Báró Harruckern János György (Ismeretlen)
A Harruckern család magyar bárói címere
Szentes elsõ fennmaradt tanácsülési jegyzõkönyvének címlapja (1740)
Szentes város elsõ ismert szabályrendelete (1769) (9. szemelvény)
Szentes 1742-ben vésett pecsétnyomójának ábrája
Báró Harruckern Ferenc
1.6:A Harruckernek kora
A bécsi udvar 1716-ban a karlócai béke megszegésével vádolta meg a Portát, s hadjáratot indított a még török kézen lévõ délvidéki területek visszafoglalására. A Savoyai Jenõ császári fõparancsnok által vezetett csapatok Péterváradnál megverték Ali nagyvezér 60 ezer fõnyi seregét, majd Zentánál átkelve a Tiszán, szeptember 1-jén megkezdték Temesvár ostromát. A törökök október 13-án feladták a várat, ezzel a Bánság területe felszabadult. November folyamán a császáriak kezére került Pancsova és Újpalánka, a következõ év nyarán pedig Belgrád. Az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békében a Porta lemondott a Temesközrõl, a Szerémségrõl és Belgrádról. A sikeres hadjárat idején a császári csapatok ellátásáról Harruckern János György élelmezési fõhadbiztos gondoskodott, aki a megelõzõ években gyökeresen megreformálta a hadseregellátás nehézkes, elavult gyakorlatát.
Szentes fejlõdése szempontjából nagy jelentõséggel bírt az a körülmény, hogy a délvidéki hadjárat idején Harruckern városunkat tette meg a császári hadak élelmezésének központjává. Itt sütötték a hadsereg számára a kenyeret, itt halmozták fel az egyéb élelmiszereket, amelyeket aztán részben a Tiszán, részben pedig kocsikon fuvarozták Temesvár alá. A lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hisz szinte minden terményét, jószágát könnyen értékesíthette. A krónikás feljegyzése szerint: „Az 1716 és következõ években ezen város a tömösvári várat ostromló császári sereg számára kenyeret, sajtot, zabot, szénát és egyéb élelmi szereket szállított”. A hirtelen jött viszonylagos jólét vonzóvá tette Szentest az új betelepülõk elõtt. Az elõzõ évtizedekben megritkult lakossága folyamatosan szaporodott.
A Harruckern által kidolgozott új élelmezési rendszer a hadjárat alatt kitûnõen bevált, hatalmas összegeket takarítva meg a kincstárnak. Az uralkodói elismerés nem maradt el: III. Károly 1718-ban Harruckern János Györgyöt német római birodalmi lovaggá avatta, részletesen taglalva érdemeit. Ezen felbátorodva - a kor szokásának megfelelõen - Harruckern 1719-ben jutalmat (remunerációt) kért az uralkodótól 30 éves személyes szolgálataiért. Felségfolyamodásában nem pénzt kért, hanem magyarországi földbirtokot Békés, Csongrád és Zaránd vármegyék területén: Gyula, Csaba, Öcsöd, Vésztõ, Szentes, Szeghalom stb. községekkel. Az igényelt települések és földek a szegedi kamarai prefektúra kezelése alatt álltak, rendkívül elhanyagolt állapotban, gyér lakossággal. Az uralkodó méltányolta a kérést. Az érintett birtokok átadása 1720. október 25-én megtörtént, de a magyar jogszokásoknak megfelelõ beiktatási szertartásra csak három évvel késõbb került sor.
Szentes tehát Harruckern János György személyében földesurat kapott, akirõl illik tudni az alábbiakat. Nem volt született arisztokrata, tehetsége emelte sikeres hivatali pálya eredményeként a birodalmi, illetve a magyarországi arisztokrácia sorába. Családja Felsõ-Ausztriából származott.
Schenkenfelden mezõvárosban volt apja takácsmester. Harruckern János György itt született 1664. március 25-én. Szülei papnak szánták, de õ a felsõbb iskolák elvégzése után a hivatali pályát választotta. Elõször az alsó-ausztriai udvari kamara számvevõségénél mûködött, de hamarosan a fõhadbiztossághoz került, ahol a hadsereg-élelmezés ügyeit intézve jutott egyre magasabb posztokra. 1697-ben az aradi vár építéséhez rendelték mint kamarai biztost. 1701-ig itt szolgált, s feltehetõen ekkor alakult ki benne a Magyarország iránti szimpátiája. A spanyol örökösödési háború alatt Savoyai Jenõ herceg az Itáliában harcoló déli hadseregnél alezredesi ranggal az élelmezési hivatal igazgatójává nevezte ki. 1708-ban Németalföldre helyezték át, ahol öt évig tartózkodott. Szolgálatainak elismeréseként 1710-ben elnyerte az udvari kamarai tanácsosi címet. Alig tért vissza Németalföldrõl, amikor 1716-ban megindult a török elleni újabb hadjárat. Eredményes mûködéséért - amirõl már szóltunk - 1720-ban jelentõs magyarországi birtokokat kapott. 1723-ban magyar indigenatust (honosítás) nyert, hivatalosan ekkor iktatták be birtokaiba. 1729-ben III. Károlytól megkapta a magyar bárói méltóságot, majd Békés vármegye fõispáni tisztségét. Így kettõs címen tagja lett a magyar fõrendiháznak is. A fõispáni hatáskör mellett 1737-ig megtartotta a katonai szolgálatot is, mint az élelmezési ügy adminisztrátora és az élelmi cikkek tábori és helyõrségi szállítója. Bécsben hunyt el 1742. április 18-án. Hamvait - a végrendelete értelmében - minden pompa nélkül a bécsi Szent István dóm kriptájában helyezték örök nyugalomba.
Harruckern János György gyakorlati és üzleti érzékébõl következett, hogy nagy eréllyel igyekezett a birtokába jutott óriási pusztaságot, mûveletlen földeket értékükben minél elõbb növelni. A többi településhez hasonlóan Szentes is ennek köszönhette felvirágzását, valódi várossá válását. Az új földesúr legfõbb törekvése a vidék benépesítésére irányult. Ennek érdekében a visszaszállingózó, szökött vagy telepített jobbágyokat jelentõs kedvezményekben részesítette: állami adójukat megelõlegezte, földesúri szolgálmányaikat az elsõ két-három évre teljesen elengedte, az egyházi tizedet megváltotta és örök idõkre jobbágyainak ajándékozta. Fontos kedvezmény volt a vallásszabadság biztosítása, amely a református lakosságú Szentes népességgyarapodását szintén nagymértékben elõsegítette. A régi lakosok és az új telepesek szabadmenetelûek lettek, akik földesúri tartozásaikat szerzõdés alapján készpénzben, taksában rótták le. Mindebbõl kitûnik a földesúr azon elõrelátó szándéka, hogy uradalmának népe minél jobban vagyonosodjon, s a boldogulás lehetõsége kösse az általa megmûvelt földhöz, ne pedig a törvény parancsszava. A fejlõdésnek további távlatokat nyitott az a körülmény, hogy báró Harruckern János György 1730-ban három országos vásár (tavaszi, nyári, õszi) tartására szóló privilégiumot eszközölt ki III. Károly királytól. Ezáltal a lakosság a terményeit helyben eladhatta, szükségleteit beszerezhette, s nem kellett távoli városokba eljárnia.
A vásárok rendszeressé válása kedvezõen hatott a fõhivatású iparos réteg kialakulására. A csizmadiák már 1743-ban céhbe tömörültek, s példájukat hamarosan követték a takácsok, szûcsök és más szakmák képviselõi. A sokféle kedvezmény nyomán a lakosság létszáma folyamatosan növekedett.
Harruckern János György halála után (1742) Ferenc nevû fia lett Szentes földesura, aki mindenben igyekezett követni apja városfejlesztõ politikáját. Õ kezdte el betelepíteni az elsõ katolikus iparos családokat, ezzel is gyarapítva a népességet. A katolikusok megjelenése a színtiszta református városban kezdetben komoly vallási súrlódásokhoz vezettek, melyeket a felsõbb rendeletek idõnként teljesen elmérgesítettek. Ez történt 1746 nyarán is, amikor a Helytartótanács elrendelte, hogy a szentesi reformátusok által használt templomot át kell adni az ekkor még maroknyi katolikusságnak. A következõ évben ez megtörtént, de a református lakosok megaláztatása a legkülönbözõbb módon tovább folytatódott. Évtizedekbe telt, mire a felekezeti békesség helyreállt.
Ezekben az években a természeti csapások is egymást érték: 1746-ban szárazság és aszály, 1748/49-ben sáskajárás, 1750-ben hatalmas árvíz pusztított, rengeteg kárt okozva a lakosságnak. A nehéz esztendõk után jobbak következtek; s mint már oly sokszor, a szentesiek kiheverték a pusztításokat.
A földesurak által biztosított kedvezõ feltételeknek köszönhetõen a lakosság létszámban és anyagiakban is jelentõsen gyarapodott. Ezt tükrözi az 1759. évi adóösszeírás, amely már 794 családfõt tüntet fel (ebbõl 559 jobbágy, 199 zsellér, 36 iparos), vagyis a település népessége megközelítette az 5000 fõt. Az állattartás továbbra is vezetõ ágazat lehetett, amennyiben 1156 igás ökröt, 649 eladó ökröt, 3051 tehenet, 2479 borjút, 1296 igás lovat, 664 egyéb lovat, 720 csikót, 8257 juhot és 4060 sertést írtak össze. Emellett volt 17 malom, 15 borsajtó és 182 méhkas. A viszonylagos gazdagságot átmenetileg lerontotta az 1760. április 7-én kiütött hatalmas tûzvész, amelynek következtében a város kétharmad része megsemmisült. A középületek mellett (iskolák, az új református templom, magtárak, malmok) 211 lakóház égett hamuvá. Leégett a városháza is, benne a város régi irataival. Nem tekinthetõ véletlennek, hogy az 1769-bõl fennmaradt elsõ városi szabályrendelet (statutum) legtöbb pontja a tûz elleni védekezésre vonatkozik, szigorú büntetést helyezve kilátásba az azokat megszegõknek. A szorgalmukról ismert szentesiek néhány év alatt újjáépítették városukat. Visszanyerve vonzerejét, népessége tovább gyarapodott. 1773-ban már 7249 lakost írtak össze, akik közül 5283 fõ a református, 1901 fõ a római katolikus, 49 fõ az evangélikus és 16 fõ a görögkeleti egyházhoz tartozott. A hitfelekezetek száma az elkövetkezõ évtizedekben újabbakkal szaporodott, jelezve, hogy háttérbe szorultak a vallási alapon történõ kirekesztõ törekvések. (9. szemelvény)
Az érintett idõszakban a település igazgatásában a telkes gazdák játszották a fõszerepet. Közülük került ki a 12 esküdtbõl (1748-tól 24 esküdtbõl) álló tanács, amelynek élén a fõbíró és az esküdtbíró (albíró) állt. A fõbírót és az esküdteket a házzal rendelkezõ telkes gazdák választották elõbb évenként, késõbb háromévenként. A földesúr ez idõben nem élt a kandidálás (jelölés) jogával. A tanács képviselte a várost mint jogi személyt a földesúri, vármegyei és országos hatóságok elõtt; rendeleteiket kihirdette, és végrehajtásukról gondoskodott. A település belsõ ügyeire rendelkezéseket adott ki; ellátta az elsõ fokú bíráskodást polgári és büntetõ perekben. Helyi végrehajtó közegeiként mûködtek: a borbíró, kisbíró, székbíró, malombíró, a halászbírók, a hadnagyok és tizedesek, valamint a cigányvajda a cigányesküdttel és vicevajdával. A hivatalos kiadványokat 1730-tól a város pálmafát ábrázoló címeres pecsétjével hitelesítették. A pálmafa szimbólum a református egyház közvetítésével került a település címerébe. A kortársak az örökzöld pálmával a szentesi nép szívós élni akarását, a megpróbáltatásokkal szembeni dacos kiállását és örökös megújulását kívánták kifejezni. („Palma sub pondere crescit”= Teher alatt nõ a pálma.)
Harruckern Ferenc báró 1775. november 14-én 79 éves korában elhunyt. Fiú gyermeke nem született, így vele a család férfiágon kihalt.
A közel 800 000 holdat kitevõ Harruckern birodalom utóbb nõi ágon három fõúri család között került felosztásra (Wenckheim, Stockhammer, Károlyi családok). Ifjabbik lányát, Jozefát, gróf Károlyi Antal vette nõül 1757-ben. A két család közt baráti kapcsolat volt, melynek szálai Károlyi Sándorig és Harruckern János Györgyig - akik szomszéd birtokosok voltak - nyúltak vissza.
Az 1798-ban bekövetkezett elsõ birtokosztály alkalmával a Károlyi családra esõ osztályrész közel 100 000 holdra becsülhetõ. Ez utóbbi osztályrészhez tartozott Szentes mezõváros, Szent László és Királyság pusztákkal.
A gróf Károlyi nemzetség idején az önkormányzati és gazdálkodási lehetõségek egyre szigorodtak, ezért a szentesiek számára a Harruckernek idõszaka jelentette azt a szabadabb állapotot, amelybe visszajutni óhajtottak.
A kései utódok 1906-ban utcát neveztek el a városépítõ báróról. 1942-ig a mai Ady Endre utca viselte Harruckern János György nevét, ekkor átkeresztelték Horthy István utcára. Sokáig nem volt semmi emléke Szentesen, míg 1994-ben Máthé István csongrádi szobrászmûvész elkészítette mellszobrát. A közterületre szánt szobor gipsz változata jelenleg a városháza közgyûlési termében látható.
Irodalom
Éble Gábor 1895., Zsilinszky Mihály 1898. II. 134., Sima László 1914. I. 192-285., Nagy Imre 1928. 84-91., Csongrád megye évszázadai 1985. I. 234-237, 246-247., Labádi Lajos 1989a., Labádi Lajos 1994b. 3.