Árpád-kori cserépbogrács Szentlászlóról (6. kép)
Ismeretlen lelõhelyû középkori fazék a szentesi múzeumból (7. kép)
Bögre alakú kályhaszemek Szentesrõl és Nagymágocsról (8. kép)
Díszes kályhacsempelap Donáttornyáról (9. kép)
6.7:Egy alföldi mezõváros a középkorban: Oppidum Donaththornya
A latin eredetû oppidum szó a magyar „mezõváros" megfelelõje. A 14. századtól fejlõdésnek induló mezõvárosok egyfajta átmenetet képeztek a falu és a város között. Lakói jogállásukat tekintve jobbágyok voltak, a területük egyházi vagy világi földbirtokos, esetleg a király tulajdonában volt. E birtokosnak adóztak, az õ joghatósága alatt álltak, akárcsak falvakban élõ sorstársaik. Ugyanakkor az elõnyös földrajzi fekvésû kereskedelmi utak találkozásánál, bányavidékeken, esetleg jó szõlõtermõ területen létrejött mezõvárosokban fejlõdött a kereskedelem, a kézmûipar. A birtokosoknak érdekükben állt oppidumaik fejlesztése, így korlátozott önrendelkezési jogokat, pl. szabad bíró- és papválasztási vagy vásártartási jogot adományoztak nekik.
A mezõvárosok fénykora a 15. század volt, közülük a legsikeresebbek a szabad királyi városok jogait is elnyerték, míg mások lehanyatlottak, gyakran el is pusztultak.
Városunk határában két középkori mezõváros alakult ki; Szentes és a köztudatban kevésbé ismert, de jelentõségét tekintve legalább ilyen fontos Donáttornya.
Szentes mai határának keleti részén, a Mágocs- és Kórógy-erek összefolyásánál jött létre a vidék egyik legjelentõsebb mezõvárosa, Donáttornya, melyet gyakran csak Donátnak neveztek a feljegyzések. Településnevében talán elsõ tulajdonosának emlékét õrzi, de e Donát nevû személyrõl semmilyen egyéb történeti adat sem maradt fenn. A „-tornya" utótag a falu egykori, minden bizonnyal toronnyal is rendelkezõ templomára utalhat. Mivel a település virágkorában, a 15. században Magyarországon már igen széles körû írásbeliség létezett, nem meglepõ, hogy a mezõvárosi rangra emelkedett Donáttornyáról több tucat középkori oklevél emlékezik meg. Ennek tudható be, hogy Donát középkori életének kutatásában az elsõ lépéseket még a századfordulón az írott forrásokat alapul vevõ történészek, Szeremlei Samu ill. Borovszky Samu tették meg. Az oklevelek tanúsága szerint az 1446-ban elõször feltûnõ Donáttornya a Szekcsõi Herczeg és a Hédervári család tulajdonában volt, majd a terjeszkedõ Hunyadi János birtokába került. A Hunyadiak kezén vándorolva elõbb Mátyás király, majd Szilágyi Erzsébet, végül Corvin János kezébe jutott a fejlõdõ oppidum. A virágkorát élõ mezõváros lakói ekkor már a környezõ falvak rovására terjeszkedtek. Az egyre több lehetõséggel bíró Donátra jellemzõ, hogy 1482-ben még Szentes falu bírája, Ákos Pál is ide költözött át. 1465-ben már bírája és esküdtjei is voltak a városnak, ami korlátozott önállóságára vall. 1484-ben Mátyás király újabb privilégiummal, a földesúri joghatóság alóli kivétellel ajándékozta meg a donátiakat, akik ezentúl polgári peres ügyeiket saját bíróságuk elõtt intézhették. A virágkornak Donát újabb eladományozása vetett véget, amikor Corvin János hívének, Dobozi Dánfi Andrásnak adta a várost. Végrendeletében Dánfi a nyúlszigeti (Margit-szigeti) domonkos apácákra hagyta Donátot, akik - távol lévén - nem tudtak megfelelõ védelmet nyújtani jobbágyaiknak. A környékbeli birtokosok ezután egyre-másra követték el hatalmaskodásaikat a védtelen donátiak rovására. 1499-es adat szerint ekkor Donáton mintegy száz családfõ lakott, így a város összlakosságát ötszáz fõre becsülhetjük. A 16. században megindult elnéptelenedése, és bár 1562-ben újratelepítését tervezik, 1589-ben mint adózni képtelen falu jelenik meg a feljegyzésekben a hajdan jobb napokat látott oppidum.
A szentesi Petrák-krónika több, az újkori köztudatban még élõ ismeretet jegyzett fel a mezõvárossal kapcsolatban: „…Mágotsi Gáspár és Felesége Massay Eulália a Reformáta Vallásnak nagy pártfogólya lévén mivel Dónátot õ birta a hol is egy sátzal kõrûl vet háza volt és ottan lakott […] Donát melynek még az 1700dik Esztendõ elején Fõldes Urának Téglából épült, sántzokkal körül vett palotája és annak udvarán lévõ kis Templom falai le égve pusztán állottak, hanem aztán a következõ években a Szentesi lakosoktól el pusztíttatott, a Tanyákon belõle kutakat és kéményeket raktak, mivel azon zavaros idõkben az akkori elõljárók nem gondoltak vélle. Lakosai reformátusok voltak, el pusztulásuk után Szentesre kõltöztek…"
Az egykori mezõváros területén a régészeti kutatások már a századfordulón megkezdõdtek. Csallány Gábor gyakran megfordult Dónáton, ahol több avar kori temetõt is feltárt. E munkái közben akadt a középkori Donáttornya régészeti leleteinek nyomára a Módla-, ma Dóczi-tanyánál, amely a külsõ-dónáti tsz épületcsoportjához tartozik. Az 1920-as években Zalotay Elemér társaságában sikerült is feltárnia Donáttornya középkori templomát. Megfigyelései szerint az épület tûzvész során pusztulhatott el, falai közt igen sok rendszertelenül fekvõ emberi vázat talált, melyek szerinte az itt legyilkolt donátiak maradványai lehettek. Valószínûbb, hogy az évszázadokig használt templomkörüli temetõ, nyilván egymás fölé rétegzõdött, esetenként egymást vágó temetkezéseit találta meg Csallány. Kovalovszki Júliának az 1940-es években lezajlott illegális ásatásról is sikerült információkat gyûjtenie, amikor ismét kiásták a templom alapjait, ahol nagy számú középkori kerámiát találtak.
Ásatási dokumentáció sajnos egyik esetben sem készült, régészeti leletek innen nem maradtak fenn, így e lelõhely pontosabb értékelése egyelõre nem lehetséges. Nem járt jobban a templomrom 1970-ben sem, amikor a Tsz üzemanyag-tárolójának építésekor újból beleástak az alapokba. A nagymágocsi Felicián atya gyûjtött is ekkor néhány leletet, de múzeumi szakember értesítése ezúttal is elmaradt.
Donáttornya település felszíni nyomai a Mágocs-ér Kórógyba torkolásának mindhárom partján megtalálhatóak. A telepnyomok a változatos domborzattal rendelkezõ terephez idomulva, több egymáshoz illeszkedõ foltban jelentkeznek a Külsõ-dónáti iskolától, ill. a Tsz Dóczi-tanyai központjától délre, egészen a Szentes-Nagymágocs országútig. E nagy területen a leletek intenzitása és meghatározható kora természetesen nem volt egyforma, egyenletes.
Az 1993-96-ban elvégzett terepbejárásaink tanúsága szerint az Árpád-korban több nagyobb települési gócpont létezett itt. E település-kezdeményekbõl, vagy ezek egy részébõl alakult ki késõbb a terjeszkedõ késõ középkori mezõváros.
Jelentõs késõ Árpád-kori településre utaló edénytöredékeket - korongolt cserépbográcsok és fazekak töredékeit - találtunk a Kórógy mindkét partján, a Mágocs torkolata és a nagymágocsi út hídja közti részen, illetve a Mágocs-érnek a torkolat elõtti, utolsó nagy kanyarulata által közrefogott, az elõbbivel összefüggõ területen. A Kórógytól nyugatra egy, a terepbejáráson megtalált, melléklet nélküli, nyugat-keleti tájolású temetkezést is sikerült feltárnunk. A Mágocs kanyarulatában terepbejárás során - Felföldi Szabolcs szóbeli közlése szerint - több Árpád-kori leleten kívül III. Béla kori pénzérmét is találtak. Egy másik, az elõzõtõl - Árpád-kori szempontból - leletmentes sávval elválasztott, 12-13. századi telepnyomot találtunk a dónáti lelõhelyegyüttes északi részén, a külsõ-dónáti iskolától mintegy 50 méterre, nyugati irányban elhelyezkedõ kisebb dombon. Megjegyzendõ, hogy e kiemelkedésen - ahol csak Árpád-kori leleteket találtunk - a szántott felszínen szintén embercsontok mutatkoztak.
A következõ, véleményünk szerint feltételesen Dónáthoz sorolható, Árpád-kori lelõhelycsoport az elõzõektõl keletre, a nagymágocsi út és az ún. Dónáti ormok metszéspontja körül található. Itt az út déli oldalán 1950-ben a Szentesi Útkarbantartó Vállalat homokbányát nyitott, és a meggondolatlan bányászással honfoglalás és Árpád-kori sírok tucatjait pusztította el. Az elkövetkezõ öt év során Zalotay Elemér, Szabó János Gyõzõ, Csalog József, Kátai József és a lelõhely sorsát leginkább szívén viselõ amatõr régész, a nagymágocsi Felicián atya kb. 70 sír elõkerülésérõl szerzett tudomást, de feltárni kevesebb, mint ötvenet tudtak csupán. A sírokból honfoglalás kori leletek - nyílhegyek, tegezvasalások, íjkarborító csontlemezek, kengyelek, zablák, csatok, övveretek, karperecek stb. - és a korai Árpád-korban is használt karikaékszerek, - gyöngyök, karperecek, gyûrûk - egyaránt elõkerültek, de találtak egy I. (Szent) László által veretett ezüstdenárt is.
A késõ középkori Donáttornya a fent ismertetett lelõhelyrészek középpontjában, vagyis a Mágocs utolsó kanyarulata körül, illetve a Kórógy-parton lehetett. E helyrõl igen nagy számú edénytöredéket és más leletet gyûjtöttünk.
A terepbejárásokon és ásatásokon elõkerülõ régészeti leletek döntõ többségét az agyagból megformált tárgyak, zömmel edények töredékei teszik ki. Érdemes ezért néhány mondatban összefoglalni a középkori magyarság fazekasiparának fõbb jellegzetességeit. A gölöncsérek munkájának alapanyaga, az agyag, Szentes határában is több helyen megtalálható és bányászható. A középkori mesterek egy-egy mûhelyükhöz közel esõ, alkalmas helyen rendszerint maguk bányászták, szállították és tisztították - iszapolták - az agyagot. A nyers, „kövér" agyaghoz, tûzállóságának növelése céljából, „soványító anyagot", a középkorban homokot, vagy apró szemû, szitált kavicsot adtak. Az Árpád-kori Magyarországon dolgozó fazekasok döntõ többsége lassan forgó, kézzel hajtott korongon formálta edényeit.
E módszer munkamenete szerint elõször agyaghurkákból kellett felépíteni az edényt, a korong csak a tárgy végsõ formájának kialakítása, a hurkák redõinek elsimítása során jutott szerephez. A 10-13. századi edénymûvesség viszonylag kis számú tárgytípust gyártott. Az Árpád-kori edények zömét a kisebb vagy nagyobb méretû, fõzésre, esetleg folyadék tárolására használt fazekak adták. Ezek viszonylag egyszerû kialakítású, gömbölyû hasú készítmények voltak, enyhén kihajló, egyszerû peremkiképzéssel. Díszítésként készítõik az edények oldalába spirálisan körbefutó vagy hullámos vonalakat karcoltak be. A fazekak mellett e kor másik jellemzõ edénytípusa a korongolt cserépbogrács. (6. kép) Szentes határában számtalan töredék mellett két ép cserépbogrács is elõkerült Szentlászlóról, ill. a kistõkei Dinnyés-szigetrõl. Ezek a vastag falú, többnyire üst alakú, nagy méretû edények jól jellemzik az Árpád-kori Magyarország falusi lakosságának életmódját. A cserépbográcsok - melyek peremét 2-2 szimmetrikusan elrendezett, az edény felfüggesztésére használt zsinór átfûzésére szolgáló lyuk töri át - a nyílt színen, szabadtûzön való ételkészítés eszközei.
Az Árpád-kor végétõl, de különösen a 14. század második felétõl gyökeres változásokon ment keresztül a magyarországi fazekasipar. Az addig szinte kizárólagosnak számító kézi fazekaskorongokkal szemben az Anjou-kortól kezdve rohamosan terjedt a mai népi fazekasok által használthoz hasonló, lábbal hajtott, gyorsan forgó fazekaskorong alkalmazása. E technikai elõrelépés nyomán - mivel a mester mindkét keze szabaddá vált - vékonyabb falú, szebb, könnyebb és változatosabb agyagtárgyak készülhettek. Újabb, azelõtt nem gyártott készítmények is megjelentek a leletek között. Az asztali edények sorát gyarapították az új típusú korsók, kancsók, poharak, díszedények. A fõzõedények megformálásánál továbbra is a célszerûség maradt a legfontosabb szempont (7. kép). Újításnak számított viszont a 13. század vége felé megjelent cserépbõl készült fedõk használata, ami a fõzési folyamatot tette könnyebbé. Hogy e fedõk pontosan illeszkedjenek, a fõzõfazekak peremén körbefutó mélyedést, ún. fedõtartó hornyot alakítottak ki a késõ középkori gölöncsérek.
A fazekas mesterség önálló ágát képezte a fûtõberendezések részeit elõállító kályhásmesterek csoportja. Míg az Árpád-kori lakóépületek fûtését agyagból vagy kõbõl megépített kemencékkel biztosították, addig a kései középkor századaiban - a többhelységes földfelszíni házakkal egy idõben -az Alföldön is megjelent a kályhák használata. A legelsõ kályhákat a királyi és földesúri paloták fûtött termeiben használták. A kemencékkel szemben nagy elõnyük volt, hogy a kályhákat már nem a lakóhelységbõl fûtötték be, hanem a szomszédos konyhából. A kályhák nyújtotta komfortot növelte az is, hogy az égéskor keletkezõ füst zárt úton, a kéményen keresztül távozott a fûtött szobából.
A legelsõ kályhák tulajdonképp megnagyobbított agyagkemencét formáltak, melyek falába különbözõ alakú, öblös kerámiatárgyakat, ún. kályhaszemeket (8. kép) tapasztottak bele. Az újítás jelentõsége abban állt, hogy e kályhaszemek által jóval nagyobbá vált a kályha hõleadó felülete, ezáltal a fûtõberendezés hatékonysága is javult. A kezdetben csak az úri házaknál megépített szemeskályhák használata a késõ középkorban fokozatosan eljutott a vidéki paraszti lakáskultúrába is. A Koszta József Múzeum a város határának területérõl: Szentilonáról, Tésrõl, a Kucori csárda melletti homokbányából és Szentes belterületérõl származó bögre alakú kályhaszemeket õriz, de ezek töredékeit dónáti terepbejárásaink során is megtaláltuk.
Az elülsõ oldalán nyitott kályhaszemek agyaglappal való lezárásával alakultak ki a kályhacsempék. Ezek készítése már magasabb mesterségbeli tudást kívánt, így az igényesebb kályhákat készítõ fazekasmesterek hamarosan specializálódtak, és kizárólag csempék gyártásával kezdtek el foglalkozni. A csempés kályhák - magas költségeik miatt - szintén a felsõ, vagyonosabb rétegek irányából terjedtek el a vidéki városi, majd falusi házakban. A Szenteshez közeli Nagymágocson változatos csempékbõl álló, igényes kályha maradványait sikerült megtalálni, de a város határából, Ecserpusztáról is ismerünk egy díszített csempét.
Visszatérve Donáttornya régészeti kutatásának eredményeihez, mindenképp említést kell tenni a Kórógy partjához közeli részen, a Mágocs torkolatával átellenben, terepbejárás során megtalált kályhacsempe leletrõl (9. kép). A szántás által frissen megbolygatott, valószínûleg egy középkori ház omladékából származó, vödörnyi mennyiségû töredék ott jártunkkor 2-3 méteres körzetben sûrûn borította be a felszínt. Az elõkerült 1-2 cm vastagságú csempék hátsó oldala teljesen lapos, elõlapjukból pedig gömbökkel díszített keresztmotívumok emelkednek ki. Minden csempe ugyanazt a díszítményt ismétli, de voltak teljesen sima töredékek is. A csempék elõlapján mészréteg maradványai látszottak, míg a hátlapok némelyikén koromfoltok húzódtak. A dónáti csempelelet nem mondható szokványosnak a magyarországi középkori régészeti emlékeink között. Az ország középsõ és nyugati részén jól ismert, kortárs csempeanyagtól a szentes-dónáti darabokat elválasztja a csempék hátsó részének kialakítása, a máshol megszokott, mély, öblös rész itteni teljes hiánya. E csempék legjobb hazai párhuzamait Benkõ Elek kutatásai nyomán Erdélybõl, Székelykeresztúr vidékérõl ismerjük. A közelmúltban Szatmári Imre Sarkadról publikált néhány, a dónátiakhoz igen hasonló, szintén sima hátlapú csempetöredéket, de e ritka csempetípus elõfordulása a királyi Magyarországon jelenleg az utóbbi két lelõhelyre korlátozódik.
A mindennapi élet egyéb tárgyi emlékeit is sikerült megtalálni terepbejárások során. Elõkerült pl. egy középkori üvegpalack kerek talpának töredéke. Maguk az üvegleletek nem számítanak gyakorinak középkori falusi településeinken, de nem is párhuzam nélküli itteni felbukkanásuk.
Az Alföldre kereskedelmi forgalom révén eljutó, sokáig luxustárgynak számító üvegek egy része nem csak önmagáért, hanem folyékony áruk, pl. pálinka „göngyölegeként" szerepelt. A Szentes-dónáti enyhén zöld színû példány - Holl Imre meghatározása szerint - minõsége és kidolgozása alapján kelet-európai vagy magyar gyártmányú darab, melyet a 15. században készíthettek.
Ugyancsak terepbejáráson került elõ egy nagyobb és több kisebb kovácssalak darab, melynek meghatározása Gömöri Jánosnak köszönhetõ. A középkorban a magyarországi vasipar - mélymûvelésû vasércbányák híján - a felszínen is gyûjthetõ, üledékes gyepvasércbõl szerezte be alapanyagát. Az ország „vasvidékei", nyugaton Sopron és Vas megyében, északon Gömörben, késõbb Erdélyben, Vajdahunyad vidékén alakultak ki. Az ércbõl e területeken olvasztották azokat a vasbucákat, melyek a kereskedelem révén messzi, e nyersanyagban szegény területekre is eljutottak. A falusi kovácsmesterek ilyen alapanyagból készítették izzítással és kovácsolással termékeiket.