„Gepidia" az 5. század végétõl (1. kép)
Szentes környéki gepida lelõhelyek (2. kép)
4.1:A gepidák eredete és története
A gepida nép keleti germán eredetû. Önelnevezésük a germánokra jellemzõ öndicsérõ, jelentése „gazdag, bõkezû". Saját vagy tárgyilagos forrásadat nem maradt fenn róluk a kora császárkorig. Az antik szerzõk érdeklõdésétõl egészen a Kr. u. 3. századig távolmaradtak. Õstörténetük homályos szakaszaira utal eredetmondájuk, amelyet a velük ellenséges gótok hagyományaiból, és a gót történetíró Iordanes írásaiból ismerünk. Az eredetmonda Gothiscandza szigetérõl származtatja a gótokkal rokon gepidákat. Berig királyuk vezeti a gótoktól lemaradt, három hajón érkezõ gepidákat a Visztula torkolatvidékéhez, a Gepedoios szigetekre. Bár Gothiscandzát Skandináviával szokták azonosítani, a gótok és a gepidák skandináviai eredete nem bizonyítható. Régészeti nyomaikat a Visztula vidékéig lehet követni. A gepidák a Visztula torkolatvidékérõl vándoroltak délkelet felé a Kr. u. 2-3. század folyamán.
A gepidák a gótokkal kulturális egységben éltek a kora császárkorig. Valószínûleg azonos keleti germán nyelvet beszéltek, legfeljebb más dialektusban. Törzsi-népi öntudatuk korán kialakult, amelyet külön elnevezésük és rokonságuk ellenére a gótokkal szembeni, feltûnésüktõl pusztulásukig tartó, ellenséges viszonyuk is mutat. A kora császárkori gepida emberrõl magáról keveset tudunk. Toposzként jellemezhetjük õket Tacitus szavaival: „Germania népei nem házasodtak össze más törzsekkel...mindnyájan egyforma testalkatúak: vad és kék a szemük, vöröses a hajuk, testük megtermett, de csak a közelharcban erõs...a hideget és az éhezést ellenben az éghajlati és talajviszonyok következtében megszokták".
Van olyan elmélet, mely szerint a gepidák a 260-as években jelentek meg a Szamos és a Tisza közötti területen, más vélemények szerint ez azonban csak 4/5. század fordulóján történt meg. A gepidák népe ekkor még törzsekre oszlott. A törzseket a törzsfõnökök tanácsa kormányozta. Ekkor jött létre az elsõ törzsszövetség, amelyet elsõ név szerint ismert és választott királyuk Fastida tartott össze, aki hatalmát katonai és politikai nagyságának köszönhette. A „vad hegyektõl és sûrû erdõségek övezte" szállásterületükrõl megpróbáltak kitörni a támadóan fellépõ gepidák. Dacia feladása után (271) a megszállásból kimaradt gepidák kísérletet tettek arra, hogy a kiürített provinciát elfoglalják a nyugati gótok elõtt, azonban 291-ben véres vereséget szenvedett a Fastida vezette gepida törzsszövetség a szintén germán vizigót-taifal szövetségétõl. Ezután másfél évszázadig nem hallunk róluk.
Fastida halála után a gepida törzsszövetség felbomlott. E folyamat szinte törvényszerû volt, hiszen a kora császárkorban a germán királyoknak nem volt „korlátlan vagy tetszés szerinti hatalmuk". Királyokat bizonyos sorsdöntõ történelmi helyzetekben választott a törzsszövetségi tanács. Egyébként törzsi keretek és törzsfõi (archon) irányítás alatt éltek. E korszakról tudósított Tacitus: „..kisebb ügyekben a fõemberek tanácskoznak, a nagyobbakban mindnyájan. A fõemberek elõzõleg megtárgyalják a nép elõtt eldöntendõ dolgokat...meghatározott napokon gyûlnek össze, újholdkor vagy holdtöltekor...a gyûléseken választják meg a fõembereket is, akik járásonként és falvanként igazságot szolgáltatnak...száz-száz kísérõje van a népbõl tanácsadóként...minden dolgot fegyveresen intéznek..."
A nép faluközösségekben élt, melynek élén a falutanács állott. A falvak nemzetségeket, azok törzseket alkottak. A népgyûlés (thing) a fegyveresek összejövetele volt, ami ekkor még valós hatalommal rendelkezett.
A gepidák törzsszövetségének felbomlásával megszûntek mint önálló hatalmi tényezõ. A Kárpát-medencébe való behatolásuknak régészeti emlékei a 4. század második felétõl - végétõl mutathatók ki a Felsõ-Tisza vidéken, illetve a Körösök felsõ folyása mentén. Ekkor a szarmaták még képesek voltak útját állni azon népek terjeszkedésének, akik a szarmaták határainak garantálására épített Csörsz-árkon kívül rekedtek. A 4. század végétõl, a Felsõ-Tisza vidékérõl a Tisza mentén fokozatosan dél felé haladva azonban germán hatásról (is) árulkodnak a korábbi hagyományokat folytató szarmata temetõk. A tárgyi kultúra változása és a fegyveres temetkezések elterjedése mellett a korábbi késõ szarmata kultúra is folytatódott. Az írott források és a régészeti leletek azonban arról tanúskodnak, hogy a 4. század középsõ harmadától az Alföld erõteljes népmozgások színterévé vált.
A 4. század legvégétõl új régészeti emlékanyag jelentkezik a Körösöktõl délre, a Tiszától keletre. Ezt a csoportot a korábbi kutatás gepidának illetve gepida-szarmata keverékû népességnek fogadta el. Ma már inkább germán vagy alán hatásról és divatjelenségekrõl beszélhetünk. Nehéz eldönteni, hogy a germán hatás milyen formában jelentkezett; divatváltás, szórványos betelepülés, vagy expanzió. A 4-5. század fordulóján mindenesetre sokszínû régészeti mûveltség alakult ki e tájon, amit különbözõ etnikai csoportok (szarmaták, alánok, gepidák, hunok, gótok) alkottak. Régészeti hagyatékukat azonban nem tudjuk különválasztani.
A hun terjeszkedés hírére a gepidák többsége tiszántúli hazájában maradt. A hunok a korábban legyõzött osztrogót alattvalóikkal hódoltatták meg õket a 400-as évek elején. Ekkor rejtették földbe a gepida királyi kincset, melyet lelõhelyérõl szilágysomlyói leletnek nevezünk. A kincs külön érdekessége, hogy összetétele három törzsre és törzsszövetségi vezetésre utal. A hun királyi központ a 420-as években került a Kárpát-medencébe, a gepida szállásterület azonban megmaradt. A hunok árnyékában élõ gepidák a helyi béke elõnyét és a hun konjunktúrát kihasználva „láthatatlan" hatalommá nõttek. Harcosaik a hun hadsereg egyik legerõsebb részét alkották. A gepidák élére a hunok megbízásából rendelt teljhatalmú vezetõ került. Új harci királyuk, a beszédes nevû Ardarich („Föld királya") „rendíthetetlen hûsége és éles elméje" miatt a legbefolyásosabb szövetségesként vehetett részt Attila hun nagykirály tanácsában.
Attila halála után az örökségen marakodó fiak ellen felkelés tört ki a megerõsödött gepidák vezetésével. A szövetséges gepida-liga, melyet a névadók mellett szarmaták, szkírek, rugiak, herulok, szvébek alkottak, az ismeretlen helyû Nedao folyó menti csatában 454-ben Ardarich király vezetésével legyõzte az új hun nagykirály, Ellák hun-osztrogót-alán seregét. Ardarich gyõztes gepida törzsei a Tiszántúl északi felébõl ekkor indultak el a Körös-Maros szöge és Erdély meghódítására, megszállására. A gyõzelem után a gepidák megszerezték a Kárpát-medence keleti része feletti hegemóniát, az egykori római Daciát (Erdély), Bánátot, az Olt mentét és feltehetõen, a Duna-Tisza köze keleti sávját is. Valószínûleg megkaparintották a hun királyi kincstárat is. A hódítást a Keletrómai Birodalom is kénytelen volt elismerni, amelyet 100 fontos aranysegély is megpecsételt. Bár e segély elmaradt a hunoknak 442 után fizetett 2100 fontnyi aranysolidustól, de jelzi, hogy a bizánci császár „szövetségesei" közé fogadta a gepidákat. Az éves segély és a kibontakozó kereskedelem Bizánccal megnövelte a gepida nemesség életszínvonalát, hiszen ekkortól nagy mennyiségû bizánci luxusáru (textíliák, ékszerek, üveggyöngyök, övveretek, pénzek stb.) áramlott Gepidiába (1. kép).
Az 5. század közepén gepidákhoz köthetõ régészeti emlékanyag jelent meg a Körös-Maros-Tisza közén, ami délre vándorlásukat bizonyítja. Ez a terület azért volt stratégiai fontosságú, mert kereskedelmi és hadi utak, illetve belsõ védelmi vonalak vezettek a Maros és a Körös mentén a gepida országrészek között. A lelõhelyek sûrûsége és gazdagsága arra utal, hogy az alföldi gepida királyság központja és településterületének súlypontja a Tiszántúl középsõ harmadában, Szentes-Hódmezõvásárhely térségében lehetett az 5. század utolsó harmadában és a 6. század elsõ felében (2. kép). Iordanes, a gót történetíró adatai szerint „Gepidia" határait (vagyis a törzsterületét) a Grisia (Körös), Marisia (Maros), Miliare (Fehér-Körös) és Gilpil (Fekete-Körös) folyók között kell keresnünk.
Fontosabb gepida lelõhelyek:
1. Bökénymindszent (Magyartés-Zalotai oldal) 2. Berekhát, Dancsik Gergely és Rókus földje 3. Gógánypart 4. Kökényzug, Molnár föld 5. Nagyhegy 6. Kossuth tér, Központi Gyógyszertár 7. Kossuth u. 3. 8. Kossuth tér, Petõfi utca 1. 9. Rákóczi u. 153. 10. Kántorhalom 11. Sárgapart 12. Szentilona 13. Ficsórhalom 14. Belsõecser 15. Berekhát 16. Berekhát, Fekete-tanya 17. Berekhát, Kórógy-éri Fõcsatorna 18. Lapistó, Fábiánsebestyéni út
A Kárpát-medence keleti felét uraló új gepida nagyhatalom terjeszkedését az újra feltûnõ õsi ellenség, az osztrogótok állították meg. A „gepida liga" 469-ben súlyos vereséget szenvedett ellenük a máig azonosítatlan Bolia folyó menti csatában. A gepidák hódító törekvéseiket azonban nem adták fel, hiszen 473-ban megszállták az osztrogótok által elhagyott Pannonia Secunda (a mai Szerémség és Szlavónia) területét. 488-ban Nagy Theoderich a Szerémségben megverte a gepidákat, de Itáliába vonulása után azok visszafoglalták a szerémségi területet. 504-ben az osztrogótok visszaszerezték a vidék feletti uralmat.
A hódítók tovább bomlasztották a gepida társadalmat. A háborúskodások, amelyeket harci vezetõk (archontes) irányítottak, a katonai arisztokrácia kialakulását segítették elõ. Ardarich halála után az utódok között a nagy terület feletti hatalom a földrajzi egységeknek megfelelõen részekre bomlott. Létezett a Tisza menti királyság Szentes környéki központtal, valamint egy erdélyi és egy szerémségi királyi udvar is. Az írott források alapján feltételezik, hogy Ardarich halála után két királyi dinasztia alakult ki. A területi széttagoltság is a központi hatalom gyengülését bizonyítja. A hatalom birtoklásának ügye egyes hercegi családok küzdelmévé fajult, ami dinasztiaváltásokhoz vezetett. A királyok hatalmát az elõkelõk tanácsa korlátozta. Az egységes uralom csak a 6. század elsõ harmadában jött létre.