeretettek volna lenni, aminek egyik legfõbb oka éppen az ásatásokkal kapcsolatos, általánosan elterjedt, sokszor nagyon romantikus elképzelés. Pedig ha valaki látott már ásatást nyári rekkenõ hõségben vagy téli zúzmarában, azonnal rájöhet arra, hogy egyáltalán nem romantikus kincskeresés a régészek dolga, hanem legtöbbször komoly fizikai megterhelést is jelentõ szakmunka. A felelõsség óriási, hiszen a feltárást követõen - az épített és az eredeti helyén megõrzött emlékek kivételével - a feltárt településeknek, temetõknek a helyszínen nem marad nyomuk. A leletek mellett éppen ezért legalább annyira fontos a megfigyelések pontos rögzítése, hogy milyen összefüggésben, hogyan kerültek elõ. Például az ékszerek, ruhadíszek helyzete a csontvázakon vagy mellettük, hogy a feldolgozásnál rekonstruálni lehessen egy-egy idõszak, vagy népcsoport viseletét, temetkezési szokásait, hitvilágát. A régészettudomány hitelességét éppen az biztosítja, hogy elméleti következtetéseit mindig a kézzelfogható, megõrzött, bármikor újra vizsgálható tárgyi emlékek alapján fogalmazza meg. Ebbõl adódnak ugyanakkor bizonytalanságai is, hiszen a földben, vízben a mi éghajlati körülményeink miatt - kevés szerencsés esetet kivéve - csak a szervetlen anyagú tárgyak maradnak ránk, amelyeket égetett agyagból, fémekbõl, kõbõl készültek. Ebbe a körbe tartoznak az emberi, állati csontmaradványok is. Mint már korábban is említettük, a régészeti kutatások (az ásatások különbözõ fajtáin kívül idetartoznak a terepbejárások, a légi fényképezés, a talajszondázás - mintavétel is) eredményei közül a leletek és a dokumentáció a múzeumokba kerül. Az elsõ hazai közgyûjtemény a Gróf Széchenyi Ferenc felajánlása nyomán létrejött Magyar Nemzeti Múzeum volt 1802-ben. Szentesen majd egy évszázad múlva, 1897-ben kerülhetett sor a Csongrádmegyei Történelmi és Régészeti Társulat létrehozására, amely már megalakulásakor rendelkezett régiséggyûjteménnyel. Többek között Balogh János polgármester, Szívós Béla tanár, Farkas Sándor gyógyszerész, Kosztka Károly és Komáromi Lajos mérnökök támogatásával és adományaival kezdõdött meg a Társulat mûködése. Kezdetektõl fogva meghatározó szerepet játszott Csallány Gábor, a gyûjtemény elsõ õre, a késõbb intézménnyé gyarapodó múzeum elsõ igazgatója. A szentesi kezdeményezés ösztönzõje volt a vidéki Társulatok egymás utáni létrejötte pl. Gyulán (1865), Nyíregyházán (1867), Székesfehérváron (1876), Szegeden (1882) - hogy csak néhányat említsünk. Fontos elõrelépést jelentett a régészet oktatásának megindulása a pesti egyetemen 1863-ban, majd az elsõ, Rómer Flóris által szerkesztett, és napjainkig megjelenõ rangos szakmai kiadvány az Archaeologiai Értesítõ megindítása 1868-ban. A hazai régészeti eredmények elismeréseként 1876-ban nálunk rendezték meg a VIII. Nemzetközi Embertani és Õsrégészeti Kongresszust, melynek híre újabb lökést jelentett a szentesi lokálpatriótáknak. A millennium múlt felé forduló felfokozott közhangulata, és a város határában végzett hatalmas földmunkák során (gátak, utak, vasútépítések elsõsorban) elõkerülõ régiségek gyors gyarapodása együttesen eredményezték 1897. május 23-án a szentesi Társulat létrehozását. A gyûjtemény a rendszeres ásatások és a nagylelkû ajándékoknak köszönhetõen hat év alatt 30 000-re növekedett. 1925-ben megyei közgyûjteményi rangra emelkedett, és Csongrád vármegyei Múzeum és Könyvtár lett az elnevezése. Csallány Gábor ettõl kezdve fõhivatású múzeumigazgatóként tevékenykedhetett. 1927-tõl segítséget kapott Zalotay Elemér személyében, akinek az elsõdleges feladata a könyvtár ügyeinek intézése lett. A II. világháború nem kímélte a szentesi múzeum mûtárgyállományát sem. 1944 nyarán a beládázott anyag elindult nyugati irányba, és egészen Szekszárdig jutott el, de a front továbbhaladása után már csak a ládák alig több mint fele került vissza városunkba. Csallány Gábor nem élte meg szeretett múzeumának legnehezebb idõszakát, Budapesten az ostrom alatt súlyosan megbetegedett és 1945. január 31-én meghalt. Sírja a szentesi Kálvária temetõben található. A visszakerült mûtárgyak rendezése, a múzeumi élet újraindítása Zalotay Elemérre várt. 1951-ig állt az intézmény élén, majd rövid ideig Méray Kádár Ervin után Szabó János Gyõzõ (1953-54). Csalogh József 15 éves szentesi mûködése számos kiváló ásatást eredményezett, az õ munkája során került elõ Szegvár - Tûzkövesen a Sarlós Isten, a múzeum világhírû régészeti lelete, egy újkõkori, égetett agyagszobor. Rövid ideig, 1969-70-ben volt Visy Zsolt a múzeum igazgatója, õt Hegedûs Katalin követte 1970 és 1982 között, majd Vörös Gabriella 1997-ig. Jelenleg ezt a tisztet Szabó J. József látja el. Az 1997-ben centenáriumát ünneplõ múzeum ma már több mint százezer mûtárgyat õriz. Gyûjteményében a régészetin kívül (mintegy 75 000 db) nagy számú és értékes néprajzi, helytörténeti és képzõmûvészeti tárgyat, alkotást õriz. Szentesen található a múzeum névadójának, Koszta Józsefnek világhírû képgyûjteménye, melynek törzsanyagát a mûvész hagyatéka alkotja. A Széchenyi-ligeti épületen kívül az intézményhez tartozik a Fridrich Fényirda, valamint a Péter Pál Polgárház helytörténeti gyûjtemény és a megyei archív Térképtár is.