Harruckern Jozefa bárónõ Gróf Károlyi József A gróf Károlyi-család címere Boros Sámuel szentesi jegyzõ, majd fõbíró (Ifj. Kiss Bálint festménye) Örökváltsági szerzõdés 1836. január 10. (10. szemelvény) Az örökváltsági szerzõdés hitelesítési záradéka Klauzál Gábor

1.7:A Károlyiak kora és az örökváltság A szentesi jobbágyok gazdasági-jogi helyzete a feudalizmus viszonyai között az általánosnál kedvezõbbnek volt mondható. Erre nézve Barta László találóan állapította meg, hogy: „Szentesen a török hódoltság alatt felbomlott feudális kötelékek újjászervezése, a törvényes és szokásos földesúri jogok érvényesítésének folyamata az urbárium elõtt éppen csak megindult. A földesúr józan ítélõképessége a földesúri jogokat egyelõre csak olyan mértékben terjesztette ki, amennyire saját érdekében és a szentesi úrbéres társadalom megszervezése végett feltétlenül szükség volt. A szentesiek számára késõbb ez az idõszak jelentette azt az állapotot és helyzetet, amelybe visszajutni óhajtottak.”A Mária Terézia által 1767-ben kibocsátott úrbéres rendelet a szentesiekre nézve nem jelentett semmiféle új elõnyt, mivel taksás jobbágyok lévén, eddig is szerzõdések szabályozták a földesúr és a lakosság közötti viszonyt, illetve a város közönsége állandóan haszonbérben bírta az összes úri jogokat. Az urbárium bevezetése inkább az eddigieknél aránytalanul nagyobb terhek meghonosítását jelenthette. A szentesiek számára az igazi tét az volt, hogy mennyi lesz a kiosztandó föld, illetve mekkora lesz egy jobbágytelek (sessio) kiterjedése. Többszöri fellebbezés után a szentesi jobbágytelkek méretét - holdját 1100 négyszögöllel számítva - 56 holdban állapították meg, ebbõl 34 hold volt a szántóföld és 22 hold a legelõ. Az úrbéres telkek kiosztása 1776-ban kezdõdött meg. A jobbágytelkek száma 558 (ebbõl a városé 17, ténylegesen kiosztva 540). A kiosztott föld mennyisége összesen 31.806 hold (ebbõl szántó 19.530 hold, legelõ és rét 12.276 hold, a legelõbõl a városé 1000 hold). Az úrbéres telkeken 535 gazda (köztük 10 nemes) osztozkodott. A telkek nagyság szerinti megoszlása a következõ volt: egész vagy több telkes 197, féltelkes 253, negyedtelkes 81, nyolcad telkes 4. A szõlõsgazdák száma 371 volt, akik kb. 1000 holdat mûveltek. A telkes gazdák nagyobb része szõlõsgazda is volt, tekintélyes jószágállománnyal, így erõs gazdasági alappal rendelkeztek a további vagyonosodáshoz. A földrendezésbõl a zsellérség kimaradt. Számuk az urbárium bevezetésekor 1128 (ebbõl házas zsellér 841, házatlan zsellér 287). Az urbárium bevezetése után kötött úrbérpótló szerzõdések véget vetettek annak a fél évszázados szokásnak, hogy a város lakói évi egy összegben megváltották minden szolgáltatásukat, s a földesúr nem avatkozott be a város ügyeibe. A terheket növelõ erõteljesebb intézkedések már a gróf Károlyi család nevéhez fûzõdtek. Mint föntebb említettük, báró Harruckern Ferenc halála után a szentesi uradalom Harruckern Jozefa, özv. gróf Károlyi Antalné birtokába ment át. Az uradalom várományosa fia, gróf Károlyi József volt, aki már anyja életében átvette a szentesi uradalom kormányzását. Az új földesúr 1803-ban 35 éves korában váratlanul elhunyt, három fiú és három leánygyermeket hagyva maga után. Fiatal özvegye, gróf Waldstein Erzsébet hamarosan férjhez ment gróf Keglevich Ágostonhoz, aki mint a Károlyi uradalmak teljhatalmú kormányzója, ugyanazon rendet léptette életbe a szentesi uradalomban is, mint saját birtokain. Ezek pedig jóval szigorúbbak voltak a korábban megszokottnál. Tovább romlott a helyzet az 1810-es évektõl, amikor a kiskorú grófok (István, Lajos és György) gyámja, gróf Waldstein Emánuel vette át a Károlyi birtokok irányítását. Az érintett változások zavart okoztak az egyre népesebb település belsõ ügyeiben. A vagyonos gazdák és a kevésbé tehetõs, vagyoni és társadalmi helyzetükben veszélyeztetett parasztok és iparosok egymással vetélkedõ, belsõ hatalomra törõ érdekcsoportokat alkottak. Az évenként tartott tisztújítások e csoportok ádáz összecsapásainak színterévé váltak, s mind a gyõztesek, mind a vesztesek felváltva fordultak támogatásért az uradalomhoz, a vármegyéhez és a felsõbb kormányszervekhez. E belsõ csatározások az 1810-es évek közepétõl különösen elmérgesedtek. Az urbárium bevezetése óta eltelt fél évszázad alatt Szentes társadalmi képe jelentõsen megváltozott. A népesség számában, foglalkozás szerinti tagolódásában, felekezeti megoszlásában bekövetkezett változások jól nyomon követhetõk az 1828. évi országos adóösszeírás és a megyei népösszeírás adatai alapján. A város lakosainak száma: 16 134 fõ (férfi 8277, nõ 7857) A családok száma: 2979 A házak száma: 2282 Foglalkozás szerinti megoszlás: honorácior (értelmiségi) 5, telkes gazda 625, zsellér1491, házatlan zsellér 729, cseléd 253, cselédlány 70, iparos 320, segéd 93, kalmár 7, kereskedõ 17. A férfiak felekezeti megoszlása: református 5298, római katolikus 2499, evangélikus 197, görögkeleti 178, zsidó 76. A gazdálkodás alapvetõ formája és kerete továbbra is az úrbéres paraszti birtok volt. A Károlyi grófok 1827. évi birtokosztálya idején a nyilvántartásba vett 610 telkes gazda közül 236 egy egész vagy több telken gazdálkodott (1 telkes 208, 2 telkes 26, 3 telkes 2), 335 fél telken, 39 negyed telken. A legtekintélyesebb gazdák is csak 2-3 szolgát (bérest, cselédet) tartottak; ezek látták el az állatokat, és végezték a ház körüli teendõket. Idénymunka idején a gazda a zsellérek közül bérmunkásokat fogadott, õk végezték a szántást, vetést, aratást, cséplést, vagy gazdájuk helyett robotra mentek a majorsági földekre. Az egész- vagy többtelkes jobbágy már inkább irányítója, mint kétkezi dolgozója volt gazdaságának. Az irányítás mellett legfõbb gondja a termés és az állatok értékesítése volt. A módosabbak gazdasága kiegészült némi szõlõvel, esetleg malommal, sõt a másoktól vagy a várostól bérelt földekkel is. A város vagyonos nagygazdáinak elsõrendû érdeke volt a szolgáltatásoktól örökre megszabadulni, hogy birtokaik és egyéb vagyonuk gyümölcseit korlátozás nélkül hasznosítsák és élvezhessék. A zsellérek kategóriája meglehetõsen heterogén társadalmi réteget jelöl. Nagyobb részük saját házzal és töredék telekkel rendelkezett. Több mint 200 zsellér szõlõtulajdonos is volt, néhányan pedig kocsmák, mészárszékek stb. haszonbérlõi voltak. A házatlan zsellérek között is akadtak haszonbérlõk, kereskedõk, így a zsellér kategóriába sorolt lakosságnak valójában csak kisebb része volt vagyontalan. Az egyre szaporodó iparosok fõleg a mezõgazdasággal kapcsolatos ipart ûzték. Fazekasok, szûrszabók, csizmadiák, bognárok, kovácsok voltak a legtöbben. Céhekbe tömörülve folytatták mesterségüket, többségük segéd nélkül. Közülük a jobb módúaknak bérelt szántóföldjük és szõlejük is volt. Kereskedõ viszonylag kevés volt, mert a kisiparosok és a lakosság közt közvetítésre alig volt szükség. Szentesen ez idõben 74 nemes élt. Nemesi jogon nem volt földjük, úrbéres telken gazdálkodtak (összesen 39 1/2 telekállományon). Fõleg földmûveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, de voltak köztük árendások és iparosok is. A földesúri szolgáltatások tekintetében semmiféle kiváltságot nem élveztek; fizették a földesúri járandóságokat, és végezték a város által kivetett közmunkát is. Érdekeik védelmét választott hadnagyra bízták. A városi tanácsba nemesi jogon nem kerülhettek be. Az 1830-as évek elsõ felében a szolgáltatásokat (robot, kilenced, tized, kisebb haszonvételek stb.) sikerült ismét pénzben megváltani a földesuraktól, s ez a tény elõsegítette a szabadabb gazdálkodást. A város lakói, elsõsorban a föld- és állattulajdonos gazdák, szabadulni akartak az úrbéres nyûgöktõl, még akkor is, ha az sokba kerülne. Az országos események kedveztek e törekvéseknek, s a földesurak részérõl sem mutatkozott merev ellenállás. Az 1832-36. évi országgyûlésen a liberális nemesség reformprogramjának egyik sarokkövét épp a jobbágyfelszabadítás ügye képezte. A rendek elsõ lépésként a jobbágytelkek haszonvételét akarták a jobbágy szabad rendelkezésére bocsátani, s ebbõl kiindulva megvalósítani a polgári átalakulás legalapvetõbb feltételét: a jobbágy „bírhatási jogának” kimondását és a jobbágyfelszabadítást önkéntes örökváltság útján. A szabad polgári tulajdon örökváltság útján való megteremtését Csongrád Vármegye Nemesi Közgyûlése is támogatta. A Károlyi grófok számoltak azzal, hogy az örökváltsági törvény rövid idõn belül megszületik, s az várhatóan szabályozni fogja a megváltás módozatait, illetve a megváltási összeget is. Érdekükben állott tehát, hogy az örökváltság megkötésével megelõzzék a törvényt, amely vélhetõen lehetetlenné tenné a tetszés szerinti feltételek megállapítását. A szentesiek elõtt tehát felcsillant a reális és közeli lehetõség, hogy az örökös megváltás terheit vállalva, a „jobbágyközségbõl” polgárvárossá, módosabb lakói pedig alávetett jobbágyokból szabad birtokkal rendelkezõ parasztpolgárokká váljanak. A váltság ügyében 1835 februárjában megkezdõdtek a tárgyalások. A várost Boros Sámuel jegyzõ képviselte, aki már számos jogi ügyletben járt el eredményesen, bizonyítva rátermettségét. (Tudni kell róla, hogy a Jászkun kerülethez tartozó Túrkeve mezõvárosában született 1787. szeptember 16-án. 1816-18 között Szentes másodjegyzõje volt, majd néhány év kihagyás után, 1825-ben ismét a város jegyzõjévé választották; tisztségét ezúttal 1837-ig, fõbíróvá történt megválasztásáig megtartotta.) Féléves alkudozás után megérkezett gróf Károlyi Lajos értesítése, amelyben tudatta, hogy a „a méltóságos grófi nemzetség ezen jobbágyközséget kifogás nélkül való, teljes kiváltságra kívánja bocsátani”. A pénzbeli kérdések tisztázása után, 1836. január 10-én a földesurak megbízottai és Szentes birtokos lakói aláírták az örökváltsági és a legelõelkülönítési szerzõdést. Ennek értelmében a földesurak átadják a törvényhatóságot (közigazgatást és a jogszolgáltatást), a külsõ és a belsõ telkeket, az uradalom Szentesen lévõ épületeit és mindezek jövedelmét, mindenféle haszonvételt és a birtoklással járó kötelezettségeket. Mindezért Szentes fizet 1000 császári aranyat azonnal, 1.357.072 forintot ezüstben, két részletben, legkésõbb 1837, január 1-ig. Ez a summa 25 évi földesúri szolgáltatás összege volt. (10. szemelvény) E rendkívül magas összeg vállalásával Szentes óriási terhet vett magára. Ennyi pénzt Magyarországon vagy a birodalomban kölcsönözni lehetetlennek bizonyult. Bár Boros Sámuel és a mellé kijelölt megbízottak hetekig járták Pestet és Bécset, tárgyaltak bel- és külföldi bankházakkal, sikert nem értek el. Az adósságok halmozódtak, újabb kölcsönökbõl régieket törlesztett a város. Az örökváltság veszélybe került. Megmentése érdekében a szentesi birtokosok 1837. április 19-én pótszerzõdést kötöttek a grófokkal. Ez az örökváltság legtöbb pontját érintetlenül hagyta, de a törlesztés módjában gyökeres változást hozott. A váltságösszeget 20 év alatt kellett letörleszteni 5 %-os kamattal. A tulajdonba való beiktatás a kétharmad váltságösszeg lerovása után vált esedékessé, addig a város csak haszonbéresként élvezhette a megváltandó javakat. A tartozás zálogául Szentes 20 000 hold földet lekötött a grófok számára. A pótszerzõdés szerint, ha a váltság így sem sikerülne, a város visszaesik régi, úrbéres állapotába. Általánosságban kimondható, hogy az örökváltsági szerzõdés megkötése révén Szentes kiemelkedett az egyre súlyosabb válságba süllyedõ hûbéri rendszerbõl. A gyakorlati megvalósulás során azonban igen hamar felszínre kerültek az ellentmondások. Gazdasági téren részben fennmaradt a feudális függés, mivel a váltsági összeg kétharmadának lefizetéséig a volt úrbéres földek jog szerint a grófok tulajdonában maradtak. A város a fenti hányad letörlesztéséig haszonbérbe kapta a megváltás alatt levõ javadalmakat, s ezzel gyakorlatilag a város lépett a földesúr helyébe, vagyis Szentes saját lakosainak földesurává vált. Szedte a váltsági hozzájárulásokat, és élvezte a különféle haszonvételek jövedelmét, melyekbõl rendszeresen fizette a váltsági összeg részleteit, csakúgy, mint azelõtt a jobbágyszolgáltatásokat. A terhek mellett természetesen a szerzõdés elõnyei is jelentkeztek, melyek fõleg a társadalmi életben voltak észrevehetõk. A város lakosságának gazdasági és társadalmi súlyra legjelentõsebb - telkes gazdákból álló - rétege félig szabad paraszti birtokhoz jutott, s a közvetlen feudális szolgáltatások megszûnésével teljes gazdasági erejével birtokának fellendítéséhez láthatott. Nem kellett robotolnia sem személyesen, sem mást küldve maga helyett. A természetbeni szolgáltatások megszûnése kedvezõ helyzetet teremtett az árutermelõ gazdálkodás fejlesztésére. A zsellérség életkörülményei lényegesen nem változtak. Földhöz nem jutottak, hiszen az örökváltságot nem követte földosztás. A pótszerzõdés értelmében ugyan szabadon vásárolhattak birtokot, ezzel a lehetõséggel azonban csak kevesen tudtak élni. A robot megszûnésével teljes munkaerejük felszabadult, ezt kamatoztathatták a telkes gazdák birtokain. Vagyis kicsiben itt már 1836-ban megvalósult az, ami országos méretekben 1848-ban: a parasztság egy része szabad birtokossá vált, nagy többsége azonban a felszabadulás után is kielégítetlen maradt. E felemás helyzetbõl következett, hogy a társadalmi ütközések súlypontja a földesúr-jobbágy kapcsolatról a telkes gazda-zsellér viszonyra helyezõdött át. A jogi-közigazgatási apparátus kézbentartása már nem a földesúr hatalmát jelentette a város fölött, hanem elsõsorban a telkes gazdák uralmát a zsellérség és más társadalmi rétegek fölött. A pótszerzõdés függelékét képezte az ún. koordináció, amely közigazgatási szempontból megfelelt a város szervezési szabályrendeletének. Pontosan meghatározta a testületek, a tisztviselõk és az alkalmazottak választási módját, jogkörét, kötelességeit és ellenõrzését; intézkedett a város gazdálkodásáról, az elsõ folyamodású bíróság és a városi közigazgatás, valamint a pénzkezelés rendjérõl, a szaktisztviselõk és alkalmazottak fizetésérõl. A lényegében rendezett tanácsú önkormányzati és hivatali szervezetet tükrözõ szabályrendelet kidolgozója Klauzál Gábor, Csongrád vármegye törvényszéki bírója és országgyûlési követe volt. Az átmenetinek szánt igazgatási szabályzat bevezette a pártfogó intézményt, aki senkinek sem tartozik felelõsséggel, ellenõrzi a közigazgatás minden részletét, elsimítja az ellentéteket a grófokkal, elnököl minden gyûlésen stb. A választási rendszert illetõen: 3 évenkénti tisztújítást írt elõ; a lakosság 4 tizedre (kerületre) osztva 30-30 esküdt polgárt választhat, összesen 120-at. Esküdt polgár lehet minden helybeli lakos vagyonra és származásra való tekintet nélkül. A gyámság alatt levõ és vagyontalan polgároknak szavazati joguk nincs. A szavazati jog vagyon szerint oszlik meg: a házzal bíró lakos 1 szavazattal, az 1/8 telkû 2 szavazattal, a 2/8 telkû 3 szavazattal, a 6/8 telkû 7 szavazattal rendelkezik. Minden további negyed telek után még egy vokssal; a 2 egész telken felüliek legfeljebb 16 szavazattal rendelkeznek; az értelmiségieknek 9 szavazatuk van. A külsõ tanács 60 tagját a legtöbb szavazatot kapott 4-4 nemes és nemtelen esküdt polgárból álló bizottság javasolja, tekintet nélkül vagyoni helyzetükre. A külsõ tanácsban mindig 20 nemesnek és 40 nemtelennek kell helyet foglalnia. A belsõ tanács a bíróból, a fõkamarásból, a szószólóból és 9 tanácstagból áll. A belsõ tanácsot a külsõ tanács választja a város valamennyi lakosa közül. A városi tiszteket is a külsõ tanács választja, ezek lehetnek nem szentesi lakosok is. (A rendszeresített tisztségek: árvagyám, ügyész, fõjegyzõ, gazdasági jegyzõ, aljegyzõ, fõpénztáros, ellenõr, rendõrkapitány, alkapitány, adószedõ, számvevõ.) A szavazás titkos, elve az abszolút többség. A 12 tanácsbeli közül 4 nemesnek és 8 nemtelennek kell lennie. A bírót, a fõkamarást és a szószólót a belsõ tanács tagjai közül választja a külsõ tanács. A 9 tanácstag közül 4 a bírósági, 5 a gazdasági tanács tagja. A városi alkalmazottakat (mérnök, orvosok, bábák, írnokok, hadnagyok, lándzsások stb.) a belsõ tanács nevezi ki. A 120 esküdt polgár elnöke a bíró. Õk választják a külsõ tanácsot. Megfigyelõként jelen lehetnek a külsõ és belsõ tanács ülésein. A külsõ tanács elnöke a szószóló. Megválasztja a belsõ tanácsot, elbocsáthatja a tisztviselõket, megvizsgálja a költségvetést, a számadásokat és a városi hivatalok mûködését. A város birtokügyeiben a belsõ tanáccsal együtt dönt. A belsõ tanács két osztályra bomlik: bírósági tanács és gazdasági tanács. A bírósági tanács elsõfokú polgári bíróság; teljesíti a vármegye rendszabásait, az adókat felosztja; felügyel az árvák vagyonának kezelésére, a város birtokaira. A bíró a város elsõ tisztje, a bírósági tanács elnöke, mindenért felelõs. A gazdasági tanács kezeli a váltsági pénztárat, a zálogos javak és regálék haszonbéreit; telekkönyvet vezettet; ügyel a város összes gazdasági és pénzügyeire. Elnöke a fõkamarás. A koordináció révén a korábbi szokásjogon és a földesúr feudális hatalmán alapuló igazgatási gyakorlat helyébe egy rendszerbe foglalt, szakszerûen tagolt közigazgatási rend lépett. A kiterjedt jogosítványokkal felruházott pártfogói tisztség a grófok kívánságára került az örökváltsági szerzõdésbe; a földesurak ezen keresztül kívánták biztosítani érdekeik védelmét. A szentesiek ugyan összeférhetetlennek tartották a város szabadságával, de ideiglenes jelleggel elfogadták. Klauzál Gábort választották meg, aki azonban néhány hét múlva lemondott, s ezzel a pártfogói hivatal gyakorlatilag meg is szûnt. A kezdetleges polgári viszonyok sajátságos tükrözõdése, hogy a választhatóságot nem kötötték vagyonhoz, a szavazati jogosultságot azonban igen. A földtulajdon nagyságán alapuló választási rendszert honosít meg, amely a parasztság vagyonos rétegének aránytalanul nagy szavazatszámot biztosít, a vagyontalanoktól pedig megtagadja a szavazati jogot. A paraszt-polgári körülményeket tükrözi, hogy az iparos-kereskedõ réteg szintén nem kapott szavazati jogot, csak ha háza vagy földje volt. Tükrözi a kort az is, hogy míg a nemesség a létszámához képest aránytalanul nagy teret foglalt el a város vezetésében, addig a lakosság jelentõs százaléka nemcsak földtulajdonhoz nem jutott, hanem jogfosztott is maradt. Az új közigazgatási rend igen rövid életûnek bizonyult. Az örökváltsági szerzõdésrõl hamarosan kiderült, hogy számos pontja ellentmond az úrbéri kötésekrõl szóló 1836: VIII. törvénycikknek, vagyis jogilag támadható. Ráadásul a város több vonatkozásban eltért a szerzõdésekben foglaltaktól, ezáltal elkerülhetetlenné vált félre tételük. 1840 szeptemberében a vármegye törvényszéke megsemmisítette Szentes eddigi igazgatási rendjét, és visszaállította a földesúri törvényhatóságot. Ez azt jelentette, hogy a bíráskodás joga visszaszállt az uradalomra, megszûnt a külsõ tanács, a földesúr élhetett a bírójelölés jogával, és fölülvizsgálhatta a város pénzügyeit. Szentes újra úrbéres, földesúri mezõváros lett, azzal a különbséggel, hogy nem úrbéres szolgáltatásokat teljesített, hanem azok váltságát fizette. A város az 1848-as átalakulásig ebben az állapotában maradt. A „szabad” évek emlékét csupán Boros Sámuel személye testesítette meg, aki 1837-tõl 1848-ig (egy év kivételével) viselte a fõbírói tisztséget. Irodalom Éble Gábor 1913., Sima László 1914. I. 301-383, 416-548., Nagy Imre 1928. 91-93., Barta László 1979., Barta László 1981. 5-45., Csongrád megye évszázadai 1985. I. 234-237, 246-247, 277-278.; Barta László 1986. 49-61., Barta L. - Labádi L. 1986. 5-22.