Dézsmajegyzék 1561-bõl (A Magyar Országos Levéltár gyûjteményébõl.)
A vásárhelyi náhije (1560 és 1570)
I. Ferdinánd magyar és cseh király
I. Ferdinánd 1564-ben kelt oklevele
Az 1560. évi török defter feljegyzése Szentesrõl (5.
Az 1570. évi török defter feljegyzése Szentesrõl (6.
Gyula várának ostroma 1566-ban
Török janicsár
Török íjász
Török szpáhi
III. Ferdinánd király
Szentes és környéke a 17. század közepén
Szentes lakóinak panaszlevele Wesselényi Ferenc nádorhoz (1665) (7.
Szeged a 17. században
Pecsét 1964-bõl
1.4:A török uralom idõszaka
Az 1526. évi mohácsi csata után Erdély és a Tiszántúl (benne Szentös falu) Szapolyai (Zá-polya) János (1526-1540), majd fia, János Zsigmond (1540-1571) fennhatósága alá került, kiknek hatalmát a török szultán biztosította. Jogigényét I. Habsburg Ferdinánd (1526-1564) is fenntartotta, a gyulai várból felügyelve a térséget. A hosszan elnyúló, zavaros polgárháborút gyakorta kísérték török vagy német hadjáratok. A fõ hadszínterek azonban a Felvidéken, a Dunántúlon és egy ideig Erdélyben voltak, a Tiszántúl ekkor még ritkán került a gyújtópontba. Buda 1541-ben török kézre került, s a következõ évek gyors hadjárataiban elveszett az ország közepének nagy része. A mi vidékünk számára Szeged török kézre kerülése (1543) hozta a legsúlyosabb fordulatot. I. Ferdinánd továbbra is igényt tartott a Csongrád megye fölötti hatalomra, a török pedig - a belviszály okozta jogi zûrzavart kihasználva - egyre magabiztosabban folytatta a berendezkedést a meghódított területeken. A szentesi táj két hatalom közé szorult, amelynek határvonala teljesen bizonytalan volt. A törökök terjeszkedése egyelõre a Tisza jobbparti részeire korlátozódott, Csongrádtól Szolnokig uralva a vidéket. De egy adóbérleti szerzõdésbõl kiderül, hogy 1547-ben „Szentös várost, amely azelõtt a királyné vilájetjéhez tartozott”, néhány más faluval együtt hászbirtoknak nyilvánították és szultáni adót vetettek ki rá. Az adók tényleges behajtására nincs adat, de sejteni lehetett, hogy a török terjeszkedés nem áll meg a Tisza vonalánál.
A Fráter György által kierõszakolt nyírbátori egyezség (1549 szeptembere) alapján I. Ferdinánd csapatai 1551-ben bevonultak a Tiszántúlra és Erdélybe. A török békeszegést kiáltott; az alig négy esztendeje befejezett háború kiújult. Már az elsõ, 1551-es bosszúhadjárat török kézre juttatta a Temesköz nyugati szegélyét és a Maros vidék jórészét. 1552-ben elesett Temesvár, s vele veszett az egész Temesköz; újra a töröké lett Szolnok és Lippa. A Szenteshez közeli Vásárhely mezõváros feldúlásáról vannak följegyzések, de a környékbeli falvak fölégetését, kirablását nem örökítette meg a krónika. A királyi hadak csak Gyula, Világos és Jenõ váraiban tartották magukat. Csongrád vármegye és benne Szentes az egymással hadakozó két nagyhatalom ütközõ övezetébe került.
Még folytak a harcok 1552-ben, amikor a soproni országgyûlés portánként 1 Ft-os adó kivetését határozta el. (A „porta” adóegység nem a lakóházak számát jelentette, hanem a több családot átfogó jobbágy háztartásokat.) A királyi adószedõk (dicatorok) elindultak minden olyan megyébe, ahová még egyáltalán bejuthattak. Csongrád megye egyelõre még ezek közé tartozott. A hadmozdulatok pusztításaira utal, hogy a megyében 1553-ban 17 lakott helységet írtak össze, de ezek közül csupán hat helység tudott fizetni összesen 36 porta után, a további 11 helység az adóval hátralékban maradt. Szentes egymaga 20 porta után fizetett, kiemelkedve ezzel a környezõ települések sorából. A listából kitûnik, hogy „Zenthes” Dóczi Miklóshoz, Tornyai Istvánhoz és más nemesekhez tartozik, de most Tornyai István birtokolja, aki a Felséges király szolgája (servitor) Gyulán. Az adószedõ megjegyezte még, hogy: „Ebben a megyében sem alispán, sem szolgabírák nincsenek.” Ez arra utal, hogy az elõzõ évek hadjáratait a megyei hivatalszervezet nem élte túl.
A kialakuló új végvári vonal fenntartásához kezdettõl kevés volt a pénz, ezért a várak tisztjei úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. A leggyakoribb módszer éppen a közeli falvak „elbitorlása”, földesúri jövedelmeinek kisajátítása volt. A végváriak elõszeretettel szerezték meg maguknak az idõközben török uralom alá került vidékek jövedelmeit, hiszen harci feladataik amúgy is éppen ott tették õket érdekeltekké.
Tornyai István és Szentes viszonya azt sejteti, hogy mint sok más helyen, itt is egy nemes tiszt családi birtokai köré épült fel a végvári „magán”-adóztatás. Szentes, Bökény, Tõke és a többi település sorsa tehát tipikus végvári sorsnak tekinthetõ. A hatalom kényszerûségbõl tudomásul is vette ezt, hisz I. Ferdinánd 1553-ban elrendelte, hogy Csongrád megye jövedelmei ezentúl hivatalosan is Gyula várát illessék.
A törökök ekkor még nem tudták megakadályozni a gyulaiak adószedõ tevékenységét, de ez nem jelentette azt, hogy saját igényeiket ne érvényesítették volna. A korszakból fennmaradt dica-jegyzékek, dézsmalajstromok és török defterek tanúsítják, hogy a térség lakói többfelé adóztak, s akik tehették, menekültek a vidékrõl. A környezõ falvak elnéptelenedésével párhuzamosan Szentes népessége ? amely a szegedi szandzsákon belül a vásárhelyi náhijébe tartozott ? gyarapodni látszik. Míg a magyar adószedõk 1552-ben 10, 1553-ban 20 adózó portát vettek jegyzékbe, addig az 1557-es török defterben az adófizetõ családfõk, háztartások (hane) száma 42, az 1560-as defterben 56. Egy 1563-ban készült dézsmajegyzékben 97 családfõ neve szerepel, az 1570. évi török defter pedig már 106 háztartást rögzít. A kivetett adónemekbõl következtetni lehet a lakosság életmódjára, fõbb foglalkozási ágaira. Legfontosabb termékük a búza lehetett, de termeltek lent, kendert, káposztát, hagymát és fokhagymát. A legelõhasználat intenzív állattartásra utal. Legelterjedtebb a juh és a sertés lehetett, de fontos volt a szarvasmarha is. Bizonyítja ezt, hogy pl. 1563-ban a váci török vámnál 491 db szentesi marhát hajtottak át. A kivetett adó mértéke alapján a méhkasok száma meghaladta a 130-at. A hordóilletékre kirótt összeg a szõlészet és borászat létét igazolja. A környezõ települések közül egyedül Szentesen szerepel a vásári és piaci illeték, mely folyamatos kereskedés létére enged következtetni. Ezt erõsítik a Sáfáros és Kalmár nevû famíliák, melyek kereskedésbõl élhettek. A defterek névanyaga utal az iparûzõkre is: Szabó, Szûcs, Kovács, Varga, Posztóvetõ, Sózó stb.
Nem tekinthetõ tehát véletlennek, hogy a korábban jelentéktelen falu épp ezekben az években nyeri el a „mezõvárosi” minõsítést. Ennek írásos nyoma is maradt, ugyanis 1564-ben vitézlõ Szentesi Tornyai Tamás - önmaga és rokonai nevében - arra kérte a királyt, hogy mivel vonatkozó okleveleik az elmúlt zavaros esztendõkben elvesztek, Szentes mezõváros felét illetõ jogaikat erõsítse meg, s azokra új adománylevelet állítson ki. I. Ferdinánd az óhajnak eleget is tett, 1564. április 4-én kelt oklevelében utasítva az egri káptalant, hogy végezze el a szükséges beiktatási eljárást. Szentest ekkor nevezi elõször hivatalos irat „oppidumnak”, vagyis mezõvárosnak. Barta Gábor történész a fejlõdési folyamatra utalva megállapította, hogy: „Szentes pár év alatt messze elhagyta esetleges vetélytársait: a megsemmisülõ korábbi központot, Donátot, és a Körös-torkolati kikötõ hasznát élvezõ Bökényt. Népességszáma jóval magasabb a többi szomszéd településénél, ipara és kereskedelme van, s végül itt élnek a környéken egyedül folyamatosan értelmiségiek; az 1560-as defter szerint János deák és Máté deák, az 1563-as dézsmajegyzék szerint Máté deák”. Barta azonban arra is figyelmeztet, hogy az érintett idõszak népességgyarapodását nem szabad túlbecsülni, ugyanis könnyen meglehet, hogy nem történt látványos szaporodás a lakosság tényleges számában, csupán a magyar és török adóösszeírási szempontok szigorodtak meg, s olyanokat is jegyzékbe vettek, akiket korábban nem, noha már akkor is Szentesen éltek. A fejlõdés azonban kétségtelen, s ezt fejezte ki a mezõvárosi rang elnyerése. (5-6. szemelvény)
Az 1566 tavaszán megindult török hadjárat egyik célja a Gyula-Jenõ-Világos várak által alkotott védvonal felszámolása volt. Szulejmán szultán unokaöccsét, Pertev pasát küldte Gyula ellen, aki már május végén Csanádhoz ért. Itt átkelt a Maroson, és Mezõszöllõsön vert tábort. A pasát kísérõ közel 40 ezer krimi tatár, akik most elõször harcoltak a törökök segédcsapataként Magyarországon, kifosztotta és feldúlta a mai Csongrád megye tiszántúli részeit. Közel egy hónapig várakozott a pasa a mezõszöllõsi táborban, és csak seregének elõkerülésével, július elején érte el Gyulát. Gyula végvára két hónapig védte magát, de a védõk szeptember 2-án feladták a várat, s ezzel a Tisza-Maros közén is kiteljesedett a hódoltsági élet.
A gyulai vár elestét kísérõ török-tatár pusztításról a korabeli dokumentumok alig szólnak, de az eseményre utaló, valamivel késõbbi keletû krónikák és históriás énekek annál érzékletesebben emlékeznek meg az 1566-os török hadjáratról. Egy névtelen krónikás így örökítette meg Pertev pasa hadainak megjelenését és tetteit:
„Maros vizét érvén azon átusztasson,
Hogy túlsó partjára hamarabb juthasson,
Elsõben pusztítsa Csongrád vármegyének
Tisszáninnen való részét szép földének.
Ezek után mindjárt el is indúltanak,
Három napok mulva Szõllõshöz jutának.
És kilenc nap mulva egy sánczot verének,
S így három vagy négy nap benne heverésznek.
Maguk kipihenve, hogy ismét . . .
Széllyel prédára majdnem mind elmentek,
S elkezdve Szõllõsnél Tiszáig raboltak,
Vénet, ifjat, szüzet összedaraboltak.
Ujvárost és Kútast, az Oroszok házát,
Szentest, Kisecserdet és Derekegyházát,
Fecskést és Csomorkánt, midõn összevágták
Egész Hód vizéig a földet földúlták...”
A névtelen krónikás tudósítását kiegészíti Szegedi Gergely, akinek 1659-ben megjelent Énekeskönyvébõl ezeket olvashatjuk:
„Gyenge szép szüzeket rontanak és vesztenek,
Nagy sok ezer szüzet õk megszeplõsítenek,
Ki miatt szegények nagy szégyenletekben
Nagy hirtelen meghalnak.
Ruhájukat róluk nagy éktelen levonják,
A szegény rabokat mezítelen hagyják,
Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral,
Elõttük hajdogálják.
Nehézkes asszonyok, kik köztük szülnek vala
Gyermek lábát fogván; a Tiszába vetik vala
Kõ szívnek mondhatjuk, kinek szíve rajta
Nem keseredik vala.”
Petrák Ferenc 18. századi szentesi kéziratos krónikája is megörökítette az eseményt, eszerint: „Az 1566-ik esztendõben ezen várost a török és tatár végképp elpusztította. A várost felgyújtván leégette, lakosai közül akit elfoghatott, Tatárországba rabul elhajtotta. De a városbeliek is egy fõ törököt, aki az Almád vizére fürödi lement, elfogták és a rétségbe magukkal bevitték, kinek megszabadításáért a török a Szentes városából elvitt rabokat a szõllõsi nagy sáncból mind visszabocsátotta.” Több környékbeli település ekkor tûnt el végleg a térképrõl, s nevük csak határnévként élt tovább (pl. Tés, Ecser).
A „tizenötéves háború” idején (1593-1606) ismét lángba borult a vidék. Bár a harcok messze, a horvát végeken robbantak ki, 1595-ben már a Körös-Tisza-Maros szöge is hadszíntérré vált.
Báthory Zsigmond fejedelem szembefordította Erdélyt a Portával, s csapatai ez évben visszafoglalták Lippát, Jenõt, Aradot, Világost és egy sor kisebb palánkot. Gyula és Szolnok helyzete kritikussá vált. Miksa fõherceg kísérletet tett elfoglalásukra, de eredménytelenül. A következõ évben a temesvári beglerbég megsegítésére tatár csapatokat vezényeltek a Maros és a Tisza mentére, amelyek kegyetlen pusztítást végeztek a térség településeiben. Eger eleste és az egyesült keresztény seregek súlyos mezõkeresztesi csatavesztése (1596. október) után szinte állandósult a tatárok jelenléte Szeged és Gyula térségében. A török hadvezetés a tatárok nagy részét nem küldte haza telelni, hanem „ráültette” õket az Alföld falvaira. A gazdagabb mezõvárosok (Szeged, Kecskemét) magas hadisarccal próbálták megoltalmazni magukat, de a kisebb települések sorsa a teljes pusztulás lett. A hagyomány szerint Szentes lakói a környezõ nádasokba menekültek a tatárok elõl, de a város nem kerülhette el a kifosztást. Ezekben az években pusztult el szinte teljesen a szomszédos Hékéd, Tõke, Szentlászló, Királyság, Dónáttornya, Veresegyháza. E falvak lakóinak többsége Szentesen keresett menedéket.
Az 1606-ban megkötött zsitvatoroki békével nyugalmasabb évtizedek következtek. A város kiheverte a tatárok pusztítását, népessége hamarosan elérte a régi szintet. Bizonyítja ezt, hogy a váci püspökség 1628. évi dézsmajegyzéke Szentest már „jó városnak” mondja, ahol ? a református egyház históriája szerint ? 115 ház található. Alig 20 év elteltével azonban újabb hadmozdulatok bontották meg a térség békéjét. A kiváltó ok, hogy III. Ferdinánd (1637-1657) magyar király a linzi békekötés után (1645) magáénak tekintette a Tiszántúlt, s Rákóczi híveinek birtokokat adományozott a területen. Hasonlóan járt el I. Rákóczi György erdélyi fejedelem is. A török szultán mindkét félnek megtiltotta, hogy a ténylegesen török hódoltság alatt álló területtel rendelkezzen. A magyar király nem engedett, így fegyveres döntésre került sor. Sima László leírása szerint a királyi csapatok 1647-ben egészen Szentesig nyomultak elõre, itt azonban a törökök útjukat állták. A Szentes alatti ütközetben a törökök szenvedtek ugyan vereséget, a királyi hadak mégis visszavonulásra kényszerültek, mert az idõközben összevont török seregekkel szemben nem folytathatták volna a harcot sikeresen. A királyi csapatok gyors visszavonulását a törökök szabad rablása követte, amelynek ismét a környezõ települések estek áldozatul. Szentes is megsínylette a harcot, amelyet bizonyít, hogy az 1647-bõl fennmaradt dikális összeírás szerint a város ebben az évben csak egy porta után tudott adót fizetni.
Ismét békésnek számító évek következtek, de ezek sem voltak teljesen zavartalanok. A háborúk szüneteiben gyakoriak voltak a portyázó végvári katonák zaklatásai. A vasvári békekötéssel (1664) megszaporodott a kóborló „szabad legények”, kenyerüket vesztett hajdúk és más fegyverforgatók száma. A településeket fosztogató, pusztító szegénylegények elleni háborgás végigkísérte a török uralom utolsó évtizedeit. Nem volt ritka, hogy a messzirõl jött portyázók várkapitányuk megbízásából jártak el, adózó jobbágyokat szerzendõ a hódoltsági területen.
Egy ilyen esetrõl tanúskodik a szentesiek 1665-ben kelt panaszos levele, amelyet Wesselényi Ferenc nádorhoz intéztek. Ebben védelmet kértek Balassa Ádámmal és általában a végvári katonákkal szemben. Az okmányból kitûnik, hogy Balassa Ádám kékkõi kapitány megpróbálta megszerezni Szentest, mint földesúri birtokot. Törekvéseinek a helyszínen is érvényt akart szerezni, az ott élõk adózásra és szolgáltatásokra kényszerítésével. A módszerekben nem válogatott, amint az panaszos beadványból megismerhetõ.
A nádorhoz írt levél arra is rávilágít, hogy Szentes ekkorra kiheverte az utolsó pusztítást, ezért is válhatott a portyázók csábító célpontjává. Az 1670 körül készült török defterbe 120 családfõt írtak össze, ebbõl 81 telkesgazda, 39 pedig zsellér. Fõbb terményeik a búza, árpa és a köles. Az állatok közül meghatározó a juh és a sertés. (A ténylegesen összeírt juhok száma 6195 db, de mivel sok gazdánál nincs feltüntetve az állatszám, a valóságos juhszám kb. 12.000 db lehetett. A sertések száma 964 db.) Tizenhat fõ összesen 56 méhkas után, 17 szõlõsgazda pedig összesen 1930 pint bor (kb. 3250 liter) után adózott. A nevekbõl ítélve Szentes továbbra is megõrizte színmagyar jellegét. (7. szemelvény)
Térségünkre újabb veszedelmet jelentett a Bécs alatt 1683-ban vereséget szenvedett török sereg visszavonulása. Kara Musztafa nagyvezér visszavonulásakor a Duna és a Tisza melletti török helyõrségekbe erõsítésként ázsiai csapatokat vezényelt. Így kerülhettek 1683 õszén a szegedi várba is ázsiai török csapatok, akik a korábbi kialakult szokásokat figyelmen kívül hagyva, maguk ellátását a környéken fegyveres erõszakkal biztosították. Bár adataink nincsenek rá, ittlétüket nyilván Szentes és környéke is megszenvedte.
Az elkövetkezõ eseményeket Barta Gábor az alábbiakban foglalta össze értékes tanulmányában. Budán még lófarkas hadijelvény lengett, mikor 1685-ben egy merész császári hadjárat szinte kettévágta a magyarországi hódoltságot: keresztény kézre került Szolnok, Szarvas és Arad. Az eredmény hamarosan meg is mutatkozott: a szegedi törököket kisebb ütközetek árán beszorították saját várukba, Buda visszavívását - 1686. szeptember 2. - követõen pedig egy császári hadtest, De La Vergne altábornagy parancsnoksága alatt, október elején ostrom alá vette a fontos tiszaparti várost. Miután a felmentéssel próbálkozó török csapatokat Veterani tábornok Zenta mellett szétverte, Szeged megadta magát, s október 23-án a török õrség elhagyta a várat és a várost.
El kell fogadnunk a neves szaktudós leírását, de mindenkép szólnunk kell arról is, hogy a helyi hagyomány szerint Veterani tábornok Szentes határában verte szét a Szeged felmentésére igyekvõ törököket, nem pedig Zentánál. A hagyomány alapjául bizonyára õskrónikánk, a Petrák-krónika idevágó feljegyzése szolgált, mely így szól: „Az 1686-ik esztendõben ezen város alatt verte meg a Veteráni császári királyi generális Eugen a szegedi törökhöz segítségre sietõ gyulai és szarvasi várbeli törököket, mely ütközet a Dél felõl való részén volt a várposnak, és akik az ütközetben elestek két rakásba hordattak (a nagyobbik török, a kisebbik keresztények), a földel betemették. A mái napig is látható ottan azon két domb forma, melyet még 1739 körül is Hartz Dombnak hívtak, melyhez közel vagyon az ütközetre készült Eugen sátza is a réti lapály partján.” Ezen a nyomon haladva, Balogh János 1887-ben újabb részleteket közölt az ütközetrõl, a Szentesi Lapban megjelent A mi halmaink címû tárca-sorozatában: „A Szeged fölmentésére sietõ török-tatár sereggel Szentes alatt az alsó nyomáson ütközött meg Veteráni tábornok, s heves csata után szétverte õket. A török-tatárok közül 800 ember maradt a csatatéren, míg Veteráni vesztesége 600 magyar és német volt. A csatatéren maradt harcosok holtteste egymáshoz közel esõ két helyen van eltemetve a szentes-szegvári út és az alsó tehénjárás között esõ házi földeken. Ma is megvan a két alacsony halom, mely alatt nyugosznak.”
Sima László Szentes város története címû munkájában a fenti két közleményt fogadta el hitelesnek, s noha tudott a zentai verzióról, azt óriási tévedésnek minõsítette. Az általa megfogalmazott változat él máig is a szentesiek tudatában, mint dicsõ hagyomány. Ennek lényege tömören. Buda 1686 szeptemberében történt sikeres visszavétele után az egyesült keresztény hadak a Délvidék kulcsának tartott Szeged ostromához kezdtek. A török hadvezetõség tisztában volt a vár stratégiai fontosságával, ezért felmentõ hadakat indított az ostromlók ellen. Szarvas és Gyula felõl mintegy 12-14 ezer fõnyi hadtest vonult Szeged irányába a várvédõk megsegítésére. A közeledõ török sereg feltartóztatását Veteráni tábornok kapta feladatul. A törökök 1686. október 19-én Szentes alá érkeztek, és a mai berki laposon, az alsó csordajárás szélén ütöttek tábort. Veteráni itt támadta meg õket október 20-án délben. Kemény ütközet bontakozott ki, amely Veteráni fényes gyõzelmével végzõdött. A törökök a hadfelszereléseiket és az ostromlottaknak szánt élelmet hátra hagyva megfutamodtak. A szentesi ütközet eldöntötte Szeged sorsát. A nagyvezír visszavonult hadaival, a magára hagyott szegedi török õrség pedig október 23-án letette a fegyvert.
A fentiekhez még annyi megjegyzés tartozik, hogy noha Veteráni „szentesi ütközete” nyugodtan a legendák közé sorolható, akárcsak a Zendus monda, de bizonyosra vehetõ az is, hogy kellett lennie valamilyen kisebb összetûzésnek, törökfuttatásnak Szentes határában, amelyet utóbb a helyiek emlékezete némileg felnagyított. Hogy ez pontosan mikor volt, kik voltak a szembenálló felek és hadvezérek, mennyi volt az emberveszteség? Talán a jövõ történészei egyszer majd kiderítik.
Szeged visszavételével nem értek véget a térség és benne Szentes megpróbáltatásai. Gyula 1692-es sikertelen ostroma után, 1693-ban a krimi tatárok ismét kifosztották és felperzselték a vidéket, élelmiszert gyûjtve a gyulai vár szorongatott védõinek. Szentes ezt a pusztítást is átvészelte. Gyula 1694-es visszavételével a Tisza-Körös-Maros szögbõl eltûnt az utolsó török helyõrség is.
A török hódoltság megszûnése után felgyorsult az elmenekült családok visszavándorlása, új családok betelepülése. A szentesiek ezt „negyedik megülésnek” mondták, utalva arra, hogy az elmúlt idõszak alatt negyedszer kellett visszafoglalniuk és újjáépíteniük városukat. A hagyomány szerint a betelepülõk között nagy számban voltak nagykõrösi és kecskeméti református magyarok, akik feltehetõen azoknak a családoknak a sarjadékai voltak, amelyek a 16. sz. végén és a 17. sz. elején hagyták el a várost, illetve a környezõ falvakat.
A település belsõ igazgatási rendjének gyors helyreállását jelzi, hogy az elöljáróság már 1694-ben új pecsétnyomót készíttetett, feltehetõen a megsemmisült régi helyett. Ennek lenyomata ma is ismert, Sima László leírása és rajza alapján. Eszerint városunk elsõ fennmaradt pecsétje egy szívbõl kinövõ virágot ábrázolt a következõ körirattal: „SZENTESI FALU PÖCSÉTI 1694”. Az utolsó pusztítás utáni újrakezdésre nézve fontos adatot olvashatunk Lambion mérnök 1695-bõl származó följegyzéseiben. A mérnök Gyula bevétele után beutazta a Körös-Tisza-Maros közét és térképet készített róla a bécsi haditanács megbízásából. Följegyzéseiben híven leírta tapasztalatait. Makóról azt írta, hogy: „Nagy falu, de nem lakják, a házak mind romban hevernek.”, Vásárhelyrõl pedig azt, hogy : „Nagy falu, ahol a házak meg vannak, de nem lakják.” Ezekkel szemben Szentesrõl azt jegyezte fel, hogy: „Szentes, falu, magyarok lakják.”
Irodalom
Dolinay Gyula 1883., Zsilinszky Mihály 1897. I. 194., 196., Szeremlei Sámuel 1907. III. 65., 171., Sima László 1914. I. 101-160., Csongrád megye évszázadai 1985. I. 125-183., Vass Elõd 1980. 33-34, 46-48., Barta Gábor é. n. 69-85, 120-127, 134-140, 183-190, 195-199, 205-208., Takács Edit 1997. 35-36.