Nem gondoltak a karácsonyra Temesváron  Ludányi Istvánéknak szerencséjük volt Ajánlja a cikket?         | 2004-12-27 | Balázsi Irén A szomszédoktól kapott zsíros kenyérrel indult tizenöt évvel ezelőtt Romániába Ludányi István, a Vöröskereszt szentesi szervezetének akkori titkára. Az elsők között érkezett a város segélyszállítmányával a fegyverek ropogásától zajos Temesvárra. Már idehaza gondolt arra, hogy akár árván is maradhatott volna a családja. Ludányi István tizenöt éve nem gondolkodott Fotó: Vidovics Ferenc Nem felejti el Ludányi István azt a tizenöt esztendővel ezelőtti napot, amikor a romániai forradalom idején nem gondolkodott, csak cselekedett. A Vöröskereszt szentesi szervezete akkori titkárának emlékezete szerint 1989. december 22-én a kórház vérellátó állomására volt hivatalos egy kitüntetéseket átadó ünnepségre, s ott érte utol a város vezetőjének, Szirbik Imrének a telefonja. Azt kérdezte a vöröskeresztes titkártól: mitévők legyenek, hogyan tudnák segíteni a romániai forradalmat. Rögtön mozdultak a szentesi cégek, intézmények és magánszemélyek, gyűjtötték az élelmiszert, ruhaneműt, gyógyszert meg vérkészítményt. Annyi adomány összejött, hogy a Volán nagy teherautója pár óra alatt megtelt vele, s még aznap délután indíthatta is a motort Gila István gépkocsivezető. A humanitárius szervezet titkára hazarohant az útlevélért, a szomszéd kent neki egy karéj zsíros kenyeret. A feleségének, a tizenegy éves kislányának és az ötesztendős fiának csak üzenetet tudott hagyni, hogy szállítmányt visznek Romániába. A Vöröskereszt megyei titkára, Pádár Lászlóné természetesnek vette a szentesiek kezdeményezését, s intézte a hivatalos iratokat, meg tette, amit olyankor kell. Még Szegeden is megálltak Ludányi Istvánék, mert onnan szintén küldtek hasznos holmikat. A nagylaki határátkelőn öleléssel várták őket, mehettek is tovább. Gondolhatták az őrök, hogy a forradalom idején csak jó szándékú emberek merészkednek át az akkor még nyitott állomáson. Azt mondja István, hogy Aradig veszélytelennek tűnt az út. A város főterére este 8 óra tájban értek, s a tömegtől és a barikádoktól alig tudtak haladni. Egy magyarul beszélő román férfi azonban azt mondta a szentesieknek, hogy Temesvárra menjenek, mert ott nagyobb szükség van az adományokra. Az illető megígérte, hogy elvezeti őket, csak menjenek utána. A hódmezővásárhelyi Tóth Sándor tragédiájának ismeretében mondja Ludányi István: nekik szerencséjük volt, mert jó emberrel hozta össze őket a sors. Így jutottak el a temesvári megyei kórházhoz éjjel fél 10 körül. Akkor már folyamatosan ropogtak a fegyverek, a mentők meg jöttek-mentek, mint kaptárba a méhek. Rémálomnak nevezi azt az éjszakát Ludányi István, aki szerint még a kórház dolgozói sem tudták, hogy ki honnan és miért lő, kit akar eltalálni. Az viszont tény, hogy az adományok lerakodását az autóról háromszor kellett abbahagyniuk, mert röpködtek a lövedékek. Az egészségügyi intézmény többségében román orvosai, nővérei a reménytelen helyzetben emelt fővel, tartással fogadták a szentesieket, akiknek hálásak voltak a segélyszállítmányért. Csak a rakomány átadása után döbbentek rá Ludányi Istvánék, hogy veszélyes a visszaút. Aradon már felbőszült fegyveres csapatok állítgatták meg őket. Felugráltak a teherautó platójára is, ott mindent átkutattak. Csak utólag tudták meg a szentesiek: azt gyanították a forradalmárok, hogy szekusokat próbálnak kimenekíteni az országból. Hol a puskát fogták Ludányiékra, hol a szemükbe világítottak, lökdösték őket, mert nem akarták elhinni, hogy humanitárius céllal érkeztek az országba, s megjárták Temesvárt. Nekik még sikerült Nagylaknál átlépniük a határt, a többiek már csak a volt Jugoszlávián keresztül érkeztek haza. Ludányi Istvánt behívták a szegedi rádióba, s akkor vette észre, hogy remeg a keze. Most azt mondja: a tizenöt évvel ezelőtti spontán akció követendő példa lehetne mindenhol a bajok orvoslására. Ő se mérlegelte, hogy már a fenyőfát kellene venni karácsonyra, csak indult. Azt állítja Ludányi István: a legszebb ajándék az volt számukra, hogy szeretetben tölthette a család a karácsonyt. Máig őrzi egy nejlonzacskóban azt az alaposan bepiszkolódott vöröskeresztes karszalagot, amelyet – mint fogalmaz – a nehéz nap éjszakáján viselt 1989 decemberében.