Késõ középkori lópatkó töredéke Szentes-Kórógy-partról (12. kép)
Egy 14. századi szórvány vassarkantyú (13. kép)
Számszeríjhoz való nyílhegy Magyartés-Zalotáról (14. kép)
Csallány Gábor egy kistõkei ásatáson
Alföldi András és Csallány Gábor ásatás közben
6.9:Virágzó középkor és pusztulás
A vidék hódoltsági területté válása, majd pedig tényleges elfoglalása szenvedések mérhetetlen özönét zúdította vidékünkre. A török államigazgatás kiépültével Szentes környékét a budai, majd az 1560 után felállított temesvári vilajetbe, azon belül a vásárhelyi náhijébe osztották be. A hódoltsági területeken még az általában békés idõszakokban is egymást érték a kisebb-nagyobb csetepaték. A nemesség, a fõpapság és velük a magyar közigazgatási apparátus a törökök által meg nem szállt Erdélybe és a Felvidékre menekült ugyan, de a nekik járó adókról és szolgáltatásokról nem akartak lemondani. A magyar végvárak Gyula, Eger, Fülek katonái rendszeresen portyáztak a török fennhatóság alatti területeken, és igyekeztek az adók legalább egy részét behajtani. E katonai vállalkozások a török birtokosokat természetesen nem akadályozták meg abban, hogy õk is adóztassák a vidéket. A királyi Magyarország és a függetlenedett Erdély közti vitatott hovatartozású területeket - egy idõben ilyennek számított Gyula környéke is - az egymás ellen küzdõ magyar királyok és az erdélyi fejedelmek saját párthíveiknek adományozták el, így gyakran nem is kettõs, de háromszori adóztatás alakult ki itt.
A középkori hadjárások beszédes bizonyítékai a szentesi határban elõkerült késõ középkori fegyverek. Ezek kitûnõ katalógusát 1999-ben jelentette meg Temesváry Ferenc fegyvertörténész. A különféle kardok, patkók (12. kép), sarkantyúk (13. kép), nyílhegyek (14. kép), zablák és kengyelek Szentes határából kivétel nélkül szórványleletként jutottak a múzeumba, így legfeljebb csak sejthetjük, melyik középkori település hagyatékához tartoznak.
A különféle hadjáratok „régészeti lenyomatai" a településásatásokon is megfigyelhetõek. Nagyon gyakran kerülnek elõ olyan tûzvészek nyomán keletkezett, vörösre égett omladékok - régész szakkifejezéssel ún. pusztulási rétegek - melyek az egész falu egyidejû leégését bizonyítják. E tûzvészek persze keletkezhettek hadi eseményektõl függetlenül is, de ilyenkor a házak tulajdonosai utólag kiszedtek az elhamvadt épületek omladékaiból minden, még használható tárgyat. Különösen vonatkozik ez a nagyobb értéket képviselõ fémtárgyakra. (Kiss Lajos néprajzkutató gyûjtése szerint a vásárhelyi pusztán a parasztemberek még a múlt században is az utolsó vasszögig kiszedtek minden, újra felhasználható fémtárgyat a leégett tanyából!) Találtak viszont a régészek - ugyan nem Szentes területén - olyan leégett középkori falusi házakat, melyekben a mindennapi élet és a háztartás szükséges kellékei - ép vagy törött, de újból összeragasztható edények, mezõgazdasági fémeszközök, fegyverek, esetleg pénzek - bennmaradtak. Ilyen esetben csak arra következtethetünk, hogy a falut nem várt vész ûzte vagy pusztította el, és megakadályozta a lakosokat abban is, hogy a veszély elmúltával visszatérve kimentsék értékeiket.
A történeti korok fegyveres konfliktusainak még egy csalhatatlan régészeti nyomát ismerjük, ez az. ún. kincsleletek megjelenése. E szakszóval jelöljük a különféle edényekben vagy anélkül földbe rejtett értékeket, legyenek azok pénzérmék, ékszerek vagy más, az adott korban nagyobb értéket képviselõ tárgyak. Egy-egy nagyobb, országos jelentõségû hadjáratot akár elrejtett kincsek sorozata is jelezhet. Amennyiben a kincsben pénzérméket (is) találunk, az elrejtés feltételezhetõ idejére értelemszerûen mindig a legfiatalabb - vagyis a legkésõbb veretett - pénzek kora utalhat. Ilyen „kincshorizont" képzõdött Magyarországon a tatárjárás éveiben. E leletek legkésõbbi veretei mindig IV. Béla király korából származnak. Ilyen éremkincsre akadtak legutóbb terepbejárást végzõ régészhallgatók a Szentes melletti Eperjes határában.
A török háborúk korszaka szintén klasszikus kincsképzõ idõszaknak számít Magyarországon. Szentes határában több, ezen idõszakhoz köthetõ kincs is elõkerült, sajnos nem jól dokumentált körülmények között. Éppen ezért eredeti lelõkörülményükrõl, pontos darabszámukról nincsenek megbízható adataink. A jelentõsebb, mintegy 1600 darab aranypénzbõl álló kincsleletet a város határának ma már kideríthetetlen pontján találták szántás közben. A lelet I. Ferdinánd magyar királyként 1528 és 1551 között veretett pénzeit tartalmazta. A legtöbb darab 1548-51 között készült. A leletet röviden jellemzõ Csallány Gábor megjegyzi, hogy a pénzek között sok a rontott, hibás példány, jónéhány darab ezüstözött réz, vagyis hamisított pénz volt. Minden darabon „KB" [=Körmöcbánya] olvasatú verdejegy volt látható. A pénzek között Csallány kevés variánst tudott megfigyelni, néhol a körirat elválasztásában vagy az érmen látható címerpajzs elhelyezésében tapasztalt eltérést. 1898-ban egy másik, az elõzõnél kisebb éremkincsleletet is találtak Szentes zalotai határrészében, „közel a Körös partjához". E leletben I. (Hunyadi) Mátyás, II. Lajos és I. Ferdinánd érmei szerepeltek, számukat és pontos elõkerülésük helyét ez esetben sem tudjuk.
E két éremkincs elrejtésére minden valószínûség szerint az 1551-1552-ben lezajlott hadi eseményekkel kapcsolatban került sor. Ekkor Ahmed pasa és Szokoli Mehmed beglerbég irányításával nagyobb török seregek rontottak az Alföldre. 1551-ben elesett Becskerek, Csanád, Nagylak, Somlyó, Lippa és Solymos. Az 1552-es hadjáratban a törökök észak felé vonultukban ostrommal bevették Temesvárt, Aradot, Szolnokot és számtalan kisebb erõsséget. Csak a hõsiesen ellenálló egri vár állította meg elõnyomulásukat. Az oszmán sereget kísérõ martalócok a fõerõk útirányától gyakran több tíz kilométerre kalandoztak élelem és rabszolgaszerzés, valamint a lakosság megfélemlítése céljából. Egy ilyen katonai akció lehetett a szóban forgó kincsek elrejtésének oka is.
Magyar szempontból a 16. század közepi katonai helyzet egyre kilátástalanabbá vált. Gyula 1566-os elfoglalásakor az utolsó jelentõs magyar végvár esett el a vidéken.
A katasztrófa a század végén, az ún. tizenöt éves háború (1593-1606) idején teljesedett be.
A keresztény csapatok, Erdély és a Királyi Magyarország összefogása miatt pillanatnyi defenzívába került a török hadvezetés. Hátrányuk kiegyenlítésére krími tatár segédcsapatok bevetése mellett döntöttek az Alföldön. A krími tatár lovascsapatok azután a szenvedések mérhetetlen özönét zúdították az általuk uralt területekre. E martalócok gátlástalan fosztogatásai, zsákmány és rabszolgaszerzõ akciói néhány év alatt nagyobb pusztítást vittek véghez, mint a megelõzõ fél évszázad hódoltsági életének minden sanyargatása. Az addig Magyarországon soha nem tapasztalt erõszakos változások nyomán az Alföldön települések sora pusztult el, vált gyakran végleg néptelenné, megváltoztatva ezzel a korábbi, szerves fejlõdés által létrehozott településszerkezetet. Szentes határának falvai, városai között is véres rendet vágtak a 16. század második felének háborúságai. Maga Szentes egy idõre el is néptelenedett. A hagyomány szerint lakói Szentilona nádastól és vizektõl védett dombjára menekültek, és csak a vasárnapi istentisztelet idején merészkedtek be városuk templomába. E szûk másfél évtized után nem hallunk többet Donáttornyáról, Hékédrõl, Ecserrõl, Szentilonáról, Szentmihályról, Sápról, Tõkérõl, Bökényrõl stb. Megfigyelhetõ volt az elmenekült, jobb esetben elhúzódó lakosság helyét fokozatosan elfoglaló délszláv betelepülés is. Ezek az ortodox vallású, „rác" telepesek - jelentõs részben a környéket pusztító martalócok és családtagjaik - nagyobb számban települtek meg pl. Dónáton és Tõkén, de utódaik részt vettek a Rákóczi-szabadságharc környékbeli hadi eseményeiben is. Régészetileg a késõ középkori magyar lakosságétól elkülöníthetõ leletanyaguk Szentes határából nem ismert.
E sorokkal Szentes középkori századaiba tett idõutazásunk végére értünk. Reméljük, hogy e rövid dolgozattal sikerült az olvasónak bepillantási lehetõséget adni a szentesi múzeum középkori gyûjteményének kincsei közé. Hisszük azt is, hogy a gyakran némának mondott régészeti leletek segítségével igenis lehetséges pontos, az egykori élet sokszínûségét hitelesen ábrázoló, valós kép megfestése. Befejezésül kérjük a Tisztelt Olvasót, gondoljunk mindannyian hálával azokra a tudós és lelkiismeretes eleinkre, akik az archeológia gazdag szentesi tárházát munkájukkal, adományaikkal létrehozták és máig megõrizték. Szalay Imre báró 1913-ban így írt:
„Sokat hallom ócsárolni a helyi érdekû kis múzeumokat - részben jogosan, de sokszor érdemtelenül, mert ezek olyanok, mint a nagy hadtestek mellett a felderítõ csapatok."
Tisztelet e „segédcsapatok" egykori szentesi katonáinak! Õk azok, akik nélkül múltunk tárgyi emlékeinek megismerése még hozzávetõleges pontossággal sem lenne lehetséges.
Személyek
§ Anonymus A 12-13. századok fordulóján élt magyar történetíró. A magát szerényen P. dictus magisternek nevezõ író a párizsi egyetemen tanult, Magyarországon valószínûleg magas egyházi méltóságot töltött be, többek között III. Béla király kancelláriájában is dolgozott. Nevezetes munkája az 1210 körül keletkezett Gesta Hungarorum, mely a 300 évvel korábban lezajlott magyar honfoglalás ma sokat vitatott, regényes, a valóságot gyakran általa kitalált elemekkel ötvözõ leírását adja.
§ Csallány Gábor (1871-1945) 1893-ban került Szentesre, ahol az Ármentesítõ Társulatnál telefonmûszerészként, majd a városi közkórházban gondnokként dolgozott. 1897-ben tett kezdeményezése nyomán megalakult a Csongrádvármegyei Régészeti és Történelmi Társulat, melynek ugyanekkor alapított gyûjteményét régész-múzeumõrként haláláig vezette. Szakirányú végzettsége nem volt, mindenkitõl elismert régészeti és numizmatikai szaktudására autodidakta módon tett szert. Több évtizedes ásató és feldolgozó munkássága nyomán önmaga és múzeumának gyûjteménye számára világhírt és elismertséget sikerült kivívnia. Legjelentõsebb Szentes környéki temetõásatásain - egy évben gyakran 10-12 lelõhelyen is ásatott! - õskori emlékek mellett népvándorlás kori szarmata, gepida, avar, illetve honfoglalás és Árpád-kori magyar sírok százait mentette meg. Eredményeit tudományos szakfolyóiratok, ill. helyi lapok hasábjain megjelentetett, kisebb-nagyobb cikkek õrzik. Jelentõs volt a városban kifejtett közéleti tevékenysége is. Alapítója illetve tagja volt a Szentesi Torna Egyletnek, a Szentesi Sakk Körnek, hírlapot szerkesztett, részt vett a város jótékonysági intézményeinek munkájában, a hadigondozásban.
§ Dr. Csallány Dezsõ (1903-1977) Régész, Csallány Gábor fia. A szegedi egyetemen letett jogi doktorátus után 1933-ban Budapesten régészetbõl is megszerezte e tudományos fokozatot. Az 1930-as években a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Néprajzi Múzeumban ill. a bécsi Naturhistorisches Museumban dolgozott. Késõbb a szentesi Csongrád Vármegyei Múzeum díjtalan tiszteletbeli segédõre lett. 1936-ban foglalta el a szegedi Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum Móra Ferenc halálával megüresedett igazgatói székét. A 2. világháború után „nemkívánatos személyként" háttérbe szorították. Rehabilitálása után 1954-tõl nyugdíjazásáig a nyíregyházi múzeum vezetõjeként tevékenykedett. Alapvetõ és nemzetközileg elismert kutatásokat végzett a népvándorlás kori, fõleg gepida és avar, illetve magyar honfoglalás kori kérdésekkel kapcsolatban.
§ Hegedûs Katalin (Budapest, 1944. máj. 16. -) régész, múzeumigazgató. Az ELTE BTK régészet-latin szakán folytatta tanulmányait, 1970-74-ben az ugyanitt egyiptológia szakot végzett. 1971-1982-ig szentesi Koszta József Múzeum igazgatója, majd ezt követõen az USA-ban telepedett le. Ásatásokon munkatársként dolgozott Egyiptomban, Olaszországban. Legjelentõsebbek ásatásai: Vésztõ-Mágori-dombi õskori település, Szegvár-Tûzköves, Csanytelek, Csongrád-Bokros, Szegvár, Derekegyház. Kutatási területe: õsrégészet, neolitikum.
§ Dr. Kovalovszki Júlia (1931-) A modern középkori régészet kiemelkedõ magyarországi kutatója. Tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Tanszékén végezte László Gyula és Méri István tanítványaként. Egyetemi szakdolgozatának anyaggyûjtése során az elsõk között alkalmazta a Méri István kezdeményezése nyomán megszületett régészeti terepbejárás munkamódszerét Szentes régészeti topográfiájának elkészítése során. Dolgozata (Régészeti adatok Szentes környékének település történetéhez. Régészeti Füzetek Ser. I. No. 5., 1957) máig a terület régészeti kutatásának biztos alapköve.
§ Mágocsy Gáspár (? -1586?) Nagybirtokos fõnemes. A valószínûleg Baranyából az Alföldre került Mágocsy nemesi család sarja. 1554-tõl gyulai várkapitányként igazgatta itteni birtokait, és szervezte a török elleni védelmet. Az oszmánok fogságra vetették, ahonnan csak nagy váltságdíj ellenében szabadult. A töröktõl fenyegetett Alföldrõl elmenekülve a Felvidéken szerzett nagy birtokokat. 1563-tól egri kapitány és Külsõ-Szolnok megyei, késõbb Bereg majd Torna vármegyei fõispán.
§ Petrák Ferenc és Krónikája A 18. század közepén Szentesen élt szerzõrõl keveset tudunk. Minden bizonnyal református vallású, talán csizmadiamester volt. Az 1740-es évek vége táján készítette el kéziratos mûvét, melyben egyéni stílusban foglalja össze Szentes város és környéke történetérõl, földrajzáról, korabeli mindennapi életérõl, gazdaságáról általa ismert és fontosnak tartott ismereteket. A „krónika" szövegét többen átírták illetve „folytatták" egészen a 20. század elejéig. Jelenleg 11 szövegváltozata ismeretes, különféle folytatók és átírók tollából. A történelmi, régészeti, néprajzi, gazdaságtörténeti stb. adatok becses forrásának számító munka elsõ tudományos feldolgozását Zalotay Elemér végezte el. Teljes kiadása Szentes polgárainak összefogása jóvoltából 1997-ben jelent meg Takács Edit fõlevéltáros gondozásában. (Petrák-krónika „meljis Szentes városának a legrégib idöktöl valló történetét foglalja magában". Tanulmányok Csongrád Megye Történetébõl XXV., Szentes-Szeged, 1997.)
§ Salamon Árpád-házi magyar uralkodó (1063-1074), I. András király fia és utóda a hatalomban. Uralkodása döntõen a nagybátyjával, I. Béla királlyal illetve unokatestvéreivel, Géza és László hercegekkel - a késõbbi I. Géza és I. (Szent) László királyokkal - folytatott trónharcok, ill. békés periódusok váltakozása jegyében telt el, melynek során Salamon gyakran német fegyveres segítséget vett igénybe. Ugyanakkor szembe kellett néznie a keleti országrészt pusztító besenyõ betörésekkel is. Királyságának utolsó éveit I. László csapataitól bekerítve Moson és Pozsony várában töltötte, melyet csak német segédcsapatokkal tudott megtartani.
§ Dr. Szabó János Gyõzõ (1929-1986) Századunk második felének egyik legkiválóbb hazai régészkutatója. A budapesti tudományegyetem bölcsész karán frissen szerzett régész diplomával került 1953-ban a szentesi múzeum élére. Rövid, egyéves itteni mûködése során kedvenc kutatási idõszaka, a honfoglaláskor terén folytatott kutatásokat Szentesen. Teljesen feltárta a nagymágocsi út melletti, ún. borbásföldi honfoglalás ill. avar kori temetõt, de a nagymágocsi Felicián atyával együttmûködve sírokat mentett meg az ún. fertõi úti homokbánya területén pusztuló Árpád-kori temetõben is. Szentesrõl az alakuló szolnoki múzeumba, majd néhány évre rá végleges állomáshelyére, az egri vármúzeumba került. Régészeti munkássága itt teljesedhetett ki. Számtalan ásatást és leletmentést végzett különbözõ korszak emlékeit mentve. Elméleti és feldolgozó munkássága során szorgalma mellett hallatlan olvasottsága és kitûnõ nyelvérzéke volt segítségére.
§ Zalotay (Schupiter) Elemér (1894-1968) Az erdélyi Szászsebes városában született és nevelkedett, de a trianoni békét követõ romániai magyarellenes atrocitások elõl kénytelen volt Magyarországra menekülni. 1922-ben került Szentesre, és állampénztári hivatalnokként helyezkedett el. Nevét 1933-ban Zalotayra magyarosította. Hamarosan bekapcsolódott Csallány Gábor régészeti kutatásaiba, állandó munkatársa, 1935-tõl hivatalosan is a múzeum segédõre lett. Csallány 1945-ös halála után kinevezett múzeumigazgatóként folytatta annak munkáját, mindenek elõtt rendbe szedte a háborús kitelepítés során megrongálódott szentesi régészeti gyûjteményt. 1951-ben Hódmezõvásárhelyre, majd két év múltán a bajai múzeum élére nevezték ki. Szentesi régészmûködésének legfontosabb eredményei között a kistõkei rézkori temetõ feltárásán és közzétételén túl a múzeumban 50 év alatt felhalmozódott leletek topográfiai rendszerezésének megkezdését tarthatjuk.
Fogalmak
§ Földvár: A földvárak rendszerint rekeszes szerkezetû és földdel kitöltött falú faépítmények. Mai, elpusztult állapotukra utaló nevük megtévesztõ, hiszen sohasem csak földbõl épültek, helyesebb lenne tehát föld-favárnak nevezni azokat. A rendszerint stratégiai jelentõségû helyekre emelt, korai, 10-11. századi magyar földváraknak vagy az ország határainak védelmében volt szerepük, vagy - mint Csongrád esetében is - nemzetségfõi illetve megyésispáni központok voltak. Magas falaikat (vizes)árok vette körül, az innen kitermelt földbõl emelték a falakat, de ezzel magasították a várbelsõ területét is. A 12-13. századtól kezdve egyre több nemes építtetett birtokán az elõzõeknél jóval kisebb alapterületû „magán" földvárat, melyek központjában rendszerint egy kõ- vagy fatorony állt. A nagy méretû, ispánsági földvárak - amint azt az 1241-42-es tatárjárás bebizonyította - az Árpád-kor végére elavultak, korszerûtlenekké váltak, ezért felhagyták õket, szerepüket a kõvárak foglalták el.
§ Gesta: Antik eredetû középkori történetírói mûfaj. Neve a „viselt dolgok" jelentésû, latin res gestae kifejezésbõl ered. Az Anonymus által is mûvelt, ún. regényes gesta mûforma a 11. századi Franciaországban született, és innen terjedt el Európában. E stílus elsõsorban szépirodalmi mûfaj, amely témáját a (hõs)történelembõl meríti, egy-egy, gyakran mondabeli személy, kiváló hõs, uralkodó vagy nép „történetét" ismertetve. Mivel e mûvek fõ célja mindenekelõtt az olvasó szórakoztatása volt, a bennük szereplõ történeti adatok forrásértéke minden esetben alapos vizsgálatra szorul.
§ Idézõpecsét: A magyar igazságszolgáltatási gyakorlatban a 11. század közepe óta használt tárgy. Ha a királyi, megyei vagy egyházi bíróság maga elé akart idézni valakit, egy megbízott emberrel elküldte neki saját idézõpecsétjét, más néven billogát. E billogok rendszerint kis kerek, a tetejükön kialakított fülön keresztül felerõsített, egyik oldalán pl. az uralkodót ábrázoló fémöntvények voltak, melyet a billogos utazása közben a nyakában viselt, és ezzel igazolta magát. A pecséttel törvény elé idézés gyakorlata valószínûleg magyar sajátosság volt, tõlünk terjedt át a szomszédos népekhez. A legkorábbi magyar idézõpecsét I. András királytól (1046-1060) maradt fenn, de fiának, Salamonnak Szentesen elõkerült bullája is a legkorábbiak egyikének számít. Ugyan a 13. századtól az okleveles idézés terjedt el, a kisebb jelentõségû ügyekben a megyei és mezõvárosi bíróságokon egészen az újkorig fennmaradt a pecsét küldésével való idézés.
§ Verdejegy: A fémpénzeken látható jelzés(ek), leggyakrabban betûk, melyek az érmet készítõ pénzverdének helyet adó városra utalnak. Magyarországon a középkor folyamán több helyen mûködött királyi pénzverde. Közülük a legõsibbet Esztergomban találjuk, de rövidebb-hosszabb ideig mûködött verde pl. Visegrádon, Budán, Nagybányán, Kolozsváron is. E verdék közül a késõ középkorban kiemelkedõ Körmöcbánya - melynek verdejegye „KB" volt - jelentõségét egészen az újkorig megtartotta.
§ Vilajet: A török közigazgatás legnagyobb egysége. Élén rendszerint pasa rangú beglerbég állt, aki mind a polgári, mind a katonai kormányzatot kezében tartotta. Kezdetben a teljes magyarországi hódoltság a budai vilajethez tartozott, késõbb a budai pasa fõségének megmaradása mellett Temesvár, Eger, Kanizsa és Várad központtal is alakultak vilajetek.
Irodalom
Csallány Gábor 1905. 33-44., Nagy Imre 1928. 37-67., Csallány Gábor 1941. 182-192., Széll Márta 1941. 231-265., Széll Márta 1942. 128-134., Kovalovszki Júlia 1957., Blazovich László 1996., Révész László 1996. 299-336., Vörös G. - Rózsa G. 1996. 65-78., Paszternák István 1996. 277-292., Paszternák István 1997. 82-104., Paszternák István 1998. 237-252., Temesváry Ferenc 1999.