Arady Kálmán
Zsilinszky Mihály
Kubikosok munka közben
Kaszás aratás
Árvai Bálint
Török Sándor
1.10.6:A munkásmozgalom kezdete
A polgári pártok mellett szólni kell a munkásság korai szervezkedéseirõl, melyek vidékünkön különösen nagy jelentõséggel bírtak. A köztörténelembõl ismert, hogy az 1880-as évek második felében elmélyülõ mezõgazdasági válság nehéz helyzetbe sodorta az ország agrárnépességét. A fokozódó munkanélküliség, a nyomasztóan alacsony munkabérek különösen érzékenyen érintették az alföldi vármegyék - azok között is Békés, Szolnok, Csongrád és Csanád megyék - lakosságát. Ez az alapvetõen mezõgazdasági jellegû terület ekkor vált az ún. agrárszocialista mozgalmak bázisává, s „vívta” ki magának a Viharsarok elnevezést. A probléma komolyságára 1889 nyarán figyeltek fel a hatóságok, az egymást érõ aratósztrájkok nyomán. Ezek jobbára az elkeseredés szülte spontán akciók voltak, de mindenesetre jelezték az agrárnépesség radikalizálódását. Nem tekinthetõ tehát véletlennek, hogy az 1890-ben megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt a mezõgazdasági munkásság védelmét biztosító törvények megalkotását is szorgalmazta.
A Szociáldemokrata Párt vidéki szervezõ tevékenységének hatása elsõként Békés és Csanád megyékben mutatkozott meg. Ennek volt szomorúan látványos megnyilvánulása az 1891. május 1-jei orosházi demonstráció, amelynek csendõrsortûz vetett véget, ill. a május 2-i békéscsabai tüntetés, ahol szintén eldördültek a fegyverek. Ugyanezekben a napokban Szentesen viszonylagos nyugalom volt, annak ellenére, hogy Zsilinszky Mihály fõispán belügyminiszterhez írt jelentésében arról számolt be, hogy két gyanús idegen ember járt Szentesen, állítólag azzal a céllal, hogy a népet felizgassa. Ugyanebbõl a jelentésbõl tudhatjuk meg azt is, hogy már régebben szervezés alatt áll egy Kubikos Szövetkezet létrehozása, melynek célja a kölcsönös segélyezés és munkaalkalom szerzés, a közvetítõk kiiktatásával. A fõispán tudni vélte azt is, hogy már 2000-en feliratkoztak a szövetkezetbe. Mármint megtörtént dologról számolt be arról, hogy megalakult Szentesen egy ún. Munkás Segélyegylet, amely 1891. május 1-jén kezdte meg az aláírások gyûjtését. Itt a szentesi kõmûves és ács ifjak szervezkedésére utalt, akik február 26-án tartott értekezletükön mondták ki egy Általános Munkás Betegsegélyezõ Egylet megalakítását.
A munkásság kezdeti szervezkedési kísérletei a szigorú hatósági intézkedések hatására megtorpantak, de nem szüneteltek. Erre utal Arady Kálmán szentesi rendõrkapitány 1894 februárjában kelt jelentése, amelyben megállapította, hogy Szentesen „szociális irányú munkásmozgalom mutatkozik, a munkások között szociális eszméket hirdetõ nyomtatványok terjesztetnek, és aláírási ívek köröztetnek”. Az éles szemû fõkapitány az elsõk között figyelt fel arra, hogy a „mozgalom élén leginkább kubikos földmunkás emberek állnak, akik az ország különbözõ vidékein járva-kelve hallottak a szocialista eszmékrõl”. E jellegzetesen alföldi munkásréteg a nagyarányú ármentesítési és vasútépítési munkák során alakult ki. Számuk országosan Szentesen és környékén volt a legtöbb (kb. 3000 fõ), ezért a várost késõbb „kubikos fõvárosként” is emlegették.
A hatóságok figyelme az 1890-es évek közepén nem véletlenül terelõdött a munkásságra. A többéves csendes szervezkedést ugyanis a jelzett idõszakban felváltotta a nyílt, tömegekhez szóló propaganda. Megszaporodtak a nyilvános népgyûlések engedélyezését kérelmezõ folyamodványok, amelyekben a megjelölt napirendi pontok az általános választójog kiterjesztésére-, a munkásság helyzete- és a szakszervezkedés kérdései körül mozogtak.
Ezek a témák szerepeltek pl. az 1894. március 4-re meghirdetett munkásnépgyûlés napirendjén is, amelyet a rendõrkapitány engedélyezett ugyan, de a rend fenntartására hivatkozva szükségesnek tartotta a környék csendõreinek összevonását, valamint egy századnyi katonaság Szentesre vezérlését. A túlhajtott karhatalmi elõkészületek láttán a munkások elnapolták a gyûlést, kijelentve, hogy szuronyok között nem tanácskoznak. A történtekrõl a polgári ellenzéki Szentesi Lap terjedelmes vezércikkben számolt be „Muszka önkény” címen, súlyos szavakkal ítélve el a munkásság békés tanácskozását megakadályozó hatósági hatalmaskodást.
Muszka önkény c. vezércikk
Egy egyszerû munkásember használta ezt az éles, de találó szót, Csongrád vármegye hatóságának eljárására alkalmazva. S a kritika teljesen jogosult; mert a hatalomnak olyan kihívó és oktalan fitogtatása, aminõt a vármegyei hatóság a f. hó 4-re összehívott munkásgyûléssel szemben megcselekedett, csakugyan nem egyéb, mint durva önkénykedés és megbotránkoztató hatalmaskodás.
Aki vasárnap végigtekintett a piacztéren és környékén, azt hihette, hogy forradalom tört ki Szentesen, és nyakig benne vagyunk az ostromállapotban. A piacztérre beágazó utczák torkolatát szuronyos csendõrök tartották megszállva, magán a téren egy szakasz lovas csendõrség volt csatasorba állítva, s a vármegyeház udvarán egy század közös hadseregbeli katona állott készenlétben. Éppen csak a töltött ágyúk és az égõ kanóczok hiányzottak.
S mind ez a nagy zajjal és fenyegetõ tüntetéssel végrehajtott hadikészülõdés miért történt? Mindössze azért, mert a szentesi munkások egy ártatlan népgyûlést akartak tartani.
Bízvást nevezhetjük ártatlannak az egész mozgalmat, mert hiszen az szigorúan a törvényes mederben mozgott, s még czélzatában sem látszott támadó jellegûnek. A munkások csak alkotmányos jogukkal akartak élni, midõn egy nyilvános gyûlésen kívánták elõadni a mondanivalójukat. S részünkrõl abban a véleményben vagyunk, hogy sokkal jobb, ha nyilvánosan beszélnek, mint ha titokban bujtogatnak és összeesküdnek. Mert amit nyilvánosan elmondanak, azt meghallja mindenki; felelhet rá, felvilágosíthatja õket, ha badarságokat beszélnek; védekezhet, ha ellenséges szándékot árulnak el. De ha titokban konspirálgatnak, az ellen nem lehet védekezni sem a kapaczitáczió, sem a törvény fegyverével.
Az okosság tehát azt diktálta volna a hatóságnak, és a közönség érdeke is azt követelte volna, hogy hallgassuk meg a munkásokat, s adjuk meg nekik a megfelelõ választ, szóval vagy tettel, a körülmények szerint.
Most csak fogyatékos értesülésekre vagyunk utalva, melyek a következõk:
A munkások czélja elsõsorban az, hogy politikai jogokat követeljenek maguknak. Igazságtalannak és a korszellem szabadelvû áramlatával homlok egyenest ellenkezõnek tartják ugyanis, hogy Magyarország 15 millió lakosa közül több mint 13 millió embernek nincs semmi befolyása az ország sorsának intézésére, mert ki van zárva a képviselõ választási jogból. Követelik tehát maguknak is a választási jogot, vagyis követelik az általános szavazójog behozatalát; ami a függetlenségi és 48-as párt programjának is egyik sarkalatos pontját képezi, s amelynek megvalósítása ennek a pártnak feltétlenül biztosítaná a törvényhozásban a túlnyomó többséget. Ennél fogva munkásainknak ezt a törekvését nemcsak el nem ítéljük, hanem részünkrõl is a leghatározottabban támogatjuk.
Kitûzött czéljuk továbbá az, hogy szellemi fejlõdésüket elõmozdítsák, s értelmük színvonalát emeljék. Ez ismét oly törekvés, melynek csak a sötétség emberei állhatják útját. Akit egészséges érzék és tiszta hazafiasság vezérel, az csak örvend rajta, ha népünk a czivilizáczióban mentõl magasabb fokra emelkedik.
A munkások által hangoztatott czélok között ott van végre az, hogy a munkásosztály anyagi helyzete javíttassék. Általában mindenkinek, és így a munkásosztálynak is megvan az a joga, sõt önmaga iránt való kötelessége, hogy saját sorsának javítására törekedjék; tehát ezt a törekvést nem lehet kárhoztatni, ha megvalósításának módja a mások jogos érdekébe nem ütközik.
Ámde a munkásosztály ezen törekvése állítólag a birtokos osztály ellen irányul. Hogy ez mennyiben igaz, azt persze nem tudhatjuk; de annyi tény, hogy az egész mozgalomban tulajdonképpen ez képezi a homályos pontot, melynek kellõ megvilágítása a gazdaközönség érdekében is fölöttébb kívánatos; s mi õszintén megvalljuk, hogy épp e homályos pont miatt tekintettünk nagy érdeklõdéssel a f. hó 4-re összehívott munkásgyûlés elé, mert tisztában akartunk lenni azzal, hogy munkásaink nem járnak-e tévúton, s nem támadják-e meg a birtokos osztály jogos érdekeit? Csak ha ez kiderülne, akkor lehetne orvosolni a bajt, felvilágosítással vagy egyéb módon. Amíg azonban ez a pont homályban marad, addig a baj alattomban lappang, és észrevétlenül terjed; s megtörténhetik, hogy majd csak akkor kerül nyilvánosságra, amikor már úgy a birtokos osztályra, mint a munkásosztályra egyaránt égetõ veszedelemmé növi ki magát
Tehát nem kellett volna szuronyokkal elnyomni a munkás mozgalmat, hanem jó tanácsokkal kellett volna jó útra irányítani. Fegyveres erõszakoskodással úgysem lehet az efféle mozgalmat elfojtani; sõt a hatalmaskodás egyenesen elmérgesíti a dolgot.
Különben pedig Szentes város népe sohase adott arra okot, hogy szuronyokat szegeztessenek a mellének. Nem volt itt lázongás soha, nem voltak kihágások, rendzavarások, sõt éppen a legközelebbi napokban se tapasztaltunk legkisebb izgatottságot se.
Mi szükség volt tehát ostromállapotba helyezni a várost, s ezzel ország világ elõtt meghurczolni a lakosság jó hírnevét, mintha itt valami anarchista csõcselék lakoznék? Mi szükség volt a katonaságra, mikor a csendõrség parancsnoka szombaton délután kijelentette az alispán elõtt, hogy õ jót áll a rend fönntartásáért, és figyelmeztette, hogy legokosabb lenne visszarendelni a katonaságot? És mi szükség volt magára a 40 fõnyi csendõrségre is, mikor a munkások bejelentették, hogy a saját kebelükbõl választottak rendfenntartókat, és azok személyesen magukra vállalták a felelõsséget, hogy a rend és csend egy pillanatra se lesz megzavarva?
Ily körülmények között csak az magyarázza meg az egész katonásdit, hogy Csongrád vármegye kormányzata megszokta már a szuronyokra való támaszkodást, megszokta a hatalom fitogtatását, s a csendõrséget és katonaságot nélkülözhetetlen eszköznek tekinti a közigazgatásban.
Talán bele tudnánk nyugodni ebbe a muszkarendszerbe, ha a hatalmával hivalkodó vármegyei hatóság fizetné meg a mulatság árát. De az a baj, hogy õk rendezik a heczczeket, s a számlát velünk fizettetik. Például a vasárnapi komédia ára fejében is elõreláthatólag követelni fognak a várostól egy kerek sommát.
A város azonban valószínûleg nem fogja eltûrni szó nélkül ezt a költséges játékot. S talán egyszer már a kormány is megsokallja a hatalmaskodást, és felvilágosítja a vármegye hatóságát, hogy egy alkotmányos országban még nem lehet úgy kormányozni, mint - Kamcsatkában. (Szentesi Lap, 1894. március 6.)
Az adminisztratív intézkedések hatástalannak bizonyultak. Csató Zsigmond alispán 1894. május elején - vagyis néhány nappal a vásárhelyi „zendülés” után - jelentette a belügyminiszternek, hogy Csongrád megyében a munkásmozgalom legkiterjedtebb Szentesen, ahol legutóbb 692 munkás iratkozott össze abból a célból, hogy Munkásegyletet alakítson. A szervezkedésben ezúttal is a földmunkás-kubikosok jártak az élen, akiknek végül 1896-ban sikerült megalakítaniuk a szakegyesületüket. Néhány évvel késõbb megalakult a Szentesi Általános Népkör, valamint a Szentesi Földmûvelõ Munkások Egylete. A mozgalom szervezettségére utal, hogy 1899-ben Szentesen indították meg a Szabad Szó címû szociáldemokrata újságot, amely 1902-tõl országos lappá vált. 1901-ben itt tartották az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt II. országos kongresszusát, 1906-ban pedig a Magyarországi Független Szocialista Szövetség kongresszusát. 1896-tól rendszeresen állítottak saját jelöltet az országgyûlési választásokon, bár nem sok eredménnyel, mivel a potenciális szavazóik többsége vagyon hiányában nem rendelkezett választójoggal.
A korszak legismertebb szentesi munkásvezérei voltak:
Tarnóczi Mihály kubikos, Árvai Bálint cipész, Békési Imre kubikos, Török Sándor kubikos. (Árvai Bálint 1919-ben mártírhalált halt, a román megszállók kivégezték. 1991-ig a mai dr. Udvardi László utca viselte nevét. Török Sándor nevét 1959-1991 között az egykori és a mai Munkás utca viselte.)
Irodalom
Vadnay Andor 1900., Farkas József 1968., Barta L. - Gecsényi L. - Schneider M. 1969. 9-62., Gaál Endre 1980., Labádi Lajos 1983. 4., Labádi Lajos 1995a. 159-163.