Rác katonák II. Rákóczi Ferenc fejedelem Rákóczi Ferenc védlevele (1703) (8. szemelvény) II. Rákóczi Ferenc protekcionális levele

1.5:A Rákóczi-szabadságharc évei Az 1699-ben megkötött karlócai békeszerzõdéssel Erdély és a Bácska I. Lipót (1640-1705) uralma alá került; a Maros-Tisza köze és Temesvár a szultán fennhatósága alatt maradt. A magyar-török államhatár Csongrád megyei szakaszát a Tisza és a Maros folyók mentén jelölték ki. A bécsi udvar a visszakerült országrészt fegyverrel meghódított területnek tekintette, ezért a régi földbirtokosok csak jogaik okleveles igazolása és a fegyverváltság lefizetése után kaphatták vissza birtokaikat. A hagyományos vármegyei közigazgatást nem állították helyre, hanem katonai határõrvidékként - a szegedi kamarai felügyelõség (prefektorátus) útján - közvetlenül Bécsbõl igazgatták. 1701-ben kezdõdött meg a szávai, dunai, tiszai és marosi határõrkerületek megszervezése, mindenütt rác katonasággal, s ezeket - a magyar kormányzati szervek kikapcsolásával - közvetlenül a bécsi Haditanácsnak rendelték alá. A rácok - ahogy a korabeli szóhasználat nevezte a görögkeleti vallású, többnyire szerb, kisebb részt bosnyák és más népelemekbõl álló félig pásztor, félig katonaréteget - betelepülése már az 1500-as évek második felében megindult a török által elpusztított, lakatlanná vált területekre. Amikor pedig a Dél-Alföldrõl az 1680-as években kiszorították a törököket, újabb több tízezer család kért és nyert bebocsátást Magyarországra. A bécsi kormányzat szívesen fogadta õket; számított rájuk az elpusztult területek megmûvelésében és a határoknak a törökkel szembeni megvédésében. I. Lipót király 1690-ben kiváltságlevéllel látta el õket, amely lehetõvé tette számukra, hogy zárt katonai és politikai egységben éljenek. Maguk választották vajdájukat és bíráikat, állami és egyházi adót nem fizettek, falvaik a katonai beszállásolás alól mentesek voltak, egyházi és vallási ügyeikben pedig teljes szabadsággal jártak el. Benda Kálmán jeles történész megállapítása szerint a magyar nemesség a betelepült rácokban kezdettõl fogva a bécsi udvar embereit látta. De a magyar parasztságban is ellenséges érzést keltett, hogy más, sokkal szigorúbb törvények vonatkoztak õrá, és mások a jövevényekre. Míg a magyar jobbágy adózott az államnak, az egyháznak és földesurának, a rác mindez alól mentes volt; míg amaz robotra járt, ez földesurat nem ismert, s míg a protestáns magyar falvak vallásuk miatt súlyos üldözésnek voltak kitéve, a rácok szabadon élhettek görögkeleti hitükben. Erõszakoskodásaik teljesen megtorlatlanok maradtak, ahogy az is csak szóbeli rosszallást vont maga után, ha fegyveresen rátörtek a megtelepült magyar falvakra, leölték az ellenállókat, elhajtották a jószágokat s felgyújtották a házakat. A bécsi udvar nemhogy fékezte volna, de inkább még táplálta a rácok magyarellenességét, s a rác katonaságot ostorként használta, amellyel állandó rettegésben tartotta a magyar lakosságot. Az udvari politikának sikerült már a század végére elérnie, hogy a két nép, a magyarok és a rácok engesztelhetetlen ellenségként álltak egymással szemben. A Rákóczi-szabadságharc idején beigazolódott, hogy Bécs jól számított; a rácságot hatékonyan mozgósítani tudta az országosan kibontakozó népfölkelés ellen. Csongrád vármegyében hasonló viszonyok uralkodtak, mint az ország más részein. Szeged vára a törökök elvonulása után (1686. okt. 23.) német helyõrséget kapott; a térség adóztatása elviselhetetlen méreteket öltött; a régi birtokosok jószágait a szegedi kamara tetszése szerint áruba bocsátotta; a vallásszabadságot uralkodói rendeletre korlátozta. Nem véletlen tehát, hogy Rákóczi Ferenc 1703 nyarán kibocsátott, a vármegyék nemességét mozgósító felhívása és a „Jobbágyságrul való pátens” - amely a hadba vonult jobbágyokat és közvetlen családtagjaikat mentesítette a közterhek és a földesúri szolgáltatások alól - ezen a vidéken is fogékony talajra talált. A kuruc felkelés terjedését gróf Schlick Lipót császári tábornok igyekezett megakadályozni, akirõl tudni kell, hogy a karlócai békekötés körül szerzett érdemeiért sikerült megszereznie a nagy kiterjedésû csongrádi és vásárhelyi uradalmakat (benne Bercsényi Miklós kuruc fõgenerális birtokait), s akit I. Lipót 1703 augusztusában kinevezett a magyarországi császári hadak fõparancsnokává. Schlick 1701-ben tevékenyen részt vett a tiszai és marosi kiváltságos határõrvidék kialakításában, s a rác betelepülõk egyik legjelentõsebb pártfogójának számított. Fõparancsnokként arra törekedett, hogy a török határ védelmére rendelt rác katonaságot pénzzel és újabb engedmények ígéretével a kurucok ellen fordítsa. Saját birtokainak védelmérõl is igyekezett gondoskodni. Megbízásából a szegedi várparacsnok, báró Globitz János Frigyes ezredes védelmi rendszert létesített a Tisza-vonal erõsítésére. Õrállomások egész rendszerét építette ki Szeged-Arad és Szeged-Csongrád-Szolnok között. Pontosan mûködõ kémszolgálatot szervezett. Portyázói sûrûn járták a Tisza mentét és a Körösök vidékét. Elárasztatta a folyó gázlóit és réveit, összeszedette a tutajokat, hajókat, csónakokat; túszokat szedetett a falvakból. Csongrádot, mint fontos tiszai átkelõhelyet és a Schlick birtokok központját 200 fõnyi lovassággal õriztette. Õrállomást létesített „Szentes felé a Kurca réten”, hogy „ott is szükség esetén készenlétben legyenek”. A csongrádi uradalom provizorához írt (1703. jún. 6-án Szegeden kelt) levelébõl kitûnik, hogy milyen egyéb intézkedéseket tart szükségesnek: „Szentesre egy káplárt és egy közlegényt, Mindszenten is 2 embert fogok helyezni, a vásárhelyieket is a káplárhoz utasítom, és mindezeknek megparancsolom, hogy minden útlevél nélküli magyart tartóztassanak fel és ide szolgáltassák be, a helységeknek is otthon és a tanyákon minden idegent fejvesztés terhe alatt be kell jelenteniük. Ugyanilyen elõvigyázatot kell szervezni Csongrádon, Tiszakürtön és Õkegyelmességéhez tartozó más községekben is.” Az 1703. szeptember elején kibontakozott nagy kuruc offenzíva egyik célja volt a Duna-Tisza közének birtokba vétele. Globitz ezredes felismerte, hogy Csongrádot közvetlen veszély fenyegeti, ezért megerõsítette õrzését. „Amennyi rác legénységet csak össze tudok szedni, azt mind Csongrádra küldöm... Az elõvigyázatot Csongrádnál meg kell kétszerezni” - írta szeptember 5-én kelt levelében. Elõérzete nem csalt, hisz szeptember 10-én három kuruc ezred már Szolnoknál táborozott, és megkezdte a vár ostromát. Néhány nappal késõbb (feltehetõen szeptember 15-én) Deák Ferenc kuruc ezredes csapata megtámadta a csongrádi révet, s megpróbálta kierõszakolni a Tiszán való átkelést. Kemény ütközetre került sor Kyba ezredes 3000 rác katonájával, aki eredetileg Szolnok felmentésére igyekezett. A késõbbi leírások szerint az ütközet a kurucok vereségével végzõdött, amennyiben a császáriak 140, a kurucok 600 embert vesztettek. Ha így is volt, a csongrádi csata mégis jelentõsnek mondható, hisz Kyba ezredes meggyengített serege nem folytatta útját Szolnokra, hanem visszavonult Szegedre, a kuruc csapatok pedig szeptember 21-én sikeresen bevették Szolnok várát. A Duna-Tisza köze Rákóczi csapatainak az ellenõrzése alá került. Globitz ezredes tiszai védelmi vonala október végére összeomlott; a Tisza balparti helyiségei - így Szentes is - átpártoltak a kurucokhoz. Konkrétan Szentesrõl kevés korabeli forrás szól. Csongrád közelsége miatt kezdetben a császáriak szoros ellenõrzése alatt állt, de bizonyosra vehetõ, hogy a szentesiek közül már ekkor is többen átszökdöstek a kuruc táborokba. A város 1703 októberében protekcionális levelet (védlevelet) nyert Rákóczi Ferenctõl, amely azt bizonyítja, hogy a település felesküdött Rákóczi és az általa vezérelt szabadságharc hûségére. A szentesiek a fegyveres csatározásokból sem vonták ki magukat. Erre utal Globitz ezredes, szegedi várparancsnok 1703. október 30-án kelt levelének részlete: „A kurucok tegnap Makót zaklatták, és néhány lovat elfogtak, és ami hozzájuk tartozik, meg fegyvert találtak. Hogy vajon a marosi rácok utánuk vetették-e magukat, nem tudom még... Öt zászlóalj volt, és még a szentesiek, turiak és az ottani vidék.”(8. szemelvény) A csongrádi csatán kívül más jelentõs ütközet nem volt a térségben, mégis mozgalmas éveket élt át vidékünk lakossága. Hol a kuruc, hol a császári hadak vonultak át a területen, mindannyiszor pusztítást hagyva maguk után. Rákóczi 1704 nyarán büntetõ hadjáratot vezetett a rácok ellen, Szeged várának sikertelen ostroma után azonban elhagyta a Duna-Tisza közét. Átmenetileg Károlyi Sándor és Bottyán János kurucai felügyelték a területet, de a császáriak többszöri átvonulását nem tudták megakadályozni. A krónikás szûkszavú feljegyzése szerint Szentesre három ízben zúdult veszedelem: egyszer a császári hadak fosztották ki, két alkalommal pedig a rácok. „A németségtõl, vagy mint a magyarok nevezték, labancoktól egy ízben, a rácoktól két ízben kiraboltatván, fölégettetett a város, s a fölégetett lakosságnak más menedéke nem volt, mint a város mellett elnyúló nagy rétség” - olvasható Petrák Ferenc krónikájában. E támadások közül bõvebb tudósítás mindössze az 1705. évi rác támadásról van, amelynek a szomszédos Bökény falu is áldozatul esett. Az új császári fõparancsnok - báró Ludwig Herbeville tábornagy - augusztus végén megindult seregével a Csallóközbõl Erdélybe, Rabutin de Bussy tábornagy megsegítésére. Károlyi Sándor, hogy az átvonuló német hadak élelmezését megnehezítse, a környékbeli városok és falvak lakosságát kiköltöztette otthonából. A vásárhelyi, mindszenti és szentesi lakosok Csongrád környékére húzódtak, így a császáriak mindenütt csak üres falvakat találtak. Mivel Herbeville csapatai október közepén megszállták Csongrádot, a szentesiek hazatértek városukba. A német hadakhoz csatlakozott rácok a hadmûveletekben beállt rövid szünetet rabló portyákra fordították. Átkeltek a Tiszán, és elõbb Bökényt rohanták meg, majd Szentes ellen fordultak. Bökényt kirabolták, lakosságának egy részét lemészárolták, majd a falut felgyújtották. Szentes nem járt ilyen rosszul, valószínûleg azért, mert a lakosság alá vetette magát a sarcolásnak. A hagyomány szerint azonban amikor a rácok gazdag prédával megrakodva vonultak vissza Csongrád felé, a megsarcolt települések lakossága véres bosszút állt rajtuk. A bökényi, szentesi és tési lakosok a tõkei pusztán megtámadták a rácokat, és véres összecsapás után egy részüket a tõkei érbe szorították, a többieket pedig futásra kényszerítették. Mindezekrõl a Petrák-krónika így emlékezett meg: „1705-ik esztendõben a rácok egy német tiszt vezérlete alatt beütöttek Szentesre csak azért, mert a Rákóczi verbunkja közé sok szentesi fiak beállottak. Amelyet a szentesiek jó elõre megtudván, a körülötte levõ helységek lakosaival együtt, amidõn a rácok Bökény felõl a sok rablott prédával hazafelé indultak, a puszta tõkei templomhoz közel megtámadták és az úgynevezett tõkei érnek szorították, mely ér a mai napig is viseli a Rác-ér nevet. Valamint a megholt rácokat a kápolnás halom alá temették el, mely halmot ezután Rác-tõkének nevezték el.” Egy másik följegyzésbõl az is kiderül, hogy a rácok elleni támadást Mokra Mihály bökényi, valamint Pólya Mihály és Dudás György szentesi lakosok vezették. A következõ évben Rabutin császári tábornok szállta meg Szentest és Vásárhelyt, s hadainak élelmezése nem kis gondot okozott a két városnak. 1707-ben Károlyi Sándor kurucai visszafoglalták Vásárhelyt és Szentest, s ettõl kezdve ismét felügyelték a térséget. Szentesen Csajághy nevû kuruc parancsnok hajdúi teljesítettek õrszolgálatot, kiknek folyamatos ellátása idõvel ugyancsak nyomasztóan hatott a lakosságra. A hadak még el sem vonultak, amikor újabb veszedelem közeledett: a pestis. Az országos járvány Vásárhelyt már 1708 õszén elérte, Szentesen csak 1709-ben kezdte szedni az áldozatait. Volt olyan nap, hogy 80 haláleset is történt. A nyár végén némileg enyhült a járvány, de õsszel újból teljes erõvel kitört, s dühöngött még az 1710. esztendõben is. A két évben Szentesen több mint 900-an estek áldozatul a félelmetes keleti nyavalyának. Csupán annyi vigasz akadt, hogy a különbözõ hadak jó idõre elkerülték térségünk településeit. A hadjárások és a pestis pusztítása után kialakult népességi viszonyokra az 1715. évi országos adóösszeírás adataiból következtethetünk. Csongrád vármegyében, amely továbbra is kamarai igazgatás alatt állt, mindössze nyolc lakott települést írtak össze. Szentesen összesen 230 családot vettek jegyzékbe, ebbõl 121 jobbágy, 58 házas zsellér és 51 házatlan zsellér család volt. Ha családonként hat családtagot számítunk is, a település lakóinak száma nem volt több 1380 fõnél. Errõl az alapról indulva vált néhány évtized alatt ismét virágzó mezõvárossá. Irodalom Dolinay Gyula 1883., Zsilinszky Mihály 1897. I. 267-284., Sima László 1914. I. 173-192., Benda Kálmán 1980. 141-157., Esze Tamás 1980. 597-681., Csongrád megye évszázadai 1985. I. 184-206.