2.12:A gazdasági élet újjászervezése és alakulása (1945-1956) Szentes gazdaságát a hadmûveletek idején közvetlen kár kevésbé érte, viszont igen jelentõs volt az a háborúval összefüggésben keletkezett veszteség, amit a bevonultatások, a menekülések, illetve az átvonuló hadseregek ellátása okozott. A munkaképes lakosság száma jelentõsen csökkent, egyes adatok szerint mintegy 6000 fõ - az 1941-es keresõk 35 %-a - volt távol otthonától. Az 1943. évihez képest jelentõsen csökkent az állatállomány, a lovak száma tizedére, a csikóké, igáslovaké és szarvasmarháké a felére, a növendék marhák és sertéseké hatodára, a juhállomány huszadrészére csappant. Az ipar és kereskedelem nyers- és alapanyag-, illetve áruhiánnyal küzdött. A kisiparosok mûhelyeinek mintegy 30, a kereskedések kb. 50 %-a 1944. december elején még zárva volt, viszont már október végétõl megtartották a rendes heti piacokat. A megszállást követõ elsõ hetekben a bizonytalan és tisztázatlan belsõ viszonyok miatt az egyes vállalatok termelése is leállt, az õszi mezõgazdasági munka megakadt. A helyi orosz katonai parancsnokság 1944. október végén saját kétnyelvû hirdetményeiben (napiparancsaiban) ismételten és nyomatékosan felhívta a lakosság (kereskedõk, iparosok, üzemek tulajdonosainak) figyelmét a mindennapi termelõmunka folytatására. A gyártelepek, üzemek munkásai azonban a közzétett felhívások ellenére sem mertek a tulajdonosok nélkül, azok távollétében önállóan intézkedni. A Kommunista Párt kezdeményezésére üzemi bizottságok alakultak, melyek vállalták a termelés megindítását. A termelés folyamatosságának biztosítása, a reakciósnak, rendszerellenesnek minõsített üzemtulajdonosok ellenõrzése érdekében mûködésük a legtöbb helyen gyakorlatilag az államosításokig folyamatos maradt. A mezõgazdasági termelés megindulását lassította, hogy a város határában az élet- és vagyonbiztonság helyreállítása elhúzódott, különösen a tanyák környékén voltak gyakoriak a garázdálkodások. A város polgármestere, hozzá csatlakozva a megye alispánja, gazdasági felügyelõje, a Kecskeméti Mezõgazdasági Kamara, valamint a helyi szovjet katonai parancsnokság felhívásokkal fordultak a mezõgazdasággal foglalkozó polgárokhoz. Próbálták az õszi mezõgazdasági munkák folytatására ösztönözni, gyakorlati tanácsokkal, ötletekkel segíteni a gazdákat. A különbözõ felszólítások, hirdetmények azonban nem hozták meg a kívánt eredményt, hiszen a termeléshez elengedhetetlenül szükséges és a háború illetve a megszállás miatt hiányzó feltételeket nem tudták pótolni. A szokásos 23 000 kat. hold búzából 1944. november elején nem egészen 3000 hold vetését végezték el, és a búza vetésterülete 1945 februárjában is csak 4-5 000 kat. h. volt. A mezõõri jelentések szerint még ugyanennek a hónapnak a végén is kb. 2000 kat. hold betakarítatlan termény volt a határban, az õszi vetések területe pedig a szokásosnak csak 6-10 %-a. A városi gazdasági hivatal, a korábbi hatósági intézkedések eredménytelenségeit látva 1944 decemberében új megoldást keresett, elsõsorban az elhagyott birtokok megmûvelésének biztosítására. A gazdaságok vezetését - pontos, a tulajdonos visszatérése után vele eszközlendõ elszámolási kötelezettség elõírása mellett - a hivatal kezdeményezésére a polgármester hivatalosan átadta az ott tartózkodó cselédeknek, bérlõknek. A polgármesteri megbízás biztosította, védte az elhagyott gazdaságok vezetését vállalók érdekeit, mind az egyes hatóságokkal, mind a késõbb visszatérõ tulajdonossal szemben. Ily módon tizenkét elhagyott gazdaság 618 kat. holdnyi területének mûvelésérõl sikerült gondoskodni. Szentesen a népesség fele a mezõgazdaságból élt, saját földje azonban alig több mint negyedüknek volt. A földtulajdonosok zöme is 5 kat. h.-nál kisebb törpebirtokos lévén kénytelen volt saját gazdaságán kívül munkát vállalni, a nagyobb területtel rendelkezõ gazdáktól földet bérelni, hiszen a családok megélhetését ekkora föld megmûvelése nem biztosította. Érthetõ, hogy a város lakossága igen nagy várakozással fogadta 1945 tavaszán a földreformrendelet megjelenését. A reform végrehajtására 1945. március 21-én a Nemzeti Bizottság javaslata alapján megalakult az egyes pártok képviselõibõl - szinte mindannyian egyszerû parasztemberek voltak - a Szentesi Földigénylõ Bizottság. Az igénybe vehetõ földek és a jogosult földigénylõk számbavétele azonnal megkezdõdött, majd április 2. és 22. között megtörtént maga a földosztás is. A Bizottság 2345 föld- és 1100 házhelyigénylõt írt össze, föld azonban még negyedüknek sem jutott. Az igénybevétel és a földosztás 1945 augusztusára befejezõdött, de a Földigénylõ Bizottság munkájára a továbbiakban is szükség volt. A fellebbezések, a panaszok, a telekkönyvezés elõkészítése, az áttelepítés még nagyon sok feladatot jelentett. A városban 1877 jogos földigénylõnek nem jutott föld, közülük 213 család, összesen 775-en jelentették be áttelepülési szándékukat. A földreform végrehajtása jelentõsen megváltoztatta a korábbi birtokstruktúrát: eltûntek a 200 kat. holdnál nagyobb gazdaságok, a felére csökkent a 100-200 holdas birtokok száma, vagyis megszûntek a korábban bérlõket, napszámosokat, cselédeket foglalkoztató birtokok. Az új földhözjuttatottak az egyes családok megélhetését nem, vagy csak részben biztosító kis- és törpebirtokosok számát szaporították. A földmûveléssel foglalkozók megsegítésére, a szükséges eszközök, vetõmag biztosítására, a tavaszi munkák elvégzésének ellenõrzésére, a gazdátlan (elmenekült tulajdonosok) földek bérleti úton történõ hasznosítására már 1945 elején Termelési Bizottságot szerveztek a pártok képviselõibõl. A földreform végrehajtását követõen az új földhözjuttatottak indulásához szükséges eszközök, vetõmag, gépek nem, vagy csak nagyon korlátozottan léteztek, a legtöbb új tulajdonosnak elemi szerszámai sem voltak. Eleinte a Földigénylõ Bizottság, majd a Termelési Bizottság, végül de nem utolsó sorban az Új Földhözjuttatottak Szervezete (UFOSZ) próbált eljárni az újgazdák érdekében. De maguk a gazdák is próbáltak összefogással segíteni gazdasági helyzetükön: 1945. november 15-én 250 taggal megalakították a Szentesi Földmûves-szövetkezetet. A szövetkezet feladata a tagok gazdasági eszközökkel, vetõmaggal való ellátása, a megtermelt áruk, gabonafélék, állatok értékesítésének megszervezése, lebonyolítása volt, de ezen kívül foglalkozott vámõrléssel és vegyes kiskereskedelmi tevékenységgel. Saját gazdasága is volt 1600 hold legelõ és 135 hold szántó. A mezõgazdaság talpra állását, illetve fejlõdését Szentesen is akadályozta a korabeli adózási és beszolgáltatási-begyûjtési rendszer. A hagyományos évi adófizetési kötelezettségen felül, a földterület nagyságától és minõségétõl (aranykorona érték) függõen megállapított beszolgáltatandó termények mennyisége évrõl évre növekedett, nem törõdve sem a gazdák szükségleteivel, sem a gazdálkodás feltételeivel, eredményeivel. Részben a jó termésnek, részben a hatóságok következetes szigorának köszönhetõen 1952-ig Szentes mind az adók befizetésében, mind a beszolgáltatás-begyûjtésben a megyén belül kiemelkedõ eredményeket produkált. A városi átlagteljesítményt azonban egyre több egyéni gazdaság megszûnése, a földbirtokoknak az állam részére történõ önkéntes felajánlása kísérte. Az 1952-es természeti csapásokban bõvelkedõ év volt, minek következtében az irreálisan felemelt mennyiségeket a város sem tudta teljesíteni. A mezõgazdaság fejlõdését gátló tényezõk között az egyre növekvõ adó és beszolgáltatási kötelezettségek mellett feltétlenül szólnunk kell az 1950-es évek földrendezéseirõl, az ún. tagosításokról. Ezek célja az 1946-tól egyre nagyobb számban létrehozott mezõgazdasági nagyüzemek, termelõszövetkezetek által mûvelendõ egységes táblák kialakítása volt. A gyakorlatban a földrendezés folyamatos földcseréket jelentett, amelyek a kis- és középbirtokok gazdálkodását nehezítették, tették lehetetlenné. A második világháború utáni gazdaságpolitika célja - különösen a két munkáspárt egyesülését követõen - a mezõgazdasági nagyüzemek kialakítása volt. Ennek formái közé tartoztak az állami gazdaságok, melyek általában valamely nagybirtokon jöttek létre, a tagosítások során is alakítottak ki újakat, pl. a Pankotai Állami Gazdaságot. A szegényebbek, különösen az új földhözjuttatottak a helyi hatalom képviselõinek kezdeményezésére és a beszolgáltatástól való megszabadulás reményében mezõgazdasági termelõszövetkezeti csoportokat - tszcs-ket - alakítottak. Városunkban 1948-1956 között tizenhét szövetkezet alakult. A tagság összetételébõl adódóan a tsz-be vitt földterület nagysága, de a rendelkezésre álló gépek, egyéb felszerelések nem voltak alkalmasak, sem elegendõek a nagyüzemi gazdaság létrehozásához. Az induláshoz szükséges pénz- és eszközhiány, az állami támogatás elmaradása, valamint a termelõszövetkezeteket is sújtó adó- és beszolgáltatási rendszer miatt az elsõ csoportok néhány évi vegetálás után, a gazdaság-politikai változásokat (1953-as, illetve az 1956-os forradalom utáni új mezõgazdasági kormánypolitika hatására) követõen felbomlottak. De volt olyan is, ahol a vezetés felismerte a nagyüzemi gazdálkodás lehetõségeit és feltételeit, ezek egymással egyesülve, majd élve és kihasználva az 1960-as évektõl a mezõgazdaságnak juttatott központi támogatásokat mezõgazdasági nagyüzemként egészen a 80-as évek végéig mûködtek. Az ipar- és kereskedelem struktúraváltására 1949-50-ben került sor. Az 1949: X. tc. a helyi, elsõsorban kommunális feladatok jobb ellátása érdekében elrendelte a korábban önkormányzati tulajdonban és a helyi háztartás keretei között mûködtetett gazdálkodó egységek önálló vállalattá alakítását. Szentesen a törvény végrehajtása során hat vállalatot hoztak létre; 1949-ben a Temetkezési, a Vendéglõ és Szálloda, a Városgazdálkodási, 1950-ben a Vágóhíd és Húsfeldolgozó, a Szikvízgyártó, és a Kenyérgyár alakult ún. községi vállalattá (az utóbbi a Zsoldos Rt. államosítása után került a város kezelésébe). A tanácsok megalakulását követõen már tanácsi vállalatként alakult meg a Szentes és Csongrád Vidéke Kiskereskedelmi Vállalat, illetve az ártézi kutakat fenntartó és üzemeltetõ kúttársaságok államosítása után, 1952-ben a Szentesi, késõbb Csongrád Megyei Vízmû Vállalat. Az új helyi vállalatok a korábbi tevékenységüket lényegesen nagyobb, tágabb keretek között tudták folytatni, létrejöttükkel a város gazdasági életében nõtt a kis- és középüzemek száma, új munkaalkalmak, elhelyezkedési lehetõségek teremtõdtek. Ugyancsak az ötvenes években nagyobb, megyei vállalat részeként kezdte meg mûködését a Csongrád Megyei Tejipari Vállalat Szentesi Üzeme, a Csongrád Megyei Zöldség-Gyümölcs Kereskedelmi Vállalat Szentesi Kirendeltsége, valamint a Csongrád Megyei Állatforgalmi Vállalat Szentesi Kirendeltsége, melyeknek a mezõgazdasági termékek felvásárlása, illetve feldolgozása szempontjából volt jelentõsége. A malmok, magtárak államosítása után a gabonafelvásárlás és kereskedelem, az egyes üzemek (malmok, darálók), boltok mûködtetése a Csongrád Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalathoz került. A tanácsok megalakulását követõen az eredetileg önálló községi vállalatokat (a Városgazdálkodási Vállalat kivételével) központi utasításra más települések hasonló profilú üzemeivel egyesítették. Az új, megyei vállalatok többségének központja Szegedre, illetve Hódmezõvásárhelyre került. Szentesen - a Vízmû és az Éliker kivételével, melyek központja a városban létesült - a korábban önálló vállalatokból részlegek, üzemek alakultak. Ez - miután a jelentõsebb beruházások, fejlesztések a központokhoz közvetlenül kapcsolódó üzemeket érintették - mind az egyes üzemek, mind a város gazdasági életére káros hatással volt, gátolta annak dinamikus fejlõdését. A hatalmi viszonyokban bekövetkezett változást követõen a két munkáspárt egyesülése után érvényesülõ szocialista (kommunista) gazdaságpolitikai elveknek megfelelõen Szentesen is sor került a nagyobb üzemek államosítására (Zsoldos-, Krausz-telep, Hangya által üzemeltetett baromfifeldolgozó stb.), majd a kisipari és kiskereskedelmi egységek megszüntetésére, a kisiparosok és kiskereskedõk szövetkezetekbe történõ tömörítésére. Az iparban elsõként 1946-ban került sor a Szentes és Környéke Cipõ és Bõripari Kisipari Termelõszövetkezet (KTSZ), 1948-ban - Kádár Sándornak, a helyi munkásmozgalom ismert alakjának vezetésével - a Szentesi Építõmunkások termelõszövetkezetének megalakítására. Az ipari szövetkezetek további alakulását megelõzte az ötvenes évek elején az önálló kisiparosok mûhelyeinek önfelszámolása: az MDP gazdaságpolitikai elveivel összhangban hozott adózási törvények, alapanyag- és termelõeszköz-beszerzési korlátozások miatt a kisiparosok, a kiskereskedõk tömegesen mondtak le iparuk önálló gyakorlásáról, és alakítottak, legtöbbször saját mûhelyeikkel és eszközeikkel szövetkezeteket. Így került sor 1950-1952 között az Asztalos, a Szabó, a Kovács-bognár, késõbb a Mezõgazdasági Felszereléseket gyártó, a Vas- és Fémipari, a Fodrász, az Építõipari, a Játékkészítõ, a Mérlegkészítõ és a Háziipari KTSZ-ek alakítására. Néhány év elteltével a kisebbek vagy hasonló profilú helyi szövetkezettel (játékkészítõk az asztalosokkal), vagy a megye más településein szervezett azonosakkal (fodrászok, mérlegkészítõk) egyesültek. A szövetkezetek az induláskor számos nehézséggel küzdöttek. Az Asztalos Szövetkezetben a közös mûhely megteremtése érdekében a belépés feltételéül szabták egy gyalupadnak és a hozzátartozó kéziszerszámkészletnek a kötelezõ beadását. A Vas- és Fémipari Szövetkezetben túl sokféle szakma képviselõi léptek be, a lakatosokból, motorszerelõkbõl, bádogosokból, villany- és rádiószerelõkbõl, gumijavítókból, kõmûvesekbõl, ácsokból, és mérlegjavítókból álló tagságnak lehetetlen volt egyformán munkát biztosítani. Mindenütt gond volt, hogy a tagok által induláskor befizetett néhányszáz forintos részjegyekbõl összegyûjtött tõke kevésnek bizonyult, hiteleket pedig nem kaptak. Megoldatlan volt a tagok fizetése, differenciálásra, teljesítménybérezésre gondolni sem lehetett. Az asztalosoknál például az elsõ idõkben a családos tagok egységesen 20, az egyedülállók 5 vagy 10 forintot kaptak tíznaponként. De az is elõfordult, hogy a megrendelõ természetben fizetett. A miskolci bányászok pl. szénnel fizettek az öltözõszekrényekért, és azt osztották szét a dolgozóknak. A nagyipart hosszú ideig egyedül a volt Élelmiszer-kiviteli Rt. jogutóda, az 1948-tól Baromfiértékesítõ Nemzeti Vállalat, 1952-tõl Szentesi Baromfifeldolgozó Vállalat képviselte. Szentes kereskedelmében a legjelentõsebb változás a magánkereskedelem megszûnése, a szövetkezeti és állami kereskedelmi vállalatok megalakulása volt. Ezek kapták meg, vették át a korábbi egyéni kereskedõk boltjait, melyeket vállalatonként hálózatszerûen mûködtettek. Elsõként 1945-46-ban alakult részben termelési, részben kereskedelmi céllal a Szentes és Vidéke Mezõgazdasági Ipari és Kereskedelmi Szövetkezet, mely 1946-tól Földmûves Szövetkezet néven mûködött tovább. Az elsõ állami jellegû kereskedelmi vállalat megjelenése 1949-ben a Füszért Csongrád-Bács Megyei Élelmiszer és Vegyi-áru Nagykereskedelmi Vállalat helyi kirendeltségének létesítéséhez kötõdött. Ezt követte tanácsi vállalatként az 1952-ben alakult Szentes és Csongrád Vidéke Kiskereskedelmi Vállalat, mely hamarosan Csongrád Megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalattá alakult továbbra is Szentes székhellyel. Az iparcikkek árusítását az ugyancsak megyei - Hódmezõvásárhely székhelyû - Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat helyi boltjai vették át. A város közlekedésében a vasúti személy- és teherforgalom a második világháború után is meghatározó maradt. A vasúti közlekedésen, elsõsorban a teher- és árufuvarozáson belül jelentõs beruházásnak számított a Szentest és a vonzáskörzetébe tartozó kisebb településeket, valamint a nagykiterjedésû tanyavilágot behálózó ún. gazdasági kisvasút kiépítésének terve. Az elkészült vonalak Szentest illetve Szegvárt kötötték össze Derekegyházával és Nagymágoccsal, valamint Fábiánsebestyént Árpádhalommal. A közúti forgalom lebonyolítására alapították megyei vállalatként az Autóközlekedési Vállalatot (AKÖV), mely részben teher-, részben személyfuvarozást vállalt. A városon belüli szállítási és fuvarozási feladatokat a Belsped Vállalat látta el lovas kocsikkal, míg a személyforgalmat az AKÖV taxijai és magánfuvarosokként konflisok végezték. A II. világháború elõtt ígéretes fejlõdésnek indult vízi közlekedés a Tiszai hajózás a korszakban megszûnt. Az államosításokat követõ monopolhelyzet leginkább a pénzintézeteknél, illetve a biztosításban jelentkezett: a vállalati és szövetkezeti szféra finanszírozási feladatait a Magyar Nemzeti Bank, a tanácsok, tanácsi vállalatok és a lakosság ilyen irányú igényeit az Országos Takarékpénztár helyi fiókjai bonyolították. A biztosítások kizárólagos lebonyolítója az Állami Biztosító helyi fiókja lett. Szentes gazdasági életében 1945 és 1956 között a háború utáni helyreállítást követõen az ország más településeihez hasonlóan megtörtént a magántulajdonú üzemek, mûhelyek, üzletek felszámolása, kialakultak az új állami és szövetkezeti gazdaság keretei. Az új vállalkozások többsége azonban nem szentesi székhelyû volt, ami károsan befolyásolta fejlõdésüket. Az új struktúrában - bár teremtõdtek munkahelyek -a második világháború elõtt állandósult munkanélküliség továbbra is megoldatlan problémaként jelentkezett.