A Bodrogkeresztúri-kultúra edényei Nagyhegy, Kistõkérõl (6. kép)
Ellentett élû rézcsákány Szentes környékérõl (7. kép)
A Balaton-Lasinja-kultúra import edénye Kistõkérõl (8. kép)
2.3:Rézkor
Kr. e. 4400 körül alapvetõ változásokon mentek keresztül a késõ neolitikus közösségek. A Tiszai-kultúrára jellemzõ településszerkezet - a hosszú ideig lakott tellek és kisebb méretû horizontális telepek rendszere - felbomlott, a korábban tapasztalt népességkoncentráció több mint kétezer éven keresztül nem mutatható ki. A tellek felsõ - még neolitikus - rétegeiben már látható az új korszak némely jellemzõje, kötött rítusú, nemek szerint elkülönített, gazdag mellékletû temetkezések ismeretesek, egyelõre még a települések területén belül. A sírokba helyezett tárgyak között vannak olyanok is, amelyek valószínûleg bizonyos társadalmi szerepek (esetleg rang) differenciálódására utalhatnak, ilyenek például a csiszolt márványbuzogányok és rézékszerek. A koncentrált települési forma a típusos „közel-keleti" (például mezopotámiai) fejlõdés során elvezetett a fejlett civilizáció kialakulásához. Ez a folyamat a tiszántúli tellek esetében nem játszódott le, a nagy települések elnéptelenedtek, az éghajlat szárazabbá és hidegebbé válása pedig a nagyállattartás elõtérbe kerülését eredményezte.
A Tiszántúl és részben a Duna-Tisza köze területén a Tiszapolgári-kultúra terjedt el. A kultúra emlékanyagát - a neolitikumétól eltérõen - elsõsorban sírleletek alapján ismerjük, telepeik kevésbé kutatottak. Legkorábbi csoportjuk, az ún. Deszk-csoport, úgy tûnik, szoros összefüggést mutat a tellek felsõ rétegeiben feltárt Proto-tiszapolgárinak nevezett kultúrával.
A Tiszapolgári-kultúra jellegzetes edénytípusai a magas, átfúrt csõtalpas tálak, fazekak, hegyesedõ, átfúrt bütyökdíszekkel. Az edényfestés teljesen ismeretlen, a kerámia azonban legtöbbször jól fényezett, nem ritka a karcolt-mészbetétes díszítés sem. Sírjaikban elõfordulnak a mészkõ és kagylógyöngyök is. Pattintott kõeszközeik, fõként a nagyméretû pengék, gyakori sírmellékletek. A korszak névadói, a rézeszközök még aránylag ritkák, rézárak, kartekercsek, gyûrûk kerültek elõ. Különösen fontosak az elsõ rézbõl készült fegyverek, az ún. nyéllyukas balták, melyek presztízstárgy szerepét is betölthették. Az elsõ arany ékszerek is ekkor jelentek meg, szintén erõsödõ társadalmi tagozódásra (egyfajta „vagyoni helyzet" különbözõségre) utalva.
Több generáción keresztül használt temetõik a telepektõl teljesen elkülönítve helyezkednek el, általában hosszú ideig szolgáltak temetkezési helyül. A települések rövidebb ideig lakottak, fõként folyóparti teraszokon találhatók, a kis felületû feltárások alapján szerkezetük kevéssé rekonstruálható. A felmenõ falú (a kései neolitikus épületeknél némileg egyszerûbb) házaikat - a tiszaugi ásatások tanúságai alapján - sáncárok kerítette. A korai rézkori társadalmak létalapja a szarvasmarhatartás volt.
Szentes környékén a Tiszapolgári-kultúra ún. Tiszaugi-csoportja élt. Minden bizonnyal gazdag férfisír mellékletei lehettek a Ficsórhalmon 1895-ben elõkerült leletek. Kisméretû bütyökdíszes edény, több kõeszköz és spondylus karperec mellett rézbaltát és agancsból készült foglalatot találtak. A Nagyhegyrõl több edénytöredék és két egész edény is a Koszta József Múzeumba került. Tûzköves lelõhelyrõl származik egy nagyobb méretû, kétfülû fazék, mely formájával már a középsõ rézkori típusokat idézi. Kurca-partról, Vekerhátról és Veresegyházról egyaránt ismeretesek a korszak emlékei, Belsõ-Ecserrõl jellegzetes edénytöredékek mellett kõbuzogány töredéke is elõkerült.
A középsõ rézkori Bodrogkeresztúri-kultúra a Tiszapolgári-kultúra genetikus utódjának tekinthetõ. Sem életmód, sem temetkezési szokások tekintetében nem történt lényeges változás. A kultúra emlékanyagában azonban - a neolitikum óta elõször - ismét déli elemek jelentek meg, a két széles szalagfüllel ellátott bögrék („depas amphikypellon" típus) és az ún. tejesköcsög formájú edények (6. kép) egyértelmûen balkáni hatást mutatnak. Továbbra is jellemzõ típusok az átfúrt csõtalppal ellátott tálak, fazekak, néha állatplasztikával díszített kúpos fedõkkel. Az edényeken új típusú, finoman bekarcolt hálóminták jelentek meg, egy-két esetben ismét feltûnt az edényfestés.
A Bodrogkeresztúri-kultúra temetkezései továbbra is gazdag mellékletûek, az edények és ékszerek mellett gyakran elõfordulnak különösen nagy méretû kõpengék és pattintott kõ nyílhegyek, a sírokban eddig soha nem tapasztalt bõségben találhatók réztárgyak.
A réz bányászata és feldolgozása erre az idõszakra érte el azt a szintet, amikor a rézeszközök használata fõként „kereskedelem" (csere) útján szélesebb körben elterjedhetett. Erre utal az is, hogy a réztárgyak egy része nem sírmellékletként, hanem elrejtett, ún. raktárleletként került elõ. Ilyen például a szilléri „rézkincs", mely alapján Pulszky Ferenc 1884-ben az önálló rézkor létezését bizonyította. A korszak réztárgyai között árakat, keskeny pengéjû tõröket, vésõket, laposbaltákat találunk. Legjellegzetesebb tárgyaknak azonban a néha igen nagy méretû, ún. ellentett élû csákányok számítanak (7. kép).
Az arany ékszerek is gyakoribbá váltak. A Bodrogkeresztúri-kultúrában aranycsüngõk különféle típusai terjedtek el, a Dunántúlon az aranykorongok jellemzõk. A társadalmi tagozódással párhuzamos „vagyoni" különbségek kialakulása rekonstruálható ezek alapján.
A korai Bodrogkeresztúri-kultúra élete alatt új népcsoport, a keleti eredetû Gödörsíros-kultúra népe jelent meg a Tiszántúlon. Korai bevándorlásuk idején úgy tûnik, szerepük nem túl jelentõs, az elsõ nagy méretû sírdombok, kurgánok építése azonban erre az idõszakra tehetõ. Telepeik teljesen ismeretlenek. E korai szakaszuk emléke a Csongrád-Kettõshalom területén feltárt temetkezés. A Bodrogkeresztúri-kultúrát kései idõszakában újabb déli és nyugati hatások is érték, a romániai Sălcuţa-kultúra és a dunántúli tûzdelt-barázdás díszû (Furchenstich) kerámia kultúrája részérõl. Megjelentek a tûzdelt-barázdás díszítések és az ún. korongos tapadású edényfülek. Ez utóbbiak már a középsõ rézkor végén megjelenõ Hunyadihalmi-csoport formáit elõlegezik.
A Hunyadihalmi-csoport szoros kapcsolatban állt a Románia és a Szerbia területén elterjedt Sălcuţa IV. kultúrával, a középsõ rézkor végére a bodrogkeresztúri hagyományok teljesen eltûntek.
Szentes környékén a Bodrogkeresztúri-kultúra emlékanyagát a Kistõkén és Magyartésen feltárt temetkezések képviselik. Kistõkén 1929-30-ban összesen 28 sírt tárt fel Csallány Gábor. Ezek mellékletei nem különösebben gazdagok, a temetõt mégis igen fontossá teszi a 10. sírból elõkerült karcolt díszû egyfülû korsó, mely a Dunántúl és Horvátország területérõl ismert Balaton-Lasinja-kultúrából származó import tárgy (8. kép). Magyartésen 1937-ben 6 sír került elõ, a 4. sír két aranycsüngõje teszi nevezetessé a lelõhelyet. A Borbásföldön talált honfoglaláskori temetõ feltárásakor a Bodrogkeresztúri-kultúra településének nyomai is elõkerültek. A Sáphalom környékérõl rézcsákány és laposbalta ismeretes, Magyartés-Körösmeder lelõhelynévvel pedig réztõr került a Koszta József Múzeumba. Zalotay Elemér tudósítása szerint a 19. század végén nagy mennyiségû réztárgy (raktárlelet?) került elõ Bánomháton, ezek azonban elvesztek, besorolásuk így bizonytalan. A Hunyadihalmi-csoport leletanyaga mindeddig nem ismert a szentesi határból.
A kései rézkor kezdetén (Kr. e. 3500 körül) úgy tûnik, több irányból érkezõ népmozgások érték el a dél-alföldi régiót. Kelet felõl a kurgán kultúra újabb hulláma érkezett, jelenlétük a területen egészen a kora bronzkorig folyamatos volt. A mintegy 50 feltárt halom adatai alapján egyes halmokban, vagy összefüggõ halomcsoportokban néha csak egy, máskor két-három faszerkezetes sír található. A halottakat hanyatt fekvõ nyújtott, esetleg felhúzott térdû pozitúrában helyezték a sírba, mellékleteik gyöngyök, kõpengék és szinte minden esetben egy-egy okkerrög. Szentes vidékén jól látható a Veker medrét követõ, É-D-i irányú „kurgánmezõ". A legépebben maradt halmok a kajáni részen található Feketehalom, az egykor Nagytõkéhez tartozó Jámborhalom és a szegvári határon magasodó Sáphalom. Szentes vidékén a halmok jórészt feltáratlanok. Legutóbb a Besenyõhalom területén végeztek ásatást.
Nem ismerjük a kurgánok népének kapcsolatát a késõ rézkor meghatározó kultúrájával, a Badeni-kultúrával. A badeni népesség déli, balkáni-anatóliai eredetû, ezt antropológiai adatok is alátámasztják. Anyagi kultúrájában az égei kora bronzkor (ún. korai helladikum) hatásai is fellelhetõk.
Kialakulásában szerepet játszhatott egy helyi, középsõ rézkor végi kultúra is (a Badeni-kultúra korai változata, a Bolerázi-csoport után elnevezett protobolerázi lelethorizont), ritkán elõforduló leletanyaga Ilonapartról ismert. A kialakult Badeni-kultúra az elsõ olyan régészeti kultúra, mely a Kárpát-medence egész területén elterjedt. Településeik szerkezete kevéssé ismert, a kései idõszakban erõdített telepek is megjelentek. A kötött temetkezési rítus felbomlott, elterjedt a halotthamvasztás szokása is. Ózd környékén stilizált ember alakú urnák kerültek elõ. Sok esetben tártak fel egészben eltemetett szarvasmarhákat, ez a jelenség talán szarvasmarha kultuszra, esetleg áldozatra utalhat. A szarvasmarhát ebben az idõben már igavonásra is használhatták, amint ezt a Budakalászon talált kocsimodell is bizonyítja.
A Badeni-kultúra edényformái közt jellemzõk az élesen profilált tálak, széles szalagfüllel ellátott korsók, hengeres nyakú fazekak. Speciális formák a tojásdad testû, ún. halbárka edények és a kétosztatú tálak. A kerámia anyaga általában magasan fényezett, szinte fémes hatást kelt. Leggyakoribb díszítésmódok a tûzdelt pontsoros díszítés, a finom kannelúradísz és bekarcolt zegzug minták.
A középsõ rézkori fémgazdagságnak nyoma sincs, igen kevés késõ rézkori fémtárgyat ismerünk. Legjelentõsebb talán a Vörsön elõkerült diadém, amelynek bizonyosan rangjelzõ szerepe volt.
Szentes vidékén a Badeni-kultúra igen kevés lelõhelyrõl ismert, ezek is mind a legkésõbbi fázisba, az ún. Kostoláci-kultúrába sorolhatók. A Nagyhegy és a Stammer-gát szórvány edényein kívül a Nagyhegyen 1950-ben feltárt 10 sír tartalmazza a legfontosabb leletanyagokat, ahol többek között élesen profilált tál, tömör csõtalpas csésze is elõkerült.
Azok a folyamatok, melyek végül a Badeni-kultúra megszûnéséhez vezettek, még részleteiben sem ismertek. A Kr. e. III. évezred elején mindenesetre olyan, változatlanul déli orientációjú kultúrák jelentek meg, melyeket már kora bronzkorinak nevez a régészeti kutatás.