Joó Károly (Fridrich János fotója)
A város elsõ Dalegylete
A „Kurczaparti dalok” címlapja
2.1:A dalárdák kialakulása: Joó Károly, Németh Elek munkássága
A szentesi ember életének minden mozzanatát áthatja a zene: dalol, ha öröm éri, dalol, ha bánata van. A város zenei élete igen sokat köszönhet a református egyház mûvészetterjesztõ, -pártoló tevékenységének. Mivel a lakosság többsége a 18. századig református vallású volt, nem véletlen, hogy az elsõ iskola, az elsõ dalárda is e vallásnak köszönheti létét. Az 1850-es évektõl a református egyház egyik legfontosabb feladata az ifjúság nevelése volt. Szakképzett tanítók oktattak az iskolákban, tanították az egyházi énekeket. Jelentõs szerepük volt a népének, az anyanyelvû zsoltáréneklés elterjesztésében, melybõl a késõbbiek során a templomi kóruséneklés alakult ki. A század végén megjelent a görög ortodox egyház is zene- és kultúratámogató törekvésével.
A népzene élesen elkülönül a polgári szalonok zenéjétõl. Más volt a parasztok muzsikája és más a polgári élet hangzásvilága. A „mûvelt” rétegek zenei szokásairól az 1861-es esztendõtõl vannak feljegyzéseink. Ekkor még nem lehet a mai módon csoportosítani a hangzó zenét: „komolyzene és könnyûzene” ágakra, hiszen e napjainkban használatos két kategória akkortájt még a lehetõ legtermészetesebb módon keveredett. A helyi szalonok életében fontos szerepet töltöttek be a városi nótaszerzõk. Számos költõ versét zenésítették meg. Joó Károly, pl. Vörösmarty Szép Ilonka címû alkotásához írt dallamot. A társasági élet estélyein szívesen mutatták be az új szerzeményeket, melyek hangzásukban többnyire népdalokat utánoztak.
A kiegyezést követõen alakult meg Szentesen az elsõ Dalegylet, melyet Joó Károly (1842. március 01.-1917. június 22.) szatmárnémeti származású református kántor szervezett és vezetett. Tagjai férfiakból álltak, hiszen ekkoriban a férfikari hangzás volt az általános. (A vegyeskar csak a 20. század elején kezdett elterjedni.) Elsõ jelentõs és igen sikeres szereplésükre 1865-ben került sor a 25 éves fennállását ünneplõ Pest-Budai Hangászegyleti Zenede (ma: Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola Zene- és Énektanárképzõ Tagozata) rendezvényén.
Ezen a hangversenyen nem kisebb személyiség dirigálta a szentesieket mint Liszt Ferenc. Mûsorukban Händel: Messiás címû mûvének csodálatos Halleluja részletét, Liszt: Rákóczi-indulóját és Magyarországi Szent Erzsébet címû oratóriumát adták elõ. Megható, egyben felemelõ ünnepség lehetett a Városligetben megrendezett hangverseny, melyen a szabadságharc bukása után betiltott Himnuszunk elõször szólalt meg nyilvánosság elõtt. A következõ nagysikerû szereplésre 1867 augusztusában Aradon került sor.
Tulajdonképpen ez a fellépésük tüntetés volt a kiegyezés ellen. Az egylet akkor 13 fõvel olyan sikeresen szerepelt, hogy 44 dalárda közül I. helyezést értek el, így elhozták az „EZÜST BABÉRKOSZORÚ” díjat.
Középen ül Kiss Zsigmond ügyvéd, tõle balra Joó Károly karnagy, jobbra Zolnay Károly gimnáziumi igazgató, hátuk mögött állnak: Temesváry Antal, Pócsi Balogh Mihály, Huszti Mihály, Bányai József, Kiss Bálint tanító, Praznovszky Sándor, Gulyás Pap László, Czapek Vencel zongoratanító, Torday József és Szabó Lajos református tanítók.
Természetesen a sikert még számos szereplés követte. 1876-ban Szegeden országos dalárünnepélyen vívták ki a közönség tetszését. A zenekarral egészült ki a dalárda.
A szereplések száma folyamatosan nõtt, már nemcsak a városban léptek fel, hanem országos bemutatókon, versenyeken is szerepeltek: Szolnokon, Miskolcon, Budán, Pécsett stb.
A kor divatja megkívánta a népdalszerû, magyar nóta jellegû alkotásokat. Ezekre mulattak a bálak, táncmulatságok idején a szentesi polgárok. Joó Károly csárdásai a kor közkedvelt darabjai közé tartoztak. „Kurczaparti dalok” címmel nyolc nótát jelentetett meg énekhangra és zongorára, melyet Horváth Gyuláné báró Splény Bertának ajánlott.
A közösség sikersorozata 1879-tõl alábbhagyott. Ennek oka részint a tagok „kiöregedése”, részint a városban pusztító kolerajárvány volt. 1880-ban feloszlott a városnak sok sikert, elismerést hozó együttes. Rövid pihenõ után Joó Károly a helyi református gimnáziumban éneket tanított, majd létrehozta gimnáziumi kórusát. A városi dalárda hiánya azonban nyomasztotta, így közkívánatra újból megalakított egy kis dalos csapatot. A sikerek most sem maradtak el. Repertoárjukban nemcsak a helyi szerzõk dalai szólaltak meg, hanem az európai zenei élet kiemelkedõ egyéniségeinek alkotásai is. A helyi sajtó elismeréssel nyilatkozott a korabeli fellépésekrõl. A Szentesi Lap 1882. december 16-i számában az alábbiakat írta: „A magyar dalnak nincs mégis párja. Joó úr saját szerzeményû, gyönyörû népdalaival fényesen igazolta az este is. Másként pezseg a vér, föllángol a szív ily szép magyar dal hallatára.”
Az 1884. évi miskolci országos megmérettetés újabb mérföldkõ volt a kis közösség életében, hiszen ezüstérmet szereztek, és a kórus karnagyát beválasztották az Országos Daláregyesület Választmányába. A Dal- és Zeneegylet dicsõséges korszaka a negyedszázados fennállás után 1886-ban hanyatlani kezdett. Számos koncert után 1887 õszén még részt vettek a Szentes-Kunszentmárton vasútvonal átadásán, de ekkor már a sikersorozat leáldozóban volt.
A Dalegylet még közremûködött a Vármegyeháza felavatásán, a Városi Református Gimnázium 1888. szeptember 3-án megtartott megnyitó ünnepségén, még szerepeltek a város közönsége elõtt, de a század végére a dalárda véglegesen feloszlott.
Joó Károly munkásságának 50. évfordulója tiszteletére 1911-ben megkapta a királytól az arany érdemkereszt kitüntetést. Földi pályafutását 1917. június 22-én fejezte be.
A kortársak közül Többek közt Pócsi Balogh Mihály (ármentesítõ társulati tiszt) dalszerzõ, Czapek Vencel cseh származású muzsikus, zongoratanár próbálkozott a dalárda életben tartásával. Meg kell még említenünk Bartha Jánost, aki a századforduló elismert zeneszerzõje volt. Tanítványa és barátja volt Derzsi Kovács Jenõ gimnáziumi tanár, népdalgyûjtõ, nótaszerzõ.
Új színfoltot jelentett a zenei életben a cigányzenekarok megjelenése. A cigányprímások közül Farkas Zsiga „lépett elõ” nótaszerzõvé. De ez már egy más fajta területe a zenének.
Dalárda nélkül természetesen nem maradhatott sokáig a város. A századvég életmódja nem sokat változott a kiegyezés óta: a parasztok szántottak, vetettek, piacoltak, kocsmáztak, egyletekbe és templomba jártak. Természetesen a polgári réteg is szívesen szórakozott: kávéházakat, bálakat és egyéb táncmulatságokat látogattak. Joó Károlytól a stafétabotot Németh Elek (Szentes, 1857. - Újszentes, 1908.) református néptanító vette át 1894-ben. Õ hozta létre a szentesi iparos ifjak önképzõ körébõl a város második dalárdáját. Ekkoriban már nem csupán ez az egy kis közösség énekelt, hanem számtalan egylet próbált a kulturális életben fennmaradni.
Sajnos többnyire a pénz hiánya akadályozta meg eredményes mûködésüket. 1897-ben létrejött a város elsõ vegyeskara. Az újszerû hangzás felkeltette a közönség figyelmét. A szalonokon, a hangversenytermeken kívül megszólaltak a kórusok a templomokban, a szórakozóhelyeken, a táncmulatságokon egyaránt. Az ev. református énekkar egyik estélyérõl a Szentesi Lap 1897. február 19-i száma ezt írta: „Ott keringett hajnalig a szentesi elõkelõ hölgyközönség nagy része, bálias öltözékben, vidám hangulatban. … Végül a vegyes énekkar adott elõ egy magyar népdal egyveleget, amelyet a lelkesült közönség kétszer is kitapsolt. … A táncmulatság hajnali négyig tartott.”
1899 szilveszterén búcsúztatták karnagyukat a dalárda tagjai, melyrõl a Csongrádmegyei Ellenzék 1900. évi augusztus 29-i számában az alábbiak jelentek meg: „Németh Elek távozásával az ifjúság és református egyház is szegényebb lett, a tanítótestületben a legjobb erõk közé tartozott.”
1900-ban 25 évi egyházi szolgálat után vonult nyugdíjba, majd Újszentesre költözött. Élete végéig fõhivatásával, a zenével foglalkozott.
1904 októberében megalakult egy újabb dalegylet „Daloskör” néven. Mintegy 10 éven keresztül hoztak dicsõséget a városnak. Az I. világháború kitörése után jött létre az Iparos Daloskör, melyet a század elején rengeteg csoport követett. A jelentõsebbek közül ki kell emelni a Szentesi 100 tagú dalárdát, mely 1 év után beolvadt a Csongrádmegyei Kultúr Egyletbe, és az 1920-as évek végéig mûködött. A következõ évektõl kezdve - a gazdasági világválság és a II. világháború miatt - a kórusok, zenekarok mûködése sajnos háttérbe szorult.