Volt szentesi honvédek csoportja (1903) A szabadságharc alatti ruhaviselet üldözése (1849) Uralkodói meghívó az 1865-ben megnyíló országgyûlésre Oroszi Miklós Boros Sámuel mellszobra (Készítette Örkényi Strasszer István, 1935.)

1.9:A neoabszolutista berendezkedés idõszaka A császári csapatok bevonulása után (1849. augusztus 2.) a város szabadságharc alatti közigazgatása megszûnt. A rendkívüli állapotra hivatkozva a népképviseleti alapon választott képviselõ-testületet feloszlatták, a hivatalokat kinevezés útján töltötték be. A polgármesteri tisztségre augusztus 8-án Basa József egykori jegyzõt nevezték ki, õ azonban egy hónappal késõbb a szentesi járás fõszolgabírájává lépett elõ. Utóda elõbb Sréter Antal, majd szeptember végétõl Kugler János cs. kir. postamester lett. A szolgálatukat önként felajánló császárhû egyének hiánya miatt a kinevezett új elöljáróság több mint felét olyanok alkották, akik a szabadságharc idején is hivatalt viseltek. Ezzel magyarázható, hogy a megtorlások kapcsán helyi kezdeményezésû túlkapásra, túlbuzgóságra alig akadt példa. A császári fõhatóságok rendeleteibõl csak a legszükségesebbeket hajtották végre, amelyeket az abszolút hatalom mindenképpen számon kért. Nem véletlen tehát, hogy a szentesi vezetõk számos megrovást kaptak a parancsokkal szembeni „hideg” magatartásukért. A viszonyokhoz képest keményen küzdöttek a város érdekeiért, önkormányzati jogainak maradványaiért. Egyáltalán nem illett rájuk a köztudatban élõ „Bach-huszár” elnevezés. Az ideiglenes polgári közigazgatás kiépítésével párhuzamosan kezdetüket vették a különféle megtorló intézkedések. Szeptember-október folyamán kíméletlen hajsza indult a szabadságharcban tettleges szerepet vállalt személyek ellen. Az elsõ áldozat Hajdú Lajos 36 éves református iskolai igazgató lett. Az ellene felhozott vádak lényege az volt, hogy 1849. július 1-jén tanterme ablakából lázító beszédet tartott a szentesi népnek, melyben az elõrenyomuló császári seregek elleni általános felkelésre buzdított, s erõs kifejezésekkel szidalmazta az uralkodó édesanyját, mint minden baj okozóját. Ügyét az Aradon mûködõ Cs. Kir. Rendkívüli Haditörvényszék tárgyalta. Tettét felségsértésnek minõsítették, s 20 évi várfogságra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. (Hajdú Lajos kezdetben az olmützi, majd a józsefvárosi várbörtönben raboskodott. 1856-ban kegyelemben részesült. Kiszabadulása után a kisújszállási fõgimnázium tanára lett; 1901-ben hunyt el. Ma utca és emléktábla õrzi nevét Szentesen.) Október végén Horváth Ferenc 30 éves ügyvéd, volt fõjegyzõ, Szentes város szabadságharc alatti országgyûlési képviselõje ellen indult eljárás. Elfogatását követõen a Pesti Haditörvényszék elé állították. Több követtársával együtt kötél általi halálra ítélték, de mivel igazolni tudta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásakor nem tartózkodott Debrecenben, utóbb kegyelemben részesült, s hazatérhetett szülõvárosába. Az üldöztetést nem kerülhette el Boros Sámuel sem, Szentes szabadságharc alatti polgármestere. A császári csapatok megérkezése elõtt sikerült ugyan elmenekülnie, de személye nem merült feledésbe. Fõ „bûnei” között tartották számon, hogy: „Egészen forradalmi és republikánus szellemû, aki a forradalom elõmozdítására mind maga részérõl tett, mind leginkább a község által tétetett szolgálat, ember és pénzbeli áldozatokon felül, végre a függetlenség ünnepekor a respublikát Szentesen kikiáltván, a népet a függetlenség fenntartására feleskette”. Távollétében vagyonát zár alá helyezték, s szigorú intézkedéseket tettek felkutatására. A nyomozást végzõ szentesi fõszolgabíró hamarosan kiderítette, hogy Boros Sámuel szülõhelyén, Túrkeviben bujkál, de elfogni nem sikerült. Az ekkor már 63 éves Boros bizonytalan helyzetének tisztázása érdekében 1851 õszén jelentkezett a Pesti Cs. Kir. Haditörvényszék elõtt, amely felségárulás bûntette miatt teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte. Az uralkodó utóbb az ítéletet kegyelembõl 4 évi várfogságra változtatta, melyet Boros a josefstadti börtönben töltötte le. A megtorló intézkedések jelentõs része a volt honvédek, honvédtisztek és nemzetõrök ellen irányult. Az újonnan kinevezett helyi hatóságokat szigorú parancsokkal kötelezték a szabadságharcban fegyveresen részt vett személyek névjegyzékeinek összeállítására. Nem volt titok, hogy a névjegyzékben szereplõk minimális büntetése a császári seregbe történõ besorozás. A városi tanács heteken át halogatta e népszerûtlen feladat teljesítését. Az egyre türelmetlenebb sürgetésnek engedve, december végére készítettek egy névjegyzéket, amelynek nyomán 1850 januárjában kezdetét vette a volt szentesi honvédek összefogdosása és cs. kir. sorozó bizottság elé állítása. Az üldözõ hatóságok rövid idõn belõl 66 személyt fogtak le és kísértek Szegedre. A besorozandó volt honvédek nagy számára való tekintettel az illetékes katonai parancsnokság sorozó bizottmánya március elején Szentesre érkezett, s helyben folytatta mûködését. Az elõállítandók száma ekkorra 552 fõre emelkedett (ebbõl 440 volt honvéd és 112 mozgó nemzetõr). Ténylegesen elõállítható volt 231 fõ (177 honvéd és 54 nemzetõr). Szökés miatt nem volt elõállítható 172 fõ (95 honvéd és 77 nemzetõr). Különbözõ okok miatt (elhalt, beteg, vándorol, börtönben van) nem került a bizottmány elé további 149 fõ. Az elõállított 231 személy közül a bizottmány alkalmasnak talált és besorozott 123 fõt. Ezek közül 95 honvédként, 28 pedig mozgó nemzetõrként szolgált a szabadságharc idején. A szökésben lévõk felkutatása az elkövetkezõ hónapokban tovább folytatódott. Az üldözések mellett sorra születtek a különféle tiltó rendelkezések. Megtiltották a kaszák, sarlók, szénavágók és egyéb mezei munkára használt, könnyen fegyverré alakítható vaseszközök vételét, de még az átlagosnál nagyobb botok tartását is. Betiltottak mindenféle gyülekezést, legyen az polgári vagy egyházi szándékú. Tiltva voltak a bálok; üldözték a magyar nemzeti zenét, táncot és a forradalomra emlékeztetõ ruhaviseletet. Az 1860-ban kibocsátott Októberi Diploma rövid idõre megengedte a megyei és városi alkotmányos önkormányzati testületek helyreállítását. Szentes visszanyerte rendezett tanácsú jogállását, s hosszú kihagyás után ismét szabadon választhatta meg tisztviselõit és képviselõ-testületét. Az általános tisztújításra 1861. január utolsó napjaiban került sor. A szavazati joggal rendelkezõ lakosok - számuk az új összeírás eredményeként 2288 fõ - közvetlen módon választhatták meg a polgármestert és a fõbb tisztségviselõket (fõbíró, fõkapitány, alkapitány, 8 tanácsnok). A polgármesteri széket Bálint László gazdálkodó nyerte el. A 120 fõs képviselõ-testület tagjait szintén közvetlenül választották oly módon, hogy a kiosztott szavazási ívekre minden szavazásra jogosult egyén tetszése szerint felírhatott 120 nevet a város polgárai közül. Február végén megtörtént az országgyûlési képviselõválasztás is: a mandátumot a város szabadságharc alatti polgármestere, Boros Sámuel nyerte el. Alig kezdte el mûködését a helyreállított városi szervezet, amikor Bálint László polgármester május végén, 40 éves korában váratlanul elhunyt. Rendkívül kritikus napok következtek, s a város vezetõ nélkül állt. A gyászhírrel együtt érkezett az értesítés arról, hogy a szomszédos Csongrádon kezdetét vette a megtagadott állami adók katonai erõszakkal történõ behajtása. Mivel várható volt, hogy a császári katonaság hamarosan Szentesen is megjelenik, sürgõsen dönteni kellett arról, hogy a városi vezetõség és a lakosság milyen magatartást tanúsítson. A május 31-re összehívott közgyûlésen a képviselõk egybehangzóan leszögezték, hogy a magyar nemzet csak a saját törvényei által megállapított adók lerovására kötelezhetõ, az „önkény szülte” császári adók fizetésére nem, ennél fogva - hangoztatták a képviselõk - „a szolgaság járma alatt is maradt elég erõnk, s jogérzetünk kimondani, miként a most erõszakolt adó Isten és ember elõtt törvénytelen, s mint ilyent mi, kik életünknél is kedvesebb alkotmányunkhoz, törvényeinkhez tántoríthatlan hûséggel ragaszkodunk, önakaratúlag fizetni soha nem fogjuk”. Határozatilag kimondták, hogy a törvénytelen adónemek behajtása végett megjelenõ, bármi néven nevezendõ császári hivatalnokok beszállásolását a tanács, illetõleg a h. polgármester határozottan tagadja meg. A városatyák aggodalma nem volt alaptalan. Még a fenti határozat meghozatalának napján megjelentek Szentesen a Szegedi Cs. Kir. Pénzügyigazgatóság megbízottai nyolc fõs katonai fedezettel. Minõsíthetetlen hangnemben követelték a városi hatóságtól, hogy az adóhátralékosokat szólítsák fel tartozásaik azonnali kifizetésére. Nagy Sámuel helyettes polgármester kijelentette, hogy az általuk követelt császári adót, mint törvénytelent, behajtani nem fogja soha, sem annak behajtásához segédkezést nem nyújt. Közölte azt is, hogy ismerve a lakosság hangulatát, az adót senki sem fogja befizetni, tehát jobb lesz, ha elhagyják a várost. Ennek természetesen nem tettek eleget. Csupán arra voltak hajlandók, hogy követeléseik érvényre juttatását másnapra halasszák, bevárva Bálint László polgármester temetését. A temetés után nyomban megjelentek a városházán. Ezúttal taktikát változtattak. A császári hivatalnoki egyenruhát magyaros öltözettel váltották fel, s udvariaskodva azt hangoztatták, hogy szeretik õk a magyarokat, szívben õk maguk is azok, most csak fájdalmas kötelességüket teljesítik. Ezáltal igyekeztek elérni, hogy a tanács kiadja a város adófõkönyveit, amelyekbõl kideríthették volna az adósok neveit. Próbálkozásuk sikertelen maradt. Mint várható volt, ismét durva, parancsolgató hangnemre váltottak. Katonáikkal átkutattatták a városháza valamennyi szobáját, de az adófõkönyveket nem találták meg. Egy hét elteltével üres kézzel távoztak Szentesrõl. Csongrád városát ekkor már 300 fõnyi császári katonaság megszállás alatt tartotta. A várható megpróbáltatások sürgõsen szükségessé tették az üresen lévõ polgármesteri állás betöltését. A június 10-én megtartott választáson Oroszi Miklós tanácsnok, a tisztikar egyik legtevékenyebb és legtehetségesebb tagja került ki gyõztesen. Mivel az adómegtagadás tovább tartott, 1861. augusztus 4-én 500-600 fõs császári katonaság szállta meg a várost. Két héten át folyt az erõszakos adóbehajtás. A fosztogató katonák roppant károkat okoztak a lakosságnak. Néhány nappal a katonaság távozása után megérkezett az országgyûlés feloszlatásának híre. E lehangoló esemény értékelése volt a szeptember 5-i városi közgyûlés legfõbb napirendje. Az országgyûlés mûködésével kapcsolatban valamennyi képviselõ egyetértett abban, hogy: „Nemesen és híven védte elévülhetetlen jogait e nemzetnek, igazán képviselte és tolmácsolta annak érzületét, meggyõzõdését; õseink nyomdokain indulva bölcs óvatossággal, egyedül a törvényre s alkotmányra fektette törvényhozói mûködése alapját”. Ezek után kijelentették, hogy a városi képviselõ-testület teljes mértékben osztja az országgyûlés által felállított elveket, annak eljárását elejétõl végig helyesli és magáévá teszi, minden feliratát a nemzet „hiszekegyének” tartja. Határozatilag kinyilatkozták, hogy hatósági mûködésükben a jövõben is egyedül a szentesített törvényeket fogják követni. Október folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az önkormányzati testületek napjai meg vannak számlálva. Egymást érték az abszolutista kormányzati rendszerre emlékeztetõ utasítások, parancsok. Ezek zöme elsõsorban a megyék és városok által eddig szabotált különbözõ adónemek behajtására irányult. Az 1861. november 5-ére összehívott városi közgyûlés értesítést kapott arról, hogy az elõzõ napon katonai erõvel feloszlatták Csongrád megye Bizottmányát, amelynek következtében a megyei tisztikar bejelentette lemondását. Ennek nyomán a szentesi tisztikar is kinyilatkozta visszalépési szándékát. Ebben hangsúlyozták, hogy lemondásuk erkölcsi kényszer következménye, mivel a tényleges hatalomtól jövõ törvénytelen rendeleteknek esküszegés és a törvény elárulásának bûne nélkül nem tehetnek eleget. A képviselõ-testület elismerte a lemondás indokoltságát, s maga is követte a tisztikar példáját. Szentes lakói másnap falragaszokról értesültek az eseményekrõl. Az elkövetkezõ években ismét kinevezett tisztviselõk irányították a várost, élükön Kamocsay János polgármesterrel. A település vagyonjogi ügyeinek ellenõrzését az 1862-ben felállított Gazdasági Bizottmány látta el. A tisztikar mûködését folyamatos botrányok kísérték, melyeknek következtében a közigazgatás menete akadozott. A mélypont 1865 nyarán következett be, amikor a felsõbb akarat megnyilvánulásaként - egy mondvacsinált népgyûlési határozatra hivatkozva - Szentest ismét megfosztották a rendezett tanácsú városi jogállásától. A városi szervezet helyébe községi szervezetet állítottak, visszahozva a szabadságharc elõtti falusi „kupaktanács” rendszert. A város elsõfolyamodású bíráskodási jogköre megszûnt, a szaktisztviselõi referenciákat felszámolták, a polgármesteri tisztség helyébe a fõbírói tisztség lépett. A városi státus elvesztése általános tiltakozást váltott ki, de a régi jogállás visszaállítását csak az 1867. évi kiegyezés után sikerült elérni. A rendezett tanács elvesztése szerencsére nem érintette a város önálló követküldési jogát. A kiegyezési elõtárgyalások eredményeként Ferenc József hozzájárult a magyar országgyûlés 1865 decemberében történõ összehívásához. Más településekhez hasonlóan, október elején Szentesen is élénk választási mozgalom indult. A választásra jogosult polgárok - számuk ekkor 1788 fõ - egyik része Oroszi Miklóst, az 1861. évi polgármestert kiáltotta ki jelöltjének, a másik tábor pedig az érdemekben megõszült, visszavonultan élõ Boros Sámuelt, volt 1861. évi országgyûlési képviselõt, aki ekkor már 79. életévét taposta. A november 28-án megtartott választáson Oroszi Miklós elsöprõ gyõzelmet aratott: a leadott 1529 szavazatból 1438-at õ nyert el, Boros Sámuel mindössze 91 szavazatot kapott. Oroszi megválasztásával az a tábor diadalmaskodott, amelyik elítélte a fennálló provizórikus kormányzati rendszert, s amelyik kezdettõl fogva felemelte szavát Szentes város rendezett tanácsú jogállásának megsemmisítése ellen, és harcot indított annak visszaszerzéséért. (Boros Sámuel alig egy évvel élte túl kudarcát. Küzdelmekkel telített, mozgalmas élete 1866. december 27-én ért véget, 80 éves korában. Utca, emléktábla, festmény, szobor és egy róla elnevezett középiskola õrzi emlékét Szentesen.) Irodalom: Szabad György 1967., Szabad György 1979. 6/1. 437-768., Labádi Lajos 1992b. 3., Labádi Lajos 1993a. 4., Labádi Lajos 1993c. 3., Labádi Lajos 1995a. 17-75., Labádi Lajos 1997d. 4.,