Gepida fegyverzet (5. kép)
Nõi viselet rekonstrukciója (6. kép)
Ékszerek és viseleti elemek (7. kép)
Nõi viselet rekonstrukciója (8. kép)
4.2.2:A temetõk tanúsága
A Szentes vidéki gepidák régészeti emlékanyagának körülhatárolását e század elsõ felének ásatásai és feldolgozásai alapozták meg. Szentes környékén, település-kutatások híján, a falvak nyomát azok a több nemzedéken át használt köznépi temetõk jelzik, melyeket az 5. század középsõ és utolsó harmadában nyitottak meg. A Körös-Maros-Tisza-vidék, sõt az egész Gepidia legsûrûbben benépesített része az 5. század második felétõl e táj volt. Szentes környéke, a Tisza-Körös-vidék a folyópartokhoz kötõdõ alföldi települési sor természetes központjában feküdt. A települések egyfajta egymásra felfûzõdõ láncolatát jelzik a terepbejárásokon talált lelõhelyek.
E megfigyelésekkel összhangban van a város környéki gepida temetõk és temetõre utaló szórványok helyzete is. Ezek a Tisza és mellékfolyóinak partjai mentén illetve közelében találhatók: a Tisza-Körös torkolatvidékéhez közeli keleti partján (Kökényzug, Bökénymindszent), a Veker-Kurca-Kórógy által határolt területen (Berekhát, Gógánypart, Kántorhalom, Kossuth utca - Kossuth tér - Petõfi utca, Rákóczi utca), a Vekertõl délre (Nagyhegy), a Kurca nyugati (Szentilona) és déli partján a Veker és Körös torkolata között (Sárgapart). A lelõhelyek az egykori stratégiai fontosságú pontoknál helyezkedtek el (2. kép).
Nem régész felügyelete mellett kerültek elõ azok a leletek, amelyeket a Szentes és Mindszent közötti gát építésekor találtak a múlt század végén. A lelõhelyet Bökénymindszent néven ismeri a szakirodalom. (A valós neve azonban: Magyartés, Zalotai oldal.) Az 5-6. századi temetõbõl ezüst, aranyozott ezüst és aranyozott bronz fibulák, sugaras díszû tükrök, ezüst- és bronzcsatok, besimított díszítésû és bordázott falú díszedények, gyöngyök, csontfésû töredékei kerültek elõ. Az általános spiráldíszes illetve vésett geometrikus díszítésû fibulák a hasonló korú osztrogót fibulákkal mutatnak rokonságot. A hasonló fibulák és a divattendencia azonossága egy olyan közös Tisza- illetve Duna-vidéki „mintamûhelyre" engednek következtetni, amely mind a gepidáknak, mind az osztrogótoknak készített ékszereket. A sírokban nyugvók az õsi pogány germán vallás hiedelmeit követték, melyre a túlvilági útravalót tároló díszedények, a hasáb vagy gúla alakú csontcsüngõk, az ún. Donar-amulettek utalnak. E tárgyak védelmet nyújtottak az ártó hatalmakkal szemben és/vagy biztosították viselõik termékenységét. Donar a germán fõisten, Wotan (északon Odin) fia volt.
A Tisza-vidék legnagyobb temetõje, a 208 síros berekháti sírmezõ, melyet Csallány Gábor tárt fel e század elején. A berekháti temetõ népe magas rangú vezetõkbõl, fegyveres kíséretükbõl, illetve szabad harcosokból, nagy számú vagyontalanból, valamint szolgából állt. E tagolódás nagy társadalmi különbségeket jelez, bár ennek igazolását a jelentõs számú sírrablás nehezíti. A temetõ közösségének vezetõje aranyozott bronz, harangformájú, hatpántos, tollforgós köpûjû, poncolt és pikkelyezett díszítésû pántsisakot viselt. Ezeket a sisakokat, nagy értékük miatt, csak a nemesek viselték. A sisak igen elterjedt divatcikk volt a germánoknál, amely itáliai keleti gót vagy rajnai mûhelyben készült a 6. században. A holtak mellé helyezett különbözõ rangú fegyverek az elhunyt társadalmi helyzetét is jelezték. A teljes jogú harcosokat, a rangos szabadokat, akik a fenti nemes katonai kíséretét alkották, teljes fegyverzetben (pajzs, lándzsa, kard) hantolták el. A közharcosokat karddal-pajzzsal, karddal-lándzsával vagy pajzzsal-lándzsával, az alacsonyabb rangúakat lándzsával, míg a népgyûlésen felszabadítottakat, félszabadokat, akiket íjászszolgálatra köteleztek, íjjal temették el. A férfivé váló szabad státusú ifjú pajzsot és lándzsát kapott. Legfontosabb fegyverük a nagy értéket hordozó 80-100 cm hosszú, néha vércsatornás vagy damaszkolt pengéjû illetve szerelékkel ellátott római eredetû kard (spatha) volt, ami a szabad férfiakat illette meg a germánoknál. A félszabadokat vagy függõ helyzetben levõket ezért kötelezhették csupán íjászszolgálatra. A kardot az övrõl leoldva, a bal oldalra helyezték a sírba. A gepidák legfontosabb védõfegyvere a kerek vagy ovális fa bõrlapos pajzs, amelyre kúpos vagy félgömbös vasdudort és fogót erõsítettek. Az elõkelõk pajzsát olykor ezüstveretekkel és szegecsekkel díszítették. Ezt a fegyvert a sír végébe állították, vagy a koporsóra fektették. A változatos hegyû lándzsát a jobb oldalra helyezték. Az íjászfelszerelésre a funkcionálisan különbözõ nyílhegyek és a tegez fémpántjai utalnak. A gepidáknál igen ritka fegyver a harci balta vagy bárd, melyet szerszámként is használtak. A Szentes környéki temetõkben elõfordul a szintén ritka, 50-70 cm hosszú, egyélû harci kard is. A 6. században elterjedt a bal oldalon viselt könnyû harci kés, ami ultima ratio volt közelharc esetén (5. kép). A díszes sisakot viselõ vezetõ mellett kialakult a teljes fegyverzetû kíséret.
A gepida társadalomra elmondható, hogy a hatalom a nemesség kezébe jutott, amely kis számú fegyveres kíséretére támaszkodott. A népgyûlésen megjelenõ fegyveres szabadok létszáma és súlya azonban még mindig nagy volt. A 6. századra a gepida társadalom elveszítette nemzetségi jogait, és a lakosság 90 %-a elszegényedett, függõ helyzetbe került.
A nõi sírokból kisméretû, olcsó, ezüstbõl vagy bronzból öntött fibulák, orsógombok, csontfésûk kerültek elõ. A római lemezfibulák 5. századi helyi utánzatai egy Tisza-vidéki ötvösmûhelyre engednek következtetni. A vésett vagy faragott díszû öntött relief-fibulák gyártása az 5. század középsõ harmadában kezdõdött, amelynek több típusa volt (egyenes tûlemezû, madárfejes, állatfejes, kõberakásos, rovátkolt). A távoli kapcsolatok bizonyítékai egy osztrogót eredetû sasformájú fibula és néhány aranyrekeszes, almandinbetétes csat, amely frank és alemann területekkel mutat rokonságot. A temetõbõl nagy számú edény és számos római pénz került elõ. Ez utóbbit a holtak Charon pénzeként kapták.
A berekháti temetõt az 5. század második felétõl a 6. század középsõ harmadáig annak a településnek a lakói használták, akik a temetõ közelében éltek. A tanyaszerû települések lakóit víz választhatta el a temetkezési helytõl (Kontra- vagy Kondurra-tó). E települések lakóiban sejthetjük azt a szegényes, vagyontalan földmûvelõ, állattartó réteget, akiknek maradványait a temetõben is megfigyelhettünk. Közéjük tartozhatnak az alávetett helyi szarmaták és más befogadott néptöredékek, valamint a társadalom legalsó rétegét képezõ patriarkális helyzetû rabszolgák. Az elszegényedés, illetve a nemesektõl való függõsorba kerülés általános jelenség a 6. századi, feudalizálódás jegyeit mutató gepidáknál. Más oldalról viszont a berekháti és a nagyhegyi temetõk nemessége az alföldi gepida királyi udvar közelségét is jelentette.
Más típusú temetõ került napvilágra a Körös egyik nagy kanyarulata által védett földháton, Szentes-Kökényzugon. A temetõt a Körös holtágai és mocsarai vették körbe. A nyugvóhely teljesen feltárt és feltérképezett keleti része két sírcsoportra oszlott. A kisebb déli csoportba fõleg nõket és gyermekeket, míg a nagyobb északi csoportba felnõtt férfiakat és nõket temettek el az egymást váltó nyugat-keleti irányú sorokban.
A temetõ egykori népe azonos társadalmi helyzetû, szabad családokból állt. A közösség vezetõje (57. sír) a nagyobb csoport közepén helyezkedett el, felszerelésként rövid kardot, kopját, 11 nyílvesszõt és jelképesen közössége munkaeszközeit; kétágú szigonyt és birkanyíró ollót kapott. Távoli rokonságot mutat e szokás a szilágysomlyói királyi kincs arany nyakláncával, ahol a különbözõ munkafolyamatokat ábrázoló csüngõdíszek a király népét, illetve annak tevékenységeit szimbolizálták. A férfival eltemetett birkanyíró olló és a szigony - mint gyakori munkaeszközök - is utalnak a közösség életmódjára, melyre az állattartás és a halászat volt jellemzõ. A vezetõ kisebb rangú lehetett a díszes sisakot viselõ berekháti vezérnél. A kevés számú fegyveres réteget (5 fõ) kardos-lándzsás és íjász harcosok képviselték, akik a temetõ közepén és szélén a közösséget még holtában is védték. A fegyveresek elkülönülése már ebben a közösségben is megindult. A harcosok mellett azonban a paraszti életet élõ társaik is fegyvert fogtak. Feltûnõ, hogy a harcosok magasabbak voltak a többi férfinál. A gepidák többségére egyébként a közepes termet, a keleti és helyi elemekkel való keveredés jellemzõ. Gyakori volt náluk a hun eredetû koponyatorzítás szokása még a 6. században is. Az ékszert viselõ nõket a fegyveres férfiak közelében temették el. Különbözõ fibulákat, sokszögû csüngõs fülbevalókat, borostyán- és üveggyöngyökbõl álló nyakláncokat, csüngõdíszeket viseltek. Az 5. században divatos piperekészletek, hun kori eredetû sokszögû nemesfém gyöngyös nyakláncok, félhold alakú csont csüngõdíszek, rekeszes díszítésû fibulák és gyûrûk, ékkõbetétes csatok, sugaras hátú fémtükrök a 6. századra fokozatosan eltûntek. A kökényzugi asszonyok a fibulákat vállmagasságban tûzték párosan a felsõruhára, a bal oldali fibulához gyöngyökbõl álló csüngõdíszt erõsítettek (6. kép). A bronz és ezüst öntött példányokat kis méretben és egyszerû díszítéssel készítették, megrendelõik anyagi lehetõségeihez mérten. Az 5. század második felében általánossá váló fibulaviselet a pogány hitvilág termékenységkultuszához illetve totemizmusához kapcsolódott.
A különbözõ ötvöstárgyakon az eredetileg késõ római növényi és állati motívumok, valamint vésett spirális és meanderminták a germán mesterek keze alatt összetett jelképpé, kompozícióvá alakultak. E tárgyakon a germán állatstílusok elemei burjánzottak: vadkan- és ragadozómadár-fejek, lábak, mitikus szörnyalakok (sárkányok, griffek stb.). E szimbólumok az õsi totemisztikus képzetekbõl (õsként tisztelt valóságos állatokból) fakadtak, késõbb pedig törzsi-nemzetségi-családi jelképpé váltak. Másrészt az állatok a sokszínû germán panteon isteneinek (fõleg Odin) kísérõi voltak. E forrásokból eredtek az állatstílusok, amely mögött a germán hitvilág rejtõzött. Az idõk folyamán a forma, a díszítés, az állat- és növényornamentika egyszerûsödött, miután eredeti tartalma fokozatosan elveszítette jelentését. A 6. századi ékszereken a ragadozó állatalakok és állatfejek sematikussá váltak, a korábban jelentést hordozó növényi minta geometrikus díszítõelemmé lett (7. kép).
A halottakat étel- és italmelléklettel is ellátták, amelyre a sírok többségében található edénylelet bizonyít. Egyes halottakat deszkakoporsóban temettek el, amelyre koporsókapcsok utalnak. A temetõt az 5. század második felétõl a 6. század középsõ harmadáig használhatta a közösség, amely jóval zártabb és szegényebb lehetett, mint a berekháti. Itt a feudalizálódó személyi függést még az õsi patriarkális viszonyok helyettesítették.
A legismertebb szentesi gepida temetõ a Veker déli partján, a nagyhegyi magasparton terült el. A temetõben 79 - nagyrészt kirabolt - sírt tárt fel Csallány Gábor 1931 és 1941 között. A melléklet nélküli vagy jellegtelen leleteket tartalmazó sírok a szolgasorú réteg arányát is mutatják, amely itt igen magas lehetett. A temetõ a Tisza menti gepida királyság egyik legfontosabb lelõhelye. A nagyhegyi közösség meghatározó lehetett a térségben, amit a fegyveres férfisírok (60%!) nagy aránya is mutat. A közszabad férfiak többségét íjjal-nyíllal illetve lándzsával temették el. A teljes jogú harcosok a kardos-pajzsos, lándzsás-pajzsos fegyverzetû férfiak voltak, akiknek többsége a középsõ temetõrészen került elõ.
A harcosok említése mellett térjünk ki részletesen a gepida férfiak viseletére. Minderrõl kevés bizonyosat tudunk, hiszen vasfegyvereiken, eszközeiken, szerszámaikon kívül kevés dolog maradt fenn a sírokban, egykorú ábrázolás pedig nem készült róluk. A 7. századi itáliai langobard freskók és a Meroving korabeli divat alapján a férfiak bõ lenvászon vagy gyapjú felsõruhát, combközepéig érõ rövid köntöst, hidegebb idõben hosszú köpenyt hordtak. Ezeket övvel, illetve fibulával fogták össze. Hasonló ruházat figyelhetõ meg az osebergi hajón talált faliszõnyegen, mely a skandináviai germán férfiviseletrõl tudósít. A langobard ábrázolásokon megfigyelhetõ a lovagláshoz használt szûk, testhez simuló nadrág, amely feltehetõen még a gyalogos harcmodorú gepidáknál is használatos volt.
A szolgák és a szegény szabadok vas- vagy bronzcsatos, a gazdagabb szabadok bronzból vagy ezüstbõl készült, néha ékköves rekeszekkel díszített, állatfejekben végzõdõ ezüst vagy állatfejes ékvéséses díszítésû aranyozott ezüstcsatos övet hordtak, ami egyben társadalmi rangjukat, egyáltalán szabad voltukat jelezte. A gazdagok kardjaikat, tõreiket ezüst, esetleg bronzveretes tokban tartották. A férfiak késeiket, tõreiket bal oldalt, tarsolyaikat jobb oldalt elöl vagy hátul viselték az övre erõsítve. A tarsoly általában csiholóvasat, kovakövet, ritkábban kést, fenõkövet, ollót, borotvát, szõrcsipeszt tartalmazott. Lábukon kötözött bõrcipõt vagy sarut viseltek.
A nagyhegyi férfiak mellé temették asszonyaikat. Viseletükre a borostyán és gyöngy nyakláncok, aranyozott bronz vagy ezüst öntött, illetve ékvéséses és spiráldíszes fibulák, ezüstveretes szalagok, ezüst- és bronzcsatok jellemzõek. A sírleletek alapján fogalmat alkothatunk a gepida nõk egykori viseletérõl. A nagy öntött, ékvéséses díszítésû fibulákat a mellen viselték átlósan elhelyezve, amibõl ferdén záródó felsõruhára vagy köpenyre következtethetünk. Máskor a medencén találjuk ezeket, ferdén feltûzve. A nagyobb díszfibula mellett kisebb fibulák is elõfordultak. A fibulaviselet mellé néha bronzlemezekkel kivert öv illetve tarsoly járult. Elõfordul, hogy a gazdagok díszcsatos övéhez gyöngyökkel vagy fémveretekkel díszített szalagos csüngõket erõsítettek. A szegényebb szabad vagy félszabad nõ viseletéhez a hajba tûzött kétsoros sûrûfésû, kevés gyöngy, bronz- vagy vascsattal záródó öv, tarsoly, orsógomb, vaskés tartozott. Néhány sírból piperekészlet (piperekanál, szõrcsipesz, fülkanál) került napvilágra (7. kép).
A Nagyhegyen két kiemelkedõen gazdag 6. századi nemesasszony sírja került elõ. A 84. sírba temették el az alföldi gepidák eddig ismert leggazdagabb, teljes díszben felöltöztetett nagyasszonyát. Az in situ sír leletanyaga alapján rekonstruálni tudjuk a gepida nemesasszonyok viseletét (8. kép). A gazdag nõ a haját aranyozott ezüst hajtûvel, hátul pedig kétsoros csont sûrûfésûvel rögzítette. Hosszú, középen záródó felsõruháját bronzcsatos széles öv és keresztben elhelyezkedõ egyenlõ karú fibula fogta össze. Az övrõl karikákban végzõdõ, színes szalagokkal vagy bõrdarabokkal összefogott ezüstpántok függtek alá majdnem a bokáig, melynek végén hegyikristály díszgömbbel kifeszített kése, orsógombjai és varázserejûnek hitt görög kereszttel díszített ereklyetartója csüngött. E csüngõdíszes divat a 6. század középsõ harmadában jelent meg a Kárpát-medencei germánoknál (gepidák, langobardok, herulok), mely a korabeli bizánci divat hatására terjedt el. Az egykorú bizánci mozaikokon is megfigyelhetõ az övrõl a térd alá függõ egyes vagy kettõs szalag. A germánok ezekre a szalagokra kést, tarsolyt, ereklyetartót függesztettek. A gepida és herul nõknél a csüngõk feljebb végzõdtek, amely rövidebb szoknyára enged következtetni. Az egyik csüngõt záró hegyikristály gömb a viselõ nemes voltára utal.
A hegyikristály tisztasága, ritkasága és értéke miatt csak kivételes személyiségnek járt. A féldrágakõ övet Erdélybõl, az ottani gepida királyság területérõl szerezhették be. A síregyüttes legjellemzõbb ékszere egy skandináviai eredetû egyenlõ karú aranyozott ezüstfibula, amelyet antik eredetû vésett indadísz, vadkanfejek és fogazott mintájú, szembenézõ állatalakok borítanak. A viselet többi része: a hajtû, az aranylemezbõl préselt gyöngyök, a szembenézõ állatfejes késõ római csat stilizált változata antik-bizánci hatást tükröz.
A 77. sírban nyugvó elõkelõ nõ egy aranyozott ezüst fibulát és egy aranyozott ezüst sasfejes csatos övet viselt. A gepida sasfejes csatok egyik csoportját Tisza-vidéki mûhelyben készítették, amelyeknek legfontosabb jellemzõje a keresztábrázolás. A kereszt és az Odinhoz köthetõ ragadozómadár motívum a pogány és keresztény jelképek összeolvadását mutatják.
A különbözõ keresztény szimbólumok (ereklyetartók, galamb-, keresztábrázolások, Christogram-jelek stb.) és a pogány hitvilági elemek együttes megjelenése felveti a gepidák vallási hovatartozását. A kereszténységgel való érintkezés elõtt minden bizonnyal a pogány germán vallást követték, amelynek jellemzõje a henoteista többistenhit. Számos hiedelmük gyökeredzik azonban a még õsibb animizmusban és a totemizmusban. Világképüket az életfával összekötött többszintes világ, a ciklikus szemlélet és a világpusztulás hite jellemzi. A kereszténységre utaló jelképek az 5. század második felétõl mutathatók ki, azok is fõleg a bizánci tárgyakon. A gepidák régészeti hagyatékában a pogány-keresztény jelképek egyfajta keveredése figyelhetõ meg. Ez társadalmi megoszlást is tükröz, hiszen a keresztény jellegû tárgyak a gazdag, nemesi sírokban tûnnek fel általában. Nemhiába, hiszen az igehirdetés elsõsorban nem a kisembereknek, hanem a gazdagoknak szólt. Így nyerhette el az egyház a gepida fõemberek támogatását. Az írott források (Iordanes, Prokopios) szerint a kereszténységnek az ariánus formája terjedt el a gepidáknál, mint a germán népek többségénél. Az 546-ban a bizánci udvarban tárgyaló langobard követség szerint a gepidák ariánusok voltak. Sirmiumban ariánus keresztény gepida püspökség is létrejött. Az ariánus keresztény térítés a római életmód egyfajta elfogadása is volt, mely fõleg Sirmium környékén volt jellemzõ. A nemesek egy része által látszólag elfogadott ariánus keresztény hit a közemberek között nem vert gyökeret, megmaradtak õseik vallásánál. A két vallás találkozása azonban nem hozott összeütközést a gepidáknál. A germán vallás, mint az õsi politeista vallások általában, türelmes volt. A pogány vallás továbbélésének bizonyítékai a gazdag étel- italáldozatok, bronzból és csontból készült amulettek. Ezeket a nõk és gyerekek a nyakon vagy a derékon (tarsolyban vagy övön) hordták. Végsõ soron az õsi vallásban gyökereznek az állatábrázolások szimbólumai is. 568 után az avar uralom alá került gepida falvak népe - a források szerint - megõrizte pogány szertartásait, melynek mozzanatai a szent fák és ligetek tisztelete, véres áldozatok valamint a szertartásos lakomák lehettek.
A nagyhegyi temetõ leletanyagának szerteágazó kapcsolatai vannak. Bizáncból származtak a keresztmotívumok, a viselet egyes elemei és a 84. sír ereklyetartója. A velük folytatott kereskedelem illetve hadjáratok révén nagy számú bizánci tárgy került Gepidiába. Skandináviából kerülhetett a gepidákhoz a 84. sír egyenlõ karú fibulája, valamint a Balti-tenger felõl vezetõ kereskedelmi útvonalról származhattak a borostyángyöngyök. Jelentõs kapcsolatok mutathatók ki a gótok felé, amelyet a sasfejes csatok és az egyes fibulatípusok bizonyítanak. A tárgyak alapján a közeli és távoli germán népekkel részben személyes, Bizánccal pedig kereskedelmi kapcsolatokat feltételezhetünk. A temetõ használata az 5. század utolsó harmada a 6. század utolsó harmada közé tehetõ.