A márciusi pesti események híreinek fogadtatása Szentesen (1848. március 21.) (11. szemelvény)
A megyei közcsendi bizottmány felhívása (1848. márc. 31.)
Kárász Benjamin fõispán
Nemzetõrök viselete
Batthyány Lajos miniszterelnök fölhívása (1848. szept. 19.)
Kossuth Lajos
Boros Sámuel polgári biztos rendelete (1848. okt. 17
Egressy Gábor kormánybiztos
Egressy Gábor kormánybiztos levele (1848. november 10.) (12. szemelvény)
Szentesi nemzetõr tisztek jelentése a szegedi táborból (1849. február 13.) (13. szemelvény)
Hunyadi-huszár
Honvéd gyalogostiszt
Perczel Mór
Guyon Richárd
Kossuth-bankó
Szentes hivatalos pecsétje 1848/49-ben
Szolgabírói jelentés a császáriak közeledtérõl (1849. július 30.) (14. szemelvény)
1.8:A szabadságharc idõszaka
1848. március 15-én Boros Sámuel fõbíró és Hadzsy György városi jegyzõ az örökváltság ügyében éppen Pesten tartózkodtak, így hazatérésük után közvetlen élmények alapján számolhattak be a fõvárosi eseményekrõl és azok várható következményeirõl. Elõbb a március 18-án tartott tanácsülésen, majd a március 21-re összehívott népgyûlésen ismertették a Pesten történteket, valamint a nemzet kívánságait tartalmazó 12 pontot. Az egybegyûlt tömeg lelkes éljenzések közepette kinyilvánította, hogy a felsorolt pontokat: „Óhajtjuk, kívánjuk, magunkévá tesszük és elfogadjuk!” (11. szemelvény)
A pesti példa nyomán a város vezetõi a legsürgõsebb teendõnek tekintették a nemzetõrség megszervezését. A közcsend, rend- és vagyonbiztonság megõrzése érdekében Boros Sámuel fõbíró már március 24-én indítványozta, hogy „a városi polgári õrség az önkéntesen vállalkozó birtokos és birtoktalan, tiszta, békés jellemükrõl esméretes lakosokból öszve íratván, felállíttasson”. Másnap a tanács kinevezett egy 11 tagú összeíró bizottságot, amelynek elnökévé Molnár István tanácsnokot, alelnökévé Farkas Gedeon ügyvédet választották. Utóbb ez a bizottság és a tanács közösen alkotta a közcsendi választmányt. Ezzel Szentes megelõzte a megyei intézkedést, s nem felülrõl kinevezett, hanem a tanács által választott testületet hozott létre. Emiatt Dobosy Lajos másodalispán március 26-án meg is intette a várost, és felszólította, hogy intézkedését vonja vissza. A városi tanács azonban szembefordult a megyei intéssel, s „a nemzeti mûködés továbbá is folytattatni határoztatott”. A tanács által megválasztott közcsendi választmány mûködésének két hete alatt kb. 500 nemzetõrt írt össze.
A vármegyei közgyûlés némi késéssel, 1848. március 31-én választotta meg Csongrád Megye Közcsendi Bizottmányát, amely az új, népképviseleti alapon választott megyegyûlés - Csongrád Vármegye Központi Bizottmánya - megalakulásáig, május 3-ig a megye legfõbb hatalmi, igazgatási és önkormányzati szerveként mûködött. A közcsendi bizottmány minden városba és községbe közcsendi választmányt nevezett ki, amelyek a szentesítésre váró törvények ismertetését és magyarázását, valamint a nemzetõrség szervezését kapták feladatul. A Szabó Lajos járási fõszolgabíró elnöklete alatt kinevezett 16 tagú szentesi közcsendi választmány április 6-án kezdte meg mûködését, s vette át a nemzetõrség szervezését. Megalakulásakor kimondta, hogy az „egyetértés és sikeresebb intézkedhetés tekintetébõl” az intézkedéseit és azok végrehajtását a városi elöljárósággal együtt fogja megtenni. Vagyis az új választmány is szorosan együttmûködött a városi tanáccsal, amely azáltal is kifejezésre jutott, hogy Boros Sámuel fõbírót választották meg a választmány alelnökévé.
A nemzetõrség létszáma folyamatosan gyarapodott: április 18-án már 5 gyalogos, 1 lovas és 1 vadász század állt talpon, és kezdte meg a kiképzést. Idõközben megtörtént a tisztek és altisztek megválasztása is, amelynél a következõ szabály érvényesült: minden 12 egyén választott egy káplárt; minden 50 egyén egy õrmestert és hadnagyot; 100 egyén egy kapitányt és zászlótartót, két hadnagyot, két õrmestert és két dobost. A lovasok szintén 12 egyéne egy káplárt, három káplárhoz egy õrmestert és hadnagyot, 75 egyénhez egy kapitányt és zászlótartót. (Az elsõ választáskor kapitányok lettek: Kása Antal, Balog Lajos, Kocsis Pál, Müller Lajos, Seress László gyalogos; Beliczay Pál lovas, Horváth László vadász.)
Csongrád Vármegye Központi Bizottmányának május 3-án történt megalakulása után Kárász Benjamin fõispán a szentesi tanács kérésére magára a városi tanácsra ruházta a nemzetõrség igazgatását, az pedig egy 5 tagú választmányt bízott meg - a fõbíró elnökletével - ezzel a feladattal. A szervezeti változás nem okozott zökkenõt. Május 28-án a szentesi nemzetõrség letette az esküt, és átvette a honvédelmi minisztérium küldeményét: 300 szuronyos puskát, 3600 töltényt és 3 csomag gyutacsot. Az ünnepélyes eskütétel alkalmából nyolc gyalogos, két lovas és egy vadász nemzetõr század (887 fõ) sorakozott fel a zászlók alatt, nemzetiszínû karszalaggal és kokárdával. A jelenlévõ fõispán elõtt elmondott eskü szövege így szólt: „Én N. N. esküszöm az élõ Istenre, - a Királynak és alkotmánynak hûséget, elöljáróimnak engedelmességet. Esküszöm, hogy Polgártársaimnak személyét és vagyonát minden törvénytelen megtámadás ellen oltalmazom; a közcsendet, békét és nyugalmat sem nem háborítom, sem háborítani nem engedem; átaljában minden szolgálati kötelességemet, midõn tõlem megkívántatik, pontosan teljesítem, és leszek polgári elöljáróim alatt hû õre az alkotmánynak, a törvénynek és a Hazának. Isten engem úgy segéljen!”
A Csongrád megyei és benne a szentesi nemzetõrség elsõ mozgósítására 1848 júniusában, bevetésére pedig július közepén került sor. Július 6-án értesült a tanács Rónay Mihály alispántól a második délvidéki lázadásról és szerb betörésrõl. A térségbe irányított sorkatonasággal és nemzetõrséggel Bechtold Fülöp ezredes - még a Csongrád megyeiek megérkezése elõtt - megostromolta a szenttamási sáncokat, de sikertelenül. A megyei nemzetõrök törzsparancsnoka, Kirschner Károly õrnagy 1300 embert vezényelt két hétre Becsére. A 300 szentesi gyalogos július 16-án indult el kocsikon Hadzsy György századossal az élén, a lovasszázadot Beliczay Pál kapitány vezette. Másnap Szegeden behajózták a gyalogságot. Óbecsén már nem volt hely, ezért átmentek Törökbecsére, ott azonban a szerb lakosok fegyvert fogtak ellenük. A város megtisztítása után egész éjszaka riadókészültségben voltak. A hiányosan fölszerelt szentesiek közvetlenül nem vettek részt az ütközetekben; õrszolgálatot teljesítettek, és rendfenntartó feladatokat láttak el. A 2. váltás július 30-án, a 3. augusztus 14-én indult útnak a törökbecsei táborba. A nemzetõri bizottmány gondoskodott a folyamatos utánpótlásról. Augusztus közepén már 1953 gyalogos nemzetõr szervezõdött 8 századba és 1 vadászcsapatba, és 194 lovas alkotott két századot. A gyalogságnak 566 szuronyos puskája volt, a többiek lándzsát és kiegyenesített kaszát kaptak. 162 lovasnak volt pisztolya és kardja, a többiek fokossal voltak fölfegyverezve.
Mivel a kéthetenkénti váltás számos problémát okozott, jelentõs költséggel járt, s a katonai vezetés is ellenezte, a megyei bizottmány elhatározta a 10 hetes önkéntes nemzetõrség megszervezését. Ezt követõen érkezett meg gróf Batthyány Lajos miniszterelnök rendelete, amelynek értelmében a hatóságoknak a jövõben önkéntesekbõl kell kiállítani a táborba küldendõ nemzetõri haderõt. Meghagyta továbbá, hogy az önkénteseket a honvédeknek megállapított illetmény szerint kell fizetni, azok pedig kötelesek a szolgálatot a harc végeztéig vállalni. Csongrád megyének 600 fõ kiállítását írták elõ, ebbõl Szentesre 135 fõ esett. A párhuzamosan futó szervezésbõl adódóan a megyebeli önkéntesek az államtól 8, a megyétõl 12 krajcár napi zsoldot kaptak, és 10 hétre álltak be. Szentesen a választmány azonnal 20 ezüstforint jutalmat is megajánlott minden önkéntesnek. Így augusztus 24-én a 135 önkéntes felcsapott, 27-én el is indult Becsére, és felváltotta a kéthetes zászlóaljat. Ez a csapat 1848. október 13-án tûzbe került. Az elõzõ napon a szerbek támadást indítottak a Tisza két partján Óbecse, Törökbecse és Nagykikinda elfoglalására, azzal a távolabbi céllal, hogy Szegedig, illetve a Marosig hatoljanak. Október 13-án megrohanták Törökbecsét, amelyet Csuha Antal alezredes és Rohonczy Lipót százados védett 300 becsei és 600 tízhetes Csongrád megyei nemzetõrrel, valamint 120 Turszky-gyalogossal. Három órán keresztül sikeresen visszaverték a támadásokat, végül az Óbecsérõl megérkezõ Damjanich János õrnagy megfutamította a szerb támadókat. November közepén ez a csapat váltás nélkül jött haza, soraikból azonnal megkezdték a honvédek toborzását.
Ismeretes, hogy Jellasics horvát bán, császári altábornagy a bécsi kamarilla támogatását élvezve nyíltan szembehelyezkedett a Batthyány-kormánnyal, és 1848. szeptember 11-én 35.000 fõnyi hadsereggel átkelt a Dráván, azzal a nem titkolt céllal, hogy a magyar forradalmat fegyveres erõvel leverje. Nyilvánvalóvá vált, hogy nincs többé békés megoldás; a magyar felelõs kormány vagy veszni hagyja forradalmi vívmányait s megadja magát, vagy vállalja az önvédelmi harcot. A képviselõház az utóbbi mellett döntött, elrendelve az újoncozás megindítását, s az általános népfölkelés megszervezését.
Batthyány Lajos miniszterelnök kinevezte Kossuth Lajost teljhatalmú országos népfölkelési biztossá, aki szeptember 24-én megkezdte toborzó körútját az Alföldön. Cegléd, Szolnok, Nagykõrös, Kecskemét és Csongrád után október 1-jén - Jókai Mór, Egressy Gábor és Csernátony Lajos kíséretében - Szentesre érkezett. Erre a napra más ügyek miatt népgyûlést hívtak össze, így igen sokan tartózkodtak a város fõterén. Kossuth érkezésének hírérõl és fogadtatásáról a korabeli tanácsi jegyzõkönyv az alábbiakat rögzítette: „A nagy számmal egybejött közönségnek városi fõbíránk (Boros Sámuel) értésére adván, hogy fõszolgabíró úr által vett tudósítás szerint hazánk nagy Polgárja Kossuth Lajos ma reggeli 11 óra tájban megérkezend, mihezkép a mai napra kitûzött tárgyak elintézése másnapra halasztandók. Egyéb eránt felkéri a gyalog õrsereget (nemzetõrséget), hogy a város szélén a nagy Polgár tiszteletére egybegyûlni, a lovasok közül pedig többen lóra pattanva a révhez (tiszai böldi rév) kilovagolni siessenek. Ezen elõterjesztés következtében, éljen Kossuth Lajos - örömteljes felkiáltások közt a néppel szólván, fõbíró úr több tanácsbéli urak és a jegyzõk kíséretében a révhez kiment, hol is délután 4 és 5 óra közt Kossuth Lajos Hazánk nagy szolgája megérkezvén, városunk fõbírája városunk részérõl õtet üdvözölni nem késett. A minden felõl hallatszott éljen felkiáltások között Kossuth Lajos országos teljhatalmú biztos megköszönvén a szíves elfogadást, - számos lovas õrsereg elõkíséretében az utcákon hullámzó néptömeg közt városunk piacára (ma Kossuth tér) beérkezett, - hol is a minden felõl öszve tódult és tág piacunkon meg nem fért néptömeg között az esten felállított szószékre Kossuth Lajos országos biztos úr a szûnni nem akaró éljenzés közt fellépvén, minden lelkes honpolgárt megható lelkes beszédjei által városi közönségünket az általános népfelkelésre felhívta, - mely felhívásra városunk lelkes lakosai felhevülve általános és lelkes felkiáltások közt hazáért élni halni nyilvánítván magát, a felkelésre készségét többszöri felkiáltások közt ismételte; megszûnvén a nagy polgár hallani, a szûnni nem akaró éljen Kossuth örömteljes felkiáltások közt - szállására ment, hol a városi elöljáróságtól azon kimondással, hogy a szentesi lelkes polgárok szíves elfogadásától telve - a felkelés eránt szükséges intézkedéseket holnap reggel teendi - elvált.”
Az éjszakát Boros Sámuel fõbíró házában, a volt jegyzõi lakban (Hajdú Lajos u. 1.) töltötte. Itt kapta az elsõ hírt a pákozdi csatáról, de az ütközet kimenetelérõl még nem szerzett tudomást.
A képviselõház elnökének (Pázmándy Dénes) Szentesrõl írt levelében így summázta Csongrád megyei benyomásait: „...Az általános népfelkelés eszközlését Csongrád megyében folytatván, itt is, e törzsgyökeres magyar népfajnál oly általános lelkesedésre s határozott készségre találtam, hogy bizton mondhatom a képviselõháznak, miként ha seregeink, melyek az ellenség elõtt állnak, amint remélem, gyõznek, pártütõ elleneink közül a népfelkelés segítségével egy sem látandja többé a Száva vizét... A képviselõház itt, a Tisza-partnak õsmagyar népében kétségtelenül feltalálandja azon törhetetlen magkövet, mely közül összegyûl a szükséges erõ hazánk szabadságát dönthetetlenül megvédeni.”
Másnap az elöljáróság a városházán várta Kossuthot. „Örömteljes elfogadások közt Kossuth Lajos országos teljhatalmú biztos úr megjelenvén, elõadta mikép életének legkedvesebb pillanata volt a tegnapi estvéli elfogadása, miszerint látta azt, hogy Szentes városa lelkes lakosai a Haza megmentésére készek. - Ennek folytában kinevezvén a felkelõ szentesi nép õrnagyának Müller Lajos urat, Bizottmányi tagul fõszolgabíró úr (Mikecz Lajos) elnöklete alatt Verner Mihály helyettes fõbíró urat, Lakos Andrást és az egyik városi jegyzõt, polgári biztosnak Boros Sámuel urat - öröm felkiáltások közt eltávozott.” Folytatta toborzó útját Szegváron, Mindszenten, Hódmezõvásárhelyen és Szegeden.
Kossuth szentesi toborzásának eredményérõl Müller Lajos õrnagy jelentésébõl értesülhetünk, amelyet Batthyány Lajos miniszterelnökhöz írt október 5-én: „Népfelkelési teljhatalmú országos biztos és honvédelmi országos bizottmány tagja Kossuth Lajos úrnak érkezett (okt. 3-án kelt) sürgönyös azon rendelete következtében, miszerint be nem várva a szentesi összes népfelkelõ seregnek tökéletes organisatióját, a már útba indítható tömeget haladék nélkül indítsam meg Csepel szigetbe, sietek tudatni tisztelt Minister elnök úrral, miképpen egy 554 fõbõl álló gyalog csapat folyó hó 5-én városunkból kocsikon elindulván, az napon a Tiszán átkelve Csongrádon, 6-kán Kun Szent Miklóson teendõ állomások után 7-kén rendeltetése helyére érkezend. Ezen csapatban 34 szuronyos, 68 magánypuskával, 27 pisztollyal, 163 lándzsával, 29 fokossal, 21 vasvillával, 15 karddal, 7 kaszával, 7 baltával felfegyverzett egyén találtatik, mihez képest még 254 egyén felfegyverzést igényel.” (Utóbb értesülve a pákozdi csata kedvezõ kimenetelérõl, Kossuth a népfölkelést feloszlatta.)
A késõbbiekben számos legenda született Kossuth alföldi toborzó útjáról, gyújtó hatású szónoklatairól. Szentesi útjáról is maradtak fenn ilyenek, de az idézett korabeli dokumentumok hitelesen igazolhatják, hogy valóban lelkes fogadtatásban részesült városunkban. Ennek emlékét õrizte meg az 1898-ban - a forradalom és szabadságharc 50 éves évfordulóján - felállított fõtéri Kossuth mellszobor, amelynek talapzatára ezt vésették a szentesiek: „Eljöttem, hogy megkérdezzem a Magyar Nemzettõl, meg akar-e hát halni rabszolga módra gyalázatosan, vagy élni akar szabadon és dicsõségben. E helyen mondta Szentes Népének 1848. Szept. 26-án.” A dátum ugyan téves, de a szándék nemes volt; örök emléket állítani a nagy hazafinak. 1934 óta egész alakos szobor hirdeti Szentes és Kossuth kapcsolatát a róla elnevezett fõtéren.
1848. október közepén ismét meghirdették a népfelkelést. Az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) utasítása értelmében a népfelkelés minden fegyverfogható férfi kötelessége volt, s csupán a közrend fenntartására szükséges tisztviselõk maradhattak hátra. Szentesrõl ezúttal 10 gyalogos és 1 lovas nemzetõr század szállt táborba, az összes létszám megközelítette a 3100 fõt. A Müller Lajos õrnagy és Boros Sámuel polgári biztos által vezetett népfelkelõ sereg október 18-án érkezett Aradra. A lovasságot Lippára vezényelték, a gyalogságot pedig a városban és a környékbeli falvakban szállásolták el. Három nappal késõbb Máriássy János õrnagy vezérletével megkezdõdött a császáriak kezén lévõ aradi vár körülzárása. Ennek során a szentesi gyalogság két századának Újaradon, három századának pedig Mikalakán és Glogováczon (Öthalom) jelölték ki a harci állását, a többiek Óaradon teljesítettek szolgálatot.
Az aradi várõrség október 22-én órákon át ágyúzta a várost, majd támadást intézett az ostromsereg ellen, eredménytelenül. Másnap az újaradi oldalon tett sikertelen kitörési kísérletet, majd ismét lövette a várost. Müller Lajos õrnagy Szentesre küldött jelentéseiben így írt ezekrõl a napokról: „A várból tegnap reggel (okt. 22.) három fertály hatra Blomberg elkezdte a város lõdöztetését, bombákkal és 12, 14 s 18 fontos golyókkal, és mintegy egy fertálynyi szünet közbejöttével egész 9 óráig folytonosan ágyúztatott. A vármegye házát igen megrongálta, de embert még tudomásom szerint hármat sebesített. Több mint 400 lövés történt. Seregünk ez ideig sérelmet nem szenvedett.” Az október 25-én kelt jelentésébõl megtudhatjuk, hogy: „A várbeli ellenség részérõl legközelebbi vasárnap történt tömérdek lövöldözés után hétfõn még volt egynéhány lövés, kedden reggel is egynéhány, de miután tüzéreik közül a mieink néhányat a vár alá lopózkodva lelõttek, azóta az ulánusok lehúzván magukat, nem igen mernek lõni, és így mostanáig csendességben vagyunk. Kórházunkban jelenleg hatan vannak, kik mindnyájan javuló állapotban találtatnak.” A szentesi népfelkelõket október 31-én a vásárhelyiek váltották fel. Elbocsátó okiratában Máriássy õrnagy teljes megelégedését fejezte ki, ami arról tanúskodik, hogy a szentesiek becsülettel szolgáltak.
Közben Vukovics Sebõ és Egressy Gábor kormánybiztosok elrendelték 4-6 nemzetõr század küldését Nagyszentmiklósra. Csongrád vármegyének 2000 nemzetõrt kellett volna Nagy-Sándor József õrnagy segítségére küldenie, de ezek kiállítása a népfelkelések és a tízhetesek távolléte miatt lehetetlen volt. November második hetében sikerült részben önkéntes alapon, részben sorozással kiállítani 381 nemzetõrt, közülük azonban csak 334 érkezett meg Nagyszentmiklósra: 135 puskás, 134 lándzsás, 2 dobos, 4 tiszt, 2 õrmester és 55 lovas. November 16-án indultak el Bartha János gyalogos és Lakos Ferenc lovas századosok vezetésével. Nagyszentmiklósról Nagy-Sándor József Billéden keresztül Knézre irányította az együtt szekerezõ szentesi és csongrádi nemzetõröket. Végül Zsombolyán szálltak táborba. A lovasságot Nagy-Sándor József dicséretben részesítette. Felváltásukra december közepén került sor a Lakos Lajos százados által vezetett 3. és 4. szentesi gyalogos századok által. Ezt a zászlóaljat, amely 472 fõbõl állt, karácsony elõtt átvezényelték Kumánra. A kumáni táborozás 1849. január végéig tartott. (12. szemelvény)
Nem sokat pihenhettek, mivel február 8-án három gyalogos és egy lovas századnak Szegedre kellett vonulnia. Február 11-én a szerbek bevonultak Újszegedre, és onnan lõtték Szegedet. A honvédek és a nemzetõrök egy része a jégen, más része - köztük a Csongrád megyeiek - a hídon tört át, és kiverte az ellenséget Újszegedrõl, majd Szõregrõl. Utóbb a szentesi századokat Algyõre vezényelték, ahonnan március 8-án gõzhajóval tértek haza. Az elkövetkezõ hetekben Szegedre mentek még váltások; az utolsó április 15-én indult útnak. Ezzel az oly terhes és nehézkes tábori nemzetõri szolgálat véget is ért. A belügyminiszter április elején elrendelte a gazdálkodásban eddig is nélkülözött nemzetõrség hazabocsátását. A honvédség sorállományának gyarapodása és a mozgó nemzetõrség megszervezése lehetõvé tette a táborozások megszûntetését. (13. szemelvény)
A nemzetõrség harci értékére vonatkozóan mind a szabadságharc idején, mind a történetírásban szélsõséges vélemények alakultak ki. E kérdésben elfogadhatjuk dr. Barta László neves helytörténészünk állásfoglalását, amelynek lényege: „A harcászati szabályzat elõírásai szerint megvívott, nyílt ütközetekben a nemzetõrök gyakran vallottak kudarcot az ellenség tüzérségével és sorkatonaságával szemben. De a mozgó nemzetõrség a gerillaharcban, a táborozók pedig a megszállásban kitûnõ szolgálatot tettek. Megyénk és benne városunk nemzetõrei Arad, Becse, Zsombolya és Kumán körzetében a harcok gócainak környékét szállták meg, biztosították a honvéd zászlóaljak hátát és hadtápvonalait, olykor tûzbe is mentek: mindenképpen számolnia kellett velük az ellenséges hadvezetésnek. Amikor pedig 1849 elején a déli hadszíntérrõl kivonták, és a tavaszi hadjárat összpontosítási körzetébe vezényelték a sorkatonaságot, a déli megyék mozgó és táborozó nemzetõrsége vette át a Dél-Alföld megmaradt részének védelmét.”
Az önkéntes, mozgó nemzetõrség eszméje már 1848 augusztusában megszületett, amikor a miniszterelnök elrendelte felállítását. Ezt Csongrád megyében átmenetileg a 10 hetes nemzetõrséggel helyettesítették. Amikor 1849. január közepén Szegedre vezényelték a táborozó nemzetõrséget, a szentesi tanács intézkedett a mozgó nemzetõrség felállításáról is.
Január 17-én Kárász Benjamin fõispán kinevezte a szentesi mozgó csapat parancsnokául Beliczay Pál századost, aki eddig a lovas nemzetõrség kapitánya volt. A toborzás gyorsan ment: a 30 ezüstforint jutalom és a zsold csábító volt. A Szentesre kivetett 58 fõ helyett 115 lovas és 78 gyalogos csapott fel. Az eddig ismert adatok szerint a lovasság a Délvidékre ment Bene Lajosnak, a Csongrád megyei mozgó nemzetõrség õrnagyának, majd alezredesének vezetésével. Az ottani táborozó és mozgó, valamint a környezõ megyék mozgó nemzetõrségével együtt Perczel Mór honvédseregét támogatták. Haditetteikrõl alig tudunk valamit. Április végén Keresztúron három mozsárágyút zsákmányoltak a szerb felkelõktõl, ezeket hazaküldték emlékbe Szentesre. Végigharcolták a szabadságharcot, sokan közülük beálltak honvédnek.
A honvédség szervezésének kezdetei 1848 májusáig nyúltak vissza. Mivel Batthyány Lajos miniszterelnöknek nem sikerült a bécsi udvarnál elérni, hogy az ország határain kívül állomásozó magyar sorezredeket hazavezényeljék, saját hatáskörében kezdte meg a császári hadseregtõl független zászlóaljak felállítását. A szerbek karlócai mozgolódásának hírére a minisztertanács május 15-én döntést hozott a délvidéki várak megerõsítésérõl, a Szegeden felállítandó katonai táborról és egy 10.000 fõbõl álló önkéntes (mobilis nemzetõrségi) sereg toborzásáról. A toborzási felhívás „rendes nemzetõrsereg” felállításáról szólt, ezzel akarták megkülönböztetni a törvény értelmében felállított állandó nemzetõrségtõl. Nevezték ezeket az új alakulatokat egyidejûleg mobilis (mozgó) nemzetõröknek, honvédi nemzetõrseregnek, önkéntes honvédeknek is, de rövidesen jól megkülönböztette õket a honvéd, honvédség, honvéd zászlóaljak megjelölés. Csak utóbb derült ki, hogy ez az elsõ tíz zászlóalj lett a honvédseregnek, a szabadságharc tömeghadseregének a magva.
Május végére elkészültek a toborzási utasítások, s kialakult az a hadfogadó hálózat, amely a honvéd zászlóaljak toborzását intézte. Csongrád megye településeihez legközelebb a szegedi „gyülhely” esett, vagyis a 3. zászlóalj gyülekezési, ill. alakulási helye. Szentesen május utolsó napjaiban került sor az elsõ „nemzeti katonai újoncok” (honvédek) toborzására. A városnak 40 újoncot kellett kiállítania és Szegedre szállítania. Közülük a hadfogadó bizottmány 17 fõt talált alkalmasnak, s besorozta õket a „rendes mozgó õrsereg” tagjai közé. A termetük miatt alkalmatlannak talált egyének közül 10 fõ önkéntesként beállt a Turszky magyar sorgyalogezredbe. Az ekkor bevonult szentesiek június végétõl részt vettek a Tisza-vonal védelmében, majd az egyre keményebbé vált délvidéki harcokban.
A haderõ növelése egyre sürgetõbbé vált. Jelentõs elõrelépést jelentett e téren, hogy a képviselõház - Kossuth Lajos elõterjesztésére - július 11-én megszavazta a kormány által kért 200 000 újoncot a szükséges anyagi fedezettel együtt. Augusztus közepére elkészült a katonaállításról szóló törvénytervezet, s már csak a királyi jóváhagyás hiányzott. Szemere Bertalan belügyminiszter nem várva be a szentesítést, augusztus 29-én rendeletben utasította a megyéket az újoncozás megkezdésére. Ennek nyomán Csongrád Vármegye Központi Bizottmánya 1848. szeptember 2-án elrendelte a 19-22 éves hadkötelesek összeírását és a megyére esõ 1615 újonc kiállítását. Szentesre ebbõl 328 jutott. Népgyûlésileg kimondták, hogy a városra kirótt létszámot nem sorozás, hanem toborzás útján állítják ki, a felcsapó újoncokat pedig 42 Ft jutalomban részesítik. A szeptember 17-én megkezdett toborzás az elkövetkezõ hónapokban szinte megszakítás nélkül folyt, egészen a végnapokig. 1849 márciusáig a város összesen 371 katonát állított ki, akik közül 235 fõ az újonnan szervezett honvéd zászlóaljakba, 136 fõ pedig a Hunyadi-, Turszky- és Rákóczi-csapatokba nyert besorolást. (A Csongrád megyei újoncok többsége a 30. honvéd zászlóaljba lett beosztva, amelynek alakulási helye Hódmezõvásárhelyen volt.)
A toborzásnak újabb lendületet adott Kossuth Gödöllõn, 1849. április 7-én kelt levele, amely beszámolt a tavaszi hadjárat gyõztes csatáiról. A városi közgyûlés úgy döntött, hogy minden ezután jelentkezõ szentesi újoncnak - a 20 forintos állami foglalópénzen fölül - egy 325 négyszögöles házhelyet és 1 hold földet ad jutalmul. Szentesnek ekkor 82 honvédet kellett volna kiállítania, ezzel szemben - a felajánlásnak köszönhetõen - 162 újoncot állított ki. Az ígért telkeket nyomban kimérték, s a birtokleveleket is kiadták. A szentesi eljárásról a kormány hivatalos lapja, a Közlöny is megemlékezett, mint követendõ példáról. (A császári hatóságok a szentesi közgyûlés határozatát utóbb törvénytelennek nyilvánították, így a házhelyek kiosztására csak a kiegyezés után került sor a régi Honvéd, ma dr. Berényi Imre utcában. Az utólagos kimutatás szerint 155 volt honvédet illetett meg a jutalomházhely.)
A szentesi honvédek - akiknek összesített létszáma 500-600 fõ között lehetett - ott voltak szinte minden nevezetes csatában. A legtöbben Perczel Mór és Guyon Richárd alakulataiban szolgáltak, de sokan harcoltak Görgey, Damjanich, Bem, Klapka, Leiningen, Kmetty, Dembinszky, Nagy-Sándor, Kazinczy és Vécsey seregében, a péterváradi várõrségben, valamint a szabadcsapatokban. A katonák kiállításán túl jelentõs volt a város anyagi természetû áldozatvállalása is. A kormánynak adott kölcsönök, a honvédek ellátása és szállítása, a nemzetõrök és a felkelt nép élelmezése és fuvarozása, a fegyverek és egyenruhák elõteremtése, a menekültek és a hadifoglyok eltartása, a katonai kórház berendezése, a sebesültek és betegek ellátása, a különféle katonai és polgári biztosok fogadása tetemes összegekbe kerültek. Az állam, ha térített valamit, Kossuth-bankóban fizetett, az pedig a bukás után értékét vesztette. A szentesiek nem latolgatták az áldozatvállalás mértékét, ameddig tehették, minden eszközzel segítették az ország függetlenségi küzdelmét.
Az országos jelentõségû történések idõlegesen háttérbe szorították a település belsõ igazgatási ügyeit. A város folyamatosan felszínen tartott önállósulási törekvése 1848-ban megvalósulni látszott, amennyiben nádori rendelettel elnyerte a rendezett tanácsú város jogállását, valamint az önálló országgyûlési képviselõ választásának jogát. A Szemere Bertalan belügyminiszter ellenjegyzésével ellátott, 1848. július 16-án kelt nádori leirat kiemelte Szentest mezõvárosi mivoltából. Kimondta, hogy a nevezett település kiterjedése, lakosainak száma és képzettsége, pénztárainak és közjövedelmeinek állapota, az ügyek gyorsabb menete, az igazgatás ellenõrzött biztossága okán felhatalmazza a várost az elsõ folyamodású bíráskodás hatóságával, bírói és tisztviselõi megválasztásának, tehát a rendezett tanács megalakításának jogával. Az új igazgatási rendet meghatározó statútum-tervezet hamarosan elkészült, de a tisztújítást többször is el kellett halasztani a nemzetõrség távolléte miatt. Átmenetileg a régi tanács maradt hivatalban, amely mellé választottak egy 24 tagú ideiglenes képviselõ-testületet a közügyek intézésére.
A választásokra 1849. január végén és február elején került sor az 1848: XXIII. tc. elírásai alapján. Az elõkészítõ népgyûlésen egy 100 tagú testületet választottak, amely a tanáccsal egyesülve titkos szavazással megalakította a 10 tagú jelölõbizottságot. Ez bonyolította le a tisztújítást. A tisztviselõket - polgármester, fõbíró, fõkapitány, 8 tanácsnok, fõjegyzõ, aljegyzõ, fõügyész, árvagyám - jelölés után a szavazóképes polgárok közvetlenül választották. (A szavazóképességet az 1848: XXIII. tc. szabályozta. Lényege: a nõket kivéve választó lehet minden olyan teljes korú lakos, aki nem áll atyai vagy gyámi hatalom, illetve fenyítés alatt, ha 700 pengõforint értékû házzal vagy telekkel rendelkezik; iparát, kereskedését legalább egy segéddel folytonosan ûzi; értelmiségi foglalkozású; s mindazok, akik évi 400 pengõforint jövedelmet képesek kimutatni.) Polgármesterré nagy többséggel Boros Sámuel eddigi fõbírót választották meg. A tisztségek betöltését követte a képviselõ-testület tagjainak megválasztása. A törvény értelmében Szentes - a közel 22 000 fõnyi lakosságánál fogva - közepes városnak számított, ezért arányosan 107 képviselõt választhatott. Ennek lebonyolítása úgy történt, hogy a választópolgárokkal fejenként fölírattak 107 nevet, s az ily módon legtöbb szavazatot kapott 107 polgár alkotta a város képviselõ-testületét. Vagyis a választás jelölés nélkül, közvetlenül történt, a birtoktalanok kizárásával. A közgyûlés a maga kebelébõl megválasztotta a szakbizottmányokat: az árvabizottmányt, a közteherviselésre, elõfogatokra, katonai élelmezésre és szállításra ügyelõ bizottmányokat. A 8 tagú tatács tagjaiból megalakította a bírói és a polgári tanácsot.
A képviselõ-testület 1849. március 31-én jóváhagyta a város véglegesnek szánt rendezési tervét, amely a szabad királyi városokról szóló 1848: XXIII. tc. alapján készült. Bevezetõ mondatában kimondta: „Szentes városa mint követválasztásra jogosított, elsõ bírósági hatósággal ellátott és gyakorlattal megbízott rendezett Tanácsú Város, mint önálló köztörvényhatóság, közdolgait törvényes felsõbb felügyelet alatt, minden más törvényhatóságtól függetlenül, a köztörvény szerint igazgatja.” Legfõbb képviseleti szerve a közgyûlés, amely a városi tisztviselõkbõl és a képviselõkbõl áll. Hatásköre kiterjed minden nem bírósági ügyre. Elnöke a polgármester. A kisgyûlés a városi tisztviselõkbõl áll, elnöke szintén a polgármester. A tanácsülést 8 tanácsbeli és a fõügyész alkotja, elnöke a fõbíró. Minden olyan bûnbeli és polgári perben ítél, amely szoros értelemben bírói eljárást igényel, beleértve a bírói zár elrendelését, valamint a be- és kitáblázások teljesítését is. Szóbeli és rendõri perekben fellebbviteli fórum. A szóbeli bíróság egy tanácsbeli elnöklete alatt 2 tanácsbelibõl áll. A rendõri bíróságot a fõkapitány elnöklete alatt egy tanácsbeli és a fõügyész alkotja; kihágási ügyekben ítélkezik. A közgyûlés a kisgyûlés közvetítésével tart kapcsolatot a különféle szakbizottmányokkal. A rendezési tervezetet az Országos Honvédelmi Bizottmány egyetlen pont kivételével jóváhagyta.
A kifogásolt rész Szentes önálló köztörvényhatóságára vonatkozott. Ennek törlése következtében a város ezúttal is elesett attól - nem elõször és nem utoljára -, hogy a köztörvény-hatósági jogot megnyerhesse. Az OHB alárendelte a várost a vármegyének, az pedig a járási fõszolgabíró által érvényesítette jogait. A szabadságharc leverése után - mint látni fogjuk - a város jogi státusa további sérelmeket szenved, eljutva a városi közigazgatási szervezet elvesztéséig.
Szentes elõször 1848-han küldhetett saját képviselõt az országgyûlésbe. A népképviseleti választásról szóló 1848: V. tc. alapján a város 21.897 lakosa közül 1590 nyert választójogot. (A törvény a rendezett tanácsú városokban 300 ezüstforint értékû házat vagy földet, illetve 100 ezüstforint állandó jövedelmet, iparosoknál egy segéddel történõ folyamatos mûködést írt elõ cenzusként.) A választójogosultak többsége (1528 fõ) birtoka alapján nyert jogot; a birtoktalanok száma elenyészõ (62 fõ). A birtokosok legnagyobb része pusztán háza, telke vagy szõleje révén lett szavazópolgár (1195 fõ), kisebb része mesterember is volt (277 fõ), kereskedést is ûzött (7 fõ), vagy értelmiségi foglalkozású is volt (49 fõ). Birtokukon és egyéb jogcímükön felül a régi, feudális jogon is szavazóképesek voltak 83-an. A birtoktalanok között volt l8 mesterember, 30 értelmiségi, 1 kereskedõ és 1 jövedelme szerint jogosult. A választásra 1848. június 23-án került sor. Két jelölt indult: Boros Sámuel fõbíró és Horváth Ferenc jegyzõ. A megjelent 905 választó közül Borosra 118, Horváthra 787 adta le voksát, így ez utóbbi lett Szentes képviselõje az elsõ népképviseleti országgyûlésen.
Az örökváltság dolgában az áprilisi törvények nem hoztak egyértelmû fordulatot, mivel az 1848: XII. tc. a megváltakozott helységek ügyének rendezését elhalasztotta. Pedig Szentesen is az egyik legfõbb kérdéssé vált, hogy folytassák-e a váltsági tartozások törlesztését, vagy a végleges szabályozásig szüntessék be. Utóbb a törlesztés felfüggesztése mellett döntöttek, több évtizedig húzódó szövevényes pereskedést zúdítva ezáltal a városra.
Az úrbéres viszonyok megszüntetése a váltság és az országos törvények útján megadni látszott azt a lehetõséget, hogy a szentesi gazdák gyarapítsák birtokaikat és átalakítsák gazdálkodásuk szerkezetét. Újra napirendre került a közlegelõ felosztása, amelynek tervezetét már évekkel korábban elkészítették. Az 1836: IV. tc.-hez igazodva a felosztást birtokaránylag képzelték, kirekesztve a birtoktalanokat, s ezáltal konzerválva a kialakult birtokviszonyokat. A birtoktalan zsellérek (számuk ekkor 1319) hiába folyamodtak házhelyért és a ház után járó földilletményért, a birtokosok népgyûlése elutasította kérelmüket. Juttatás helyett a haza szolgálatára szólították fel õket, megígérve, hogy javasolni fogják az országgyûlésnek: részesítse „a helyben levõ jó jellemû Magyar lelkes zselléreket” az országos telepítésben. E szûkkeblû eljárás tartósan beszûkítette a birtoktalanok földhöz jutási lehetõségét, gátolva a szentesi gazdatársadalom kiszélesedését.
A szabadságharc eseményei miatt a közlegelõk tényleges felosztására csak 1851-ben kerülhetett sor. A város 22 136 lakosa közül (4449 család) 593 földes gazdát, 142 földdel rendelkezõ háznélkülit és 2343 házzal rendelkezõt vettek fel a legelõillettség sorsolási jegyzékébe. Tehát a nagy osztozkodásból 1371 család (kb. 6000 fõvel) kimaradt. A legfõbb kedvezményezettek - a törvénynek megfelelõen - a volt úrbéresek (telkes gazdák) lettek. A volt úrbéres telki állomány (554 sessio) után közel 9000 hold legelõjárandóságot osztottak ki, mely az 593 földes gazda és 142 földdel rendelkezõ háznélküli között oszlott meg. A 2343 házzal rendelkezõ lakos kb. 7000 holdon osztozkodott, mivel a házhely utáni járandóság hozzávetõleg 2 hold legelõt és 1 hold rétet tett ki. Az 1853. évi úrbéri pátens után elkészített telekkönyvek már ezeket a birtokviszonyokat rögzítették, melyek hosszú évtizedeken át jellemzõek maradtak.
Az orosz cári csapatok megjelenésének hírére, 1849. júliusában Szentesen ismét megkezdõdött a népfölkelés szervezése - amelynek során 5548 hadra fogható 16-60 éves férfit írtak össze, de a bevetésükre már nem került sor -; intézkedések történtek egy puskaporgyár felállítására; gyûjtötték az élelmiszert és takarmányt a honvédcsapatok számára. A kormány tagjai egymásután utaztak keresztül Szentesen, útban Szeged felé. Július 10-én Kossuth Lajos is a városba érkezett Vukovics Sebõ igazságügy-miniszter társaságában. Vukovics visszaemlékezése szerint frissítõ fürdõt vettek a Kurcában, s folytatták útjukat Vásárhelyre. Kossuth Szegedrõl jövet július 25-én ismét átutazott Szentesen, majd 27-én a városban éjszakázott. Itt írta meg azt a levelet Csongrádra, amelyben megparancsolta a kisebb ellenséges alakulatok megsemmisítését. Július 28-án érkezett a hír Csongrádról, hogy ott már megjelentek a császári csapatok elõõrsei. Mivel ellenállásba ütköztek, büntetésként felgyújtották a várost. A tiszai böldi rév szentesi oldalán ekkor még magyar erõk tartózkodtak, s ágyúzással megakadályozták az osztrákok átkelését. Július 31-én az utolsó honvéd- és nemzetõr csapatok is elvonultak, ezáltal Szentes katonai fedezet nélkül maradt. Kapkodó intézkedések következtek, a várost irányító forradalmi szervek felbomlottak. A szabadságharc alatti vezetõk egy része - köztük Boros Sámuel polgármester - augusztus 1-jén éjjel elhagyták a várost. Másnap Szentesen már császári csapatok tartózkodtak. (14. szemelvény)
Irodalom
Urbán Aladár 1973., Spira György 1979. 6/1. 59-434., Magyarország hadtörténete 1985. I. 449-549., Csongrád megye évszázadai 1985. I. 337-342., 354., Barta L. - Labádi L. 1986. 22-28., Barcy Z. - Somogyi Gy. 1986., Barta László 1994. 21-44., Labádi Lajos 1994a. 2., Labádi Lajos 1997b. 3., Labádi Lajos 1998a. 3., Labádi Lajos 1998b. 3., Bona Gábor 1998.