4.2.3:A gepidák bukása A viszonylag békés gepida külpolitika a gót-bizánci háború idején változott meg. 535-536-ban gepidák elfoglalták Sirmiumot. Ez a merész politikai vállalkozás azonban vakmerõnek bizonyult a császári kormányzattal szemben, hiszen a város a jogfolytonosság alapján Bizáncot illette. A város bevétele után a királyi központ, a kincstár és az ariánus püspök székhelye is idekerült. A Körös-Maros köze illetve Szentes környéke végleg elveszítette korábbi jelentõségét. A gepidák szövetségre léptek a frankokkal Bizánc ellen, és kiterjesztették uralmukat Moesia Prima és Dacia Ripensis keletrómai tartományokra (539). I. Iustinianus ekkor megvonta az évi segélyt, és szövetséget kötött a Pannoniában élõ nyugati germán eredetû langobardokkal, akik megkapták az egykori gót Pannoniát. Az 540-es évek végén kezdõdött a két germán nép majd három évtizedig tartó, fegyverszünetekkel megszakított háborúskodása. Az állandó hadakozással járó válságot a belsõ hatalmi harc még inkább elmélyítette. Az új királyok hódításokkal kívánták ugyanis népük jóindulatát megnyerni. Bár eleinte tényleges fegyveres összecsapások nem voltak, a törzsi harcokból kiemelkedõ Turisind gepida királynak kétszer is sikerült a fegyveres harcot 2-2 éves fegyverszünettel elodáznia (547, 549), miközben a szövetségesnek megnyert nomád kutrigurokat és szlávokat a bizánci területekre zúdította. A langobardok és gepidák közötti nagy csatára elõször 551-ben került sor az Asfelden, az „Istenek földjén" vagy „Harcok mezején" valahol Sirmiumtól nyugatra. A csata a gepidák vereségével és a trónörökös halálával végzõdött. Ez azonban az erõviszonyok tükrében nem jelentett meglepetést: bár számbelileg fölényben voltak, de katonailag gyengébbnek bizonyultak. A letelepült, paraszti gepida társadalom lassú, gyengébb fegyverzetû gyalogos harcosai nem vehették fel a versenyt a langobard lovassággal szemben. A temetõk elemzése arra is rávilágít, hogy a népesség összességének 10-12 %-át alkották a harcosok, akiknek fele ráadásul függõ helyzetben levõ íjász volt, szemben a langobardok 20-25%-os fegyveres arányával. Az 551-es vereség után a gepidáknak ki kellett üríteniük a korábban elfoglalt római területeket, de Sirmiumot megtarthatták. Sõt Kunimund király a gepida királyság székhelyét ide helyezte át, és pénzt is veretett. Feudális módon kiépített királyi udvarának híre Angliáig eljutott. I. Iustinianus halála (565) után azonban az új császár, az egzaltált II. Iustinus felrúgta a korábbi szövetséget a langobardokkal. Alboin, a langobard király látta a fenyegetõ helyzetet, és szövetséget kötött a Kárpátoktól északra tanyázó ázsiai eredetû nomád avarokkal, akik a türkök támadásai elõl menekültek nyugatra. A szövetség fejében megkapták a gepidák országát és a langobard állatállomány egytizedét. A harcot két fronton indították. A gepida hadsereg mindkét hadszíntéren megsemmisítõ vereséget szenvedett. A küzdelemben a gepida király, Kunimund is elesett. A monda szerint a langobard király, Alboin ölte meg, aki megölt ellensége koponyájából ivócsészét készíttetett. A gepida trónörökös, Reptila és a sirmiumi ariánus püspök, Thrasarich Bizáncba menekült a gepida királyi kincstárral együtt. Az 567. évi végzetes vereség után a déli területeken és a Tisza-vidéken a gepida hatalom teljesen összeomlott. Alboin király - számos gepida menekülõvel együtt - 568-ban Itáliába költözött az avarok elõl. Gepidia falvai avar uralom alá kerültek, akik - nomád módra - nagyarányú áttelepítéseket végeztek. Bizánci források szerint a Tisza déli szakaszán a gepida falvak megõrizték önállóságukat az avar hódítás alatt is. Erdélyben a 6. század második felében egy virágzó gepida kultúra alakult ki, amely túlélte az avar honfoglalást, és a 7. század második feléig nyomon követhetõ. A gepidák a 7. században még részt vettek az avarok hadjárataiban. Késõbb azonban lassan eltûntek a befogadó népek (langobardok, avarok, szlávok, Bizánc) környezetében. Fogalomak Animizmus: tárgyaknak tulajdonított lélek hite, szellemekben való hit. Boronafal: rönkfából vagy fagerendákból rakott házfal. Henoteizmus: fõistent elfogadó többistenhit. Hombár: nagy méretû tárolóedény. In situ: eredeti helyzetben. Szórvány: régészeti lelõhelyhez, objektumhoz, jelenséghez nem köthetõ lelet vagy leletek. Terepbejárás: régészeti lelõhelyek terepen való rögzítését és a leletanyag felszínen való gyûjtését célzó tevékenység. Totemizmus: õsnek tartott állat, növény, tárgy tisztelete, illetve azon alapuló vallási forma Irodalom Török Gyula 1936. 101-177., Csallány Dezsõ 1941. 127-161., Csallány Dezsõ 1961., Bóna István 1974., Vörös Gabriella 1983., Bóna István 1986. 138-159., Vörös Gabriella 1989. 41-58., B. Tóth Ágnes 1991. 97-104., Bóna-Cseh-Nagy-Tomka-Tóth 1993., Nagy Margit 1997. 39-95.