Sima Ferenc Sima László Csukás Benjamin Kiss Zsigmond Simonyi Ernõ Jókai Mór Törs Kálmán Fekete Márton

1.10.5:Politikai élet Az 1867. évi kiegyezés után - akárcsak országosan - Szentesen is megélénkült a politikai élet. A korabeli pártok helyi szervezetei igen hamar megalakultak; mûködésük különösen az országgyûlési választások idején volt aktív. Tudni kell, hogy ezek a pártok még nem a mai értelemben használt politikai alakulatok voltak. Nem voltak homogén osztálypártok, ugyanis nem egyes meghatározott, elkülönült társadalmi rétegeket képviseltek. Mindegyik párt több társadalmi réteget foglalt magába, s éppen társadalmilag vegyes összetételüknél fogva nem voltak világnézeti pártoknak sem tekinthetõk. Programjaikban és politikai állásfoglalásaikban nem a társadalmi, világnézeti, hanem a közjogi kérdések álltak a középpontban. Ebbõl adódóan az érintett idõszakban a pártok az 1867. évi kiegyezéssel kapcsolatos állásfoglalásuk szerint különültek el egymástól. A kormánypárttá vált Deák-párt magába foglalta mindazokat, akik elfogadták a kiegyezés adott formáját; annak fenntartását és védelmét tekintették legfõbb politikai feladatuknak. A Balközép-párt elvileg helyeselte a kiegyezés megkötését, de hangot adott a kiegyezés adott formájával szembeni elégedetlenségének, és fõként a kiegyezés szilárdságával, a magyar önállóság tényleges biztosításával kapcsolatos bizalmatlanságának. Programjában a kormány lojális ellenzékének nyilvánította magát; a kiegyezés gyakorlati végrehajtásától tette függõvé, hogy törekszik-e megváltoztatására. A szélsõbaloldalt képezõ 48-as párt ellenezte a kiegyezést, programjában Magyarország függetlenségéért, az önálló hadügy, külügy és pénzügy megteremtéséért szállt síkra. Célul tûzte ki az 1848. évi törvények teljes visszaállítását és demokratikus továbbfejlesztését. A felsorolt pártok szentesi szervezetei az 1869. évi országgyûlési választások elõtt alakultak meg. Legnagyobb táborral a Kossuth-kultuszt ápoló, kisparaszti tömegbázisú 48-as párt rendelkezett. Nem tekinthetõ véletlennek, hogy képviselõ-jelöltjévé az emigrációban élõ Kossuth Lajost kiáltotta ki. A Deák-párt jelöltje belátta esélytelenségét, s a választások elõtt visszalépett. Így Kossuth Lajos lett Szentes közfelkiáltással megválasztott országgyûlési képviselõje. Mint várható volt, Kossuth nem fogadta el a szentesi mandátumot. Errõl 1869. április 19-én Turinban kelt levelében értesítette ifj. Bartha János választási elnököt. (Az igen terjedelmes levél a Szentesi Levéltár féltett kincsei közé tartozik.) A pótválasztáson a szentesi 48-asok Irányi Dániel ajánlatára László Imrét, az országos 48-as párt egyik elsõ számú vezetõjét léptették fel. A helyi Balközép-párt Horváth Ferenc volt 1848. évi országgyûlési képviselõt indította; a Deák-párt jelöltje ezúttal is visszalépett. A választás László Imre elsöprõ gyõzelmével végzõdött. Tudni kell, hogy az 1869. évi választástól kezdve egészen 1910-ig Szentes kizárólag 48-as függetlenségi politikusokkal képviseltette magát a parlamentben. E tartós siker - a szentesi nép Kossuth imádata és a szabadságharc emléke iránti állhatatos ragaszkodása mellett - elsõsorban annak volt köszönhetõ, hogy a helyi 48-as párt rátermett, tehetséges és felkészült vezetõkre talált. Az 1869. évi induláskor Ferenczy Sándor ügyvéd, volt jogügyi tanácsnok nevét kell megemlíteni, aki a szentesi 48-as párt megalakítója és az elsõ sikerek kiharcolója. A választási küzdelmek idején az egyik népgyûlési beszéde miatt felségsértéssel és nyilvános lázítással vádolták meg, amelynek következtében lefogták és a szegvári megyei tömlöcbe szállították. 1870-ben a Királyi Ítélõtábla hûtlenség bûntettében elmarasztalta és 1 évi várbörtönre ítélte. Lipótvárosban töltötte le büntetését; szabadulása után nem tért haza Szentesre. A párt irányítását Buday József tanító, városi pénztárnok, lapszerkesztõ vette át, aki az ellene indított hatósági hajsza miatt 1875-ben - közvetlenül a lezajlott országgyûlési választások után - szintén kénytelen volt elhagyni Szentest. Elõbb Budapesten telepedett le, majd a verseci polgári iskola, késõbb a fõgimnázium igazgatójává választották. Itt hunyt el 1901-ben. Mellette tanulta ki az újságírást Sima Ferenc fiatal tanító, akit 1875-ben a 48-as függetlenségi párt jegyzõjévé választottak. 1876-ban átvette a Szentesi Lap szerkesztését, ugyanekkor elnyerte a városi levéltárnoki tisztséget. Rövidesen tagja lett a városi és a megyei képviselõ-testületnek. Szókimondó természete, erélyes fellépése, a toll merész használata rendkívül népszerûvé tette a város függetlenségi érzelmû lakossága elõtt. 1878-ban a 48-as Népkör elnökévé, valamint a város gazdasági tanácsnokává választották. Ettõl kezdve egészen 1901-ig a városi és a megyei 48-as függetlenségi ellenzék elismert vezére. 1892-ben kilépett az országos politika porondjára. Elõbb a tápéi választókerület, majd 1896-tól Szentes országgyûlési képviselõjeként tevékenykedett. A parlamentben az obstrukció (agyonbeszélés) nagymeste-rének számított; errõl 1897-ben könyvet is írt Az obstrukció, mint parlamentáris fegyver címen. Sorsát õ sem kerülhette el; a folyamatos zaklatások miatt 1901-ben kivándorolt Amerikába. Itt hunyt el 1904-ben, 50 éves korában. A 48-as pártkörök vezetését Burián Lajos ügyvéd, volt polgármester, valamint Sima László vette át, akik 1918-ig megmaradtak a pártkörök élén. A helyi Deák-párt és Balközép-párt élén szintén tehetséges, köztiszteletnek örvendõ vezetõk álltak, de nem rendelkeztek valós tömegbázissal. Az 1869. évi induláskor a Deák-párt megszervezõje és elsõ elnöke Farkas Gedeon ügyvéd, városi fõbíró, 1872-tõl járásbíró. Õt Csukás Benjamin gimnáziumi igazgató, iskolaszéki elnök követte, aki jelentõs publicisztikai munkássága révén is közismert volt. A Balközép-párt megalakítója és elnöke Kiss Zsigmond ügyvéd, volt 48-as tüzér hadnagy, városi fõügyész, a Szentesi Honvédegylet elnöke, aki a Deák-párt és a Balközép-párt 1875. évi fúziója után a helyi Szabadelvû Párt elnökeként mûködött tovább. Az országgyûlési képviselõválasztások alkalmával igyekeztek olyan befolyásos, országos hírû jelölteket állítani, akik a 48-as párti választók elõtt is köztiszteletben álltak. 1872-ben pl. a Deák-párt Kerkápoly Károly pénzügyminisztert, a Balközép-párt pedig a rendkívül népszerû Jókai Mórt indította el, de László Imre 48-as jelölt csúfos vereséget mért rájuk. (László I. 1110, Jókai M. 398, Kerkápoly K. 218 szavazatot kapott.) Jókai Mór 1875-ben ismét fellépett Szentesen, immár a Szabadelvû Párt jelöltjeként. Okulva az 1872. évi kudarcból, ezúttal elõzetesen a városba látogatott, személyes varázsával remélve megnyerni a választókat. 1875. június 13-án a Tiszánál hatalmas tömeg, díszbandérium és száznál több fellobogózott kocsi várta a neves vendéget. Fogadásán részt vettek a függetlenségi elvû polgárok is. A helyi pártvezetõség elõzõleg ugyanis úgy foglalt állást, hogy az ünnepségen Jókait, az írót - amíg mint író szerepel - megéljenzik, de mihelyt követjelöltként lép fel, csak néma tisztelettel szemlélik szereplését. A zöld ágakkal díszített kompról lelépõ írót Kiss Zsigmond pártelnök köszöntötte. Az üdvözlõbeszédet az „egybesereglettek egy szívvel, egy lélekkel kiáltott harsány éljene követte”. Jókai megköszönte az irányában, mint író iránt tanúsított hódolatot, majd felkérte az egybegyûlteket, hogy õt ezúttal ne mint írót, hanem mint „a politikai téren fáradozót tekintsék, ki azért jött, hogy az Alföld e szép, nagy és gazdag városának polgárait megnyerje a Szabadelvû Pártnak”. Figyelmeztette párthíveit, hogy „az írónak hozott tisztelgésbõl származott elragadtatást ne használják fel arra, hogy mások kebelébõl kiírtsák politikai meggyõzõdésüket”. A korabeli tudósító elbeszélése szerint „a fent elõadott jelenet után a harsány éljenzés megritkult, s bár Jókait minden léptén nagy tisztelgõ tömeg környezte, az éljenek nem voltak valami harsogók”. A következõ napon Jókai megtartotta programbeszédét a Piac téren (ma Kossuth tér). A délután folyamán meglátogatta a kaszinót, az olvasókört és a Széchenyi-ligetet, este pedig színielõadáson, majd díszes társasvacsorán vett részt. A július 5-én megtartott választáson szoros eredménnyel ugyan (524:509), de Jókai Mór ezúttal is alul maradt a 48-as és Függetlenségi Párt jelöltjével, Simonyi Ernõvel szemben. Az 1875. évi képviselõválasztás rendkívül szoros eredménye jelezte, hogy az országos politikai irányzatok közül még egyik sem diadalmaskodott végérvényesen. A választási küzdelemben részt vett pártok fõ célkitûzésévé vált, hogy tömegbefolyásukat növeljék, választóik körét minél inkább kiszélesítsék, tagságukat a lehetõségekhez képest állandósítsák. Az 1870-es évek második felében egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a versengésben a 48-as és függetlenségi ellenzék kerül fölénybe. Ez nem csupán a hagyományos, töretlenül továbbélõ Kossuth-kultusznak tulajdonítható, hanem számos egyéb tényezõ szerencsés találkozásának, együttes hatásának. Elsõk között kell megemlíteni magának a választáson elért gyõzelemnek a tényét, amely az ingadozók közül sokakat közelített az ellenzékhez. Ez azonban önmagában kevés lett volna a tartós fölény megszerzéséhez. Az igazi áttörést az az irányvonal és szerep jelentette, amelyet az ellenzék a helyi közéleti küzdelmekben választott és felvállalt, megtalálva ehhez a megfelelõ eszközöket és személyeket. A helyi 48-as ellenzék legbefolyásosabb vezetõi kezdettõl fogva támogatták azokat a törekvéseket, amelyek a város fejlõdésének irányába hatottak. Tömegeikkel együtt azok mögött sorakoztak fel, akik a fejlõdés ütemét nem találták kielégítõnek, és annak gyorsításán munkálkodtak. A város elõrehaladásának és érdekvédelmének kérdésében tudatosan mellõzték a politikai szempontokat, ezáltal a legfontosabb közügyekben hozzájárultak a lakosság egységes fellépésének biztosításához. A Szentesi Lap - amely a 48-as ellenzék sajtóorgánumának számított - következetesen beszámolt a közélet különbözõ területein tapasztalt visszásságokról, torzulásokról; kemény bírálatot mondott a város érdekeit sértõ intézkedésekrõl, ugyanakkor élenjárt a hasznos kezdeményezések felkarolásában és propagálásában. Határozott irányvonalával jelentõs szerepet játszott a közvélemény formálásában. A helyi 48-as ellenzék valóságos fölényét jelezte, hogy az 1878. májusi városi tisztújításon szinte kizárólag az általuk támogatott személyek jutottak tisztséghez, továbbá, hogy a nyár folyamán megtartott országgyûlési választáson Simonyi Ernõvel szemben a Szabadelvû Párt nem állított ellenjelöltet, mivel magára nézve kilátástalannak ítélte a küzdelmet. Simonyi utóbb a debreceni mandátumot fogadta el, ahol legyõzte Tisza Kálmán miniszterelnököt. A novemberi szentesi pótválasztáson a függetlenségiek Törs Kálmán ügyvédet, neves fõvárosi hírlapírót léptették fel jelöltként, a Szabadelvû Párt pedig a helyi pártelnököt, Kiss Zsigmondot. Amint várható volt, Törs Kálmán fölényes gyõzelmet aratott: 654 szavazatával szemben Kiss Zsigmond csupán 211 szavazatot kapott. Törs Kálmánt több cikluson át újraválasztották; 1892-ig õ képviselte Szentest a parlamentben. Az õt követõ három képviselõ - Balogh János, Sima Ferenc és dr. Molnár Jenõ - szintén 48-as függetlenségi színekben lettek megválasztva, majd csak 1910-ben következett be változás. 1909 végétõl a Függetlenségi Párton belüli ellentétek kiélezõdése meggyorsult; a párt több részre szakadt. A szentesi függetlenségi szervezetekre is a széthúzás, a személyi torzsalkodás lett a jellemzõ. Az 1910. évi országgyûlési választások közeledtével sem csitult a pártárnyalatok közötti testvérharc; nem tudtak egy közös jelölt személyében megállapodásra jutni. Amíg a függetlenségiek egymás ócsárolásával voltak elfoglalva, azalatt a volt szabadelvûek megalakították a Nemzeti Munkapárt helyi szervezetét, s igen hatékonyan készülõdtek a választásokra. Jelöltül sikerült megnyerniük Fekete Márton volt megyei fõjegyzõt, a Körös-Tisza-Maros Ármentesítõ Társulat fõigazgatóját, a szentesi székhelyû Csongrád Megyei Nemzeti Munkapárt ügyvezetõ elnökét, aki nagy tiszteletnek és népszerûségnek örvendett a városban. Programjának lényege arra irányult, hogy a kialakult zavaros politikai helyzetben szakítani kell az országos nagypolitikával, s az erõfeszítéseket a szûkebb szülõföld felvirágoztatására kell összpontosítani. Tömör jelmondata: „Mindent Szentesért!” A szentesiek lokálpatriotizmusára épülõ kampányával már az elõcsatározások során jelentõs sikereket ért el. A június 10-én megtartott választáson Fekete Mártonnal szemben három függetlenségi 48-as jelölt állt, megosztva saját szavazóikat. Fekete Márton fényes gyõzelmet aratott, megtörve a függetlenségiek 42 éves egyeduralmát. Mandátumát 1918-ig viselte. Tartva magát választási ígéretéhez, mûködése a város gyarapodása szempontjából rendkívül eredményesnek mondható. A korszak országgyûlési képviselõi voltak: Oroszi Miklós (1865-1867), Pulszky Ferenc (1867-1869), László Imre (1869-1875), Simonyi Ernõ (1875-1878), Törs Kálmán (1878-1892), Balogh János (1892-1896), Sima Ferenc (1896-1899), dr. Molnár Jenõ (1900-1910), Fekete Márton (1910-1918). Irodalom Mérei Gyula 1971., Kruzslicz Pál 1984., Labádi Lajos 1984. 4., Csongrád megye évszázadai 1987. II. 33-263., Bodrits I. - Labádi L. 1987-89., Gerõ András 1988., Farkas József 1990. 209-356., Labádi Lajos 1992a. 2., Labádi Lajos 1995a. 92-251., Labádi Lajos 1995b. 2., Labádi Lajos 1996b. 5., Labádi Lajos 1996d. 4., Labádi Lajos 1997a. 3., Labádi Lajos 1999. 3.