Csüngõs kaftándíszek Nagytõke-Jámbor-halomról (2. kép)
Honfoglalás kori övveretek a Nagyhegyrõl (3. kép)
Árpád-kori üveg gyöngysor Szentlászlóról ( 4. kép)
6.3:A honfoglalástól az államalapításig
A honfoglaló magyar törzsek a Körös-torkolat vidékét mint a Kárpát-medence egyik stratégiailag fontos pontját már 896-ban megszállták, és meg is telepedtek itt. A Szentes határában feltárt több tucat, a 10-11. századra keltezhetõ temetõ tanúsága - a lelõhelyek sûrûsége, a feltárt leletek minõsége, rangjelzõ értéke stb. - szerint e tájon az alföldi magyar szállások egyik központja alakult ki. A honfoglalás kori magyar leletanyag és ezáltal a korabeli társadalom hármas felosztását Szõke Béla dolgozta ki:
1 .gazdag, rangjelzõ tárgyakkal, fegyverekkel temetkezõ, kis számú vezetõ réteg;
2. rangos középréteg;
3. köznép.
A fenti, mára klasszikussá vált beosztás szerint Szentes környékén a 2. és 3. csoport temetõit találhatjuk meg, természetesen nem „vegytisztán", mivel e csoportok temetkezései több lelõhelyen keveredtek.
Szentes környéke gazdag honfoglaló leletanyagának legfõbb problémája a régebbi ásatások leleteinek értékelésekor lép fel. A gyakran változó földtulajdonosok nevei alapján nyilvántartott, különbözõ ásatási évekbõl származó leletek Csallány halála után több esetben „önálló életre keltek", elkülönített lelõhelyekként jutottak be a tudományos szakirodalomba, köztudatba. A keveredés és az ebbõl eredõ bizonytalanság jellemzésére álljon itt a Szentes nagytõkei határában, Jámbor-halom közelében elõkerült honfoglaló és Árpád-kori temetõ(k?) példája!
A lelõhelyet 1899-ben fedezték fel. Ekkor a Szentest Kunszentmártonnal összekötõ mûút építésénél egy „kis domb" fenekén a munkások egy honfoglalás kori temetõ lovas sírját bolygatták meg, melyben annak mellékletei - rozettás mintájú lószerszámdíszek, fülesgomb, lemezkarperec - alapján valószínûleg egy rangos nõ nyugodott. A földmunka során lelt tárgyak több ember birtokába kerültek, ezek közül vétel vagy ajándékozás útján Csallány Gábor több darabot megszerzett a szentesi múzeum számára. A leletek elõkerülésérõl még az év folyamán rövid beszámolót közölt, majd 1905-ben részletesen publikálta azokat „Szentes-kunszentmártoni út", ill. „Tõke" név alatt. (E néven szerepel az 1899-es leletanyag mind a mai napig.) A területen végzett további kutatásai ekkor eredménytelenek voltak. Ugyanerrõl a lelõhelyrõl szólva Zalotay Elemér lejegyezte még, hogy a leletek a Jámbor-halom közelébõl, a Nagytõke 8/a számú, „Cserna-féle földrõl" származnak. Egy „másik", a szakirodalomban önállóként számon tartott, szintén a „Jámbor-halom közelében" fekvõ lelõhelyrõl több, hasonló korú temetkezésrõl vannak adataink. A „névadó" földtulajdonosok itt már többen vannak: a „Libának" is mondott Halász Szabó Zsigmond, Kis Boldizsárné, Kis Balázs Györgyné és Némedi Gergely. Amit a kutatás eddig figyelmen kívül hagyott, az az utóbbiak birtokainak az ásatási dokumentációkban egyértelmûen fennmaradt telekkönyvi száma: Nagytõke 8./a és Nagytõke 9., vagyis a „kunszentmártoni úti" síréval megegyezõ földdarab! A tisztánlátást még tovább nehezíti, hogy Szentesen máig igen gyakori egyrészt a „ragadvány" vezetéknevek használata, másrészt a halmoknak a föld tulajdonosáról való elnevezése. Így történhetett meg, hogy az egyik tõkei Jámbor-halmot (Zsiros Katalin gyûjtése szerint legalább három „Jámbor" nevû halom volt Tõkén!) néha Libának is nevezték. Nem meglepõ hát, hogy egyes nagytõkei honfoglaló tárgyak „hivatalos" lelõhelye Liba-halom lett.
Ennél a Jámbor-Liba-halomnál 1902 és 1931 között Csallány Gábor egy honfoglalás és Árpád-kori temetõ több részletét tárta fel. 1902-ben Halász Szabó földjén kb. 34 sír került elõ, melyek közül kb. 30-at munkások pusztítottak el, csak a maradékot tudta Csallány Gábor kibontani. 1929-ben a kunszentmártoni út javításához a lelõhelyen homokot bányászó munkások újból sírokra akadtak. Ekkor 3, míg 1932-ben újabb 6 sírt mentett meg Csallány. Az innen származó leletek - íjcsontok, nyíl-csúcsok, díszes kengyelek, tegezvasalás, nõi ingnyakdíszveretek, díszes kaftánveretek (2. kép), filigrándíszes bizánci mellkereszt, ezüst és bronz fülbevalók, gyûrûk, nyak- és karperecek, bronztükör, nyugat-európai és magyar denárok stb. - a Dél-Alföld egyik legérdekesebb, korai magyar lelõhelyére mutatnak.
Mutatnának még többet is, ha ezek a mindenképp figyelemre méltó tárgyak nem összekeveredve, pontos ásatási megfigyelések és dokumentáció híján maradtak volna az utókorra! A ma rögzíthetõ állapot szerint még azt sem tudjuk megállapítani, hogy vajon egyetlen, a honfoglalás kortól az Árpád-korig használt temetõ részleteivel van-e dolgunk, vagy pedig két, esetleg több, (részben?) eltérõ korú, de egymáshoz helyileg közel esõ sírcsoportról beszélhetünk.
Az értékelés során óvatosságra intõ gondokat gyarapítja, hogy e lelõhely egészen biztosan nincs teljesen feltárva! Filep Antal szentesi gimnáziumi tanuló, a késõbbi néprajzkutató, aki Kovalovszki Júlia terepbejárásain is részt vett Szentesen, az ötvenes évek végén levélben számolt be László Gyulának a nagytõkei terepbejárásáról.
Eszerint Filep a kunszentmártoni út 13. kilométerénél lévõ, elhagyott homokbányában (pontos helye: Nagytõke 9., Jámbor-halom!) rossz állapotban lévõ embercsontokat talált. Az egyik koponyatetõn bronzrozsda nyomát figyelte meg. A homokbánya falában 1,1 méterre a felszín alá nyúló sírfoltokat látott, az egyikbõl emberi végtagcsontok álltak ki.
A Jámbor-halomnál meg-ismert rangos középrétegbeli temetõk csoportjába sorolhatjuk még a Nagyhegyen, a Derek-egyházi oldalon, a nagymágocsi úti homokbányában, Kistõkén, illetve a Borbásföldön Csallány Gábor, ill. Szabó János Gyõzõ által kiásott temetõket. Az itt nyugvó férfiak sírjaiban nem ritkák a fegyvermellékletek: nyíl-hegyek, szablya, tegez, balta.
A vezetõ férfiak kaftánjukat díszes övvel fogták össze (3. kép); szintén sírba tett lovuk szerszámzatát aranyozott ezüst- vagy bronz-veretekkel díszítették.
Asszonyaikat felékszerezve, nemesfém karikákkal, gyûrûk-kel, karperecekkel, ezüstbõl préselt ingnyakdíszveretekkel, csüngõs kaftándíszekkel, olykor ezüstszegekkel kivert csizmával indították utolsó útjukra. A honfoglalók felsõ és közép-rétegénél nem ritka a nõk lóval való eltemetése sem.
A 10. századi társadalom alapját képezõ legnagyobb lélekszámú csoportot a szabad jogállású köznép jelentette. E közrendûek végezték az állattartással és már a honfoglalás korában is jelentõs arányú földmûveléssel kapcsolatos munkákat. Ugyanakkor - mint formailag szabad, alá nem vetett népesség - e réteg is szabadon viselhetett fegyvert, szükség esetén pedig katonáskodott is törzse, nemzetsége haderejében. A köznép életében az államalapítás és a kereszténység felvétele nem jelentett komoly törést. Pogány, a 10. században megnyitott temetõik használata az elsõ ezredforduló után is zavartalanul folytatódott egészen I. László és Kálmán királyok uralkodásáig, akik a keresztény temetkezéseket az idõközben felépült falusi templomok köré rendelték. E nagy sírszámú temetõtípusba sorolható lelõhelyek Szentes határában Szentlászlón, Magyartés-Zalotán, Szentilonán, a berekháti Sáp- és Tetemhalmon és másutt is elõkerültek.
E temetõk jellegzetessége a leletszegénység. Az elhunytakat nyugat-keleti tájolású sírgödrökbe fektették, melléjük alig néhány tárgyat, szerszámot, agyagedényt tettek csupán. Õsi hitük szerint a 10-11. századi magyarok gyakran helyeztek pénzdarabot az elhunyt szájába vagy markába, melyre Szentes határában is több példát találtak. A sírba kerülõ ékszerek száma csekély. Leginkább a különféle karikaékszerek, fülbevalók szerepelnek a sírokban, de találunk különbözõ gyöngyöket, egyszerû huzalból készült karpereceket és gyûrûket is (4. kép).