Szatmári Imre élete és munkássága

Szatmári Imre a Békés megyei Orosházán született 1938-ban. Budapesti diákként ismerkedik meg a fényképezéssel. Néhány év múlva mint Szentes város művelődési házának művészeti vezetője került szorosabb kapcsolatba ezzel a művészettel. Közben a szentesi filmklub operatőri, rendezői teendőit is végezte. Ebben a műfajban is díjat nyert. A Szentesi Élet című helyi újság egyik alapítója (1968), cikkeket írt és fotókat készített 25 éven át. Emellett a Csongrád megyei és az országos lapok is szívesen közölték cikkeit, fotóit. Könyveket illusztrál, fotókat, reprókat készít. Negyedszázad termése: közel 50 kiadvány, amelyben fotós munkája is szerepel. Mintegy százezer fekete- fehér és színes diafelvételt űriz pontos nyilvántartással és szakszerű tárolással. Jelentős fotográfiai gyűjteménye, melyben régi gépek, eszközök, 80-100 éves negatívok, kortárs fotóművészek alkotásai, folyóiratok és kiadványok találhatók. 18 éve az ARTIC alkotócsoport tagja. Az elmúlt negyedszázadban a világ számos országában összesen 195 alkotása volt látható. A mostani tárlat a kilencedik önálló jelentkezése. Fotóművészeti munkásságáért két FIAP-díjat és számos hazai és külföldi kitüntetést kapott. (Népújság - Maros megyei közéleti napilap)

Kurca-parti "Ön" vallomás

A Szelevényi út Tés felőli részén, a régi bökényi komp közelében egykor szegényes kis tanyák sorakoztak szép egymásutánban. A századforduló környékén még igencsak hitvány gátak védték a környéket az áradástól, a Tésig húzódó, alacsonyabban fekvő szántóföldeket rendszerint minden tavasszal és ősszel elöntötte a víz. A zalotai iskolával és a kocsmával szemben, az út baloldalán nyúlgátat építettek, amely mögé jószágaikkal együtt menekültek a tanyai emberek, ha a Körös hirtelen kicsordult. Szegénynél is szegényebb népek laktak errefelé, a föld is csak könyörületből termett, s a földművelésre berendezkedett tanyákon a Körös jóvoltából egyik legfontosabb kellék lett a csónak. Lóczi János a mostani "kőhajtó" iránt, a második tanyában lakott családjával. Béketűrő és istenfélő ember volt, de az áradattal nem tudott kibékülni. Gyermekei a század első évtizedében jöttek egymás után, s immár nem csak a jószágokat kellett menteni, de két leányát, s várandós feleségét is, ki tudja hanyadjára. Azon a baljóslatú napon, - pontosabban éjszakán, mert a Körös rendszerint éjjel támadt, - amikor az utolsó fordulóval szárazra tette három girhes birkáját is, a kocsma előtt földhöz vágta a kucsmáját és fogadalmat tett, hogy őt még egyszer nem kergeti ki a víz. Azt mondta, hogy elmegy innen akárhová is, de olyan helyre, ahol nemhogy folyó, de még egy kanális sincsen. Lóczi János a nagyapám volt. Leányát, Piroskát a Szent Anna templomban keresztelték és alig több, mint két évtizeddel később ugyanitt tagadták ki a katolikus egyházból, mert református emberhez ment feleségül, sőt, gyermekét is a kálvinista hit szerint nevelte. Lóczi Piroska az anyám volt. Amikor születtem, szerte az országban zajlottak az eucharisztikus világkongresszus rendezvényei, tézisei között valószínűleg nem szerepelt az ökumené. Ha valamiben egyetértettek akkortájt a történelmi egyházak, az a fegyverek megáldása volt, melyeket nem sokkal ezután jobb sorsra érdemes magyar katonák kezébe adtak. Hiábavalóság. "Ki fegyvert fog, fegyver által vész!" - a mi családunk is sirat két katonát, és a lélek sebei lassan gyógyulnak. Még javában folyt a háború, amikor iskolás lettem Darvas József író szerint a legnagyobb magyar faluban, az épphogy várossá előlépett Orosházán. Édesanyám sokat mesélt gyerekkoráról, a küzdelmes szentesi évekről, a Nagyörvény utcai rokonokról, a Kisérről, a főtéri piacról, a gyönyörűséges kútról, meg a vásártérről, ahol nagyapa árulta időnként a malacokat és, ha futotta, csikót vett az árából. Sok színes történetet hallottam a vasárnapi misékről, amelyekre ünneplőbe öltözve, lőcsös kocsival a hosszú Szelevényi úton bezötyögtek a tanyáról, ilyenkor mindig történt valami érdekes. Az elbeszélések nekem sokáig éppen olyan élményt jelentettek, mint Benedek Elek tanulságos novellái, illetőleg a Dörmögő Dömötör történetei, vagy az Igazszavú Pista bá' kacskaringós kalandjai című mesekönyvek. Ismeretlen és elérhetetlen fogalom volt számomra anyám szülővárosa. Gondolatban egy messzi tájat képzeltem, még nagyocska iskolás koromban is, holott földrajzból fújtam a leckét: Csongrád vármegye székhelye Szentes.

A padlássöpréses időszakban kerültem a fővárosba, kényszerűségből, mert apámnak géplakatos műhelye, meg cséplőgépe volt, nyaranta alkalmazottakat foglalkoztatott, s az osztályidegennek fiát nem vették fel a helyi középiskolába. Ismerős történet. A fővárosi kollégiumból ritkán utazhattam haza szüleimhez. Egyik alkalommal Szentes állomáson kellett átszállni, s úgy határoztam, hogy majd a következő vonattal utazom tovább. Ekkor léptem először anyám gyermekkorának városa, szépséges és tanulságos meséinek színhelyére, a szentesi utcákra. Nekem emlékezetes nap volt, egyszersmind meghatározó is. 1953 karácsonyára készülődtek az emberek, kedvesek voltak, útbaigazítottak, szóba álltak velem. A Baross utcán át kijutottam a vásártérre, majd a Kossuth "kanyaron" végig egészen a főtérig. Mint fővárosi diáknak nem lett volna olyan különleges az akkor még szépen karbantartott polgárházak és rendezett utcák látványa, mégis, az első benyomás élménye a falusias Orosházához képest nagyvárossá emelte Szentest a szememben. Elhatároztam, hogy egyszer ide visszajövök és lehet, hogy itt is maradok. Ötvenhat tavaszán, szépreményű ifjú műszaki emberként, nagy tervekkel szegődtem el a Jövendő utcai Tejüzembe, ahol számomra teljességgel ismeretlen szeparátorokat és egyéb élelmiszeripari gépeket kellett karbantartani. Bubori László igazgató megnyerő egyszerűsége segített át a holtponton, s vele a későbbi években is jó barátságban maradtam. Szívesen emlékszem az ott dolgozó Janó Imre vajmesterre is, azután Kiss bácsira, aki régebben mozdonyfűtő volt, s itt is a kazánház volt a munkahelye. Vele égettük el a kazánban ötvenhat október végén a városból összehordott idegen zászlókat, illetve leginkább csak a nyeleit, mert a textíliákból még lehetett valamit csinálni... Dömsödi János cipészmesteréknél laktam albérletben a Mecs-Balog utcában, de hetenként vonatoztam még szüleimhez Orosházára.
Anyám gondoskodása biztonságot adott, s apám igazságait ekkortájt kezdtem megérteni. A gyerekkor kötődései a helyhez és személyekhez azonban oldódni indultak, ifjúságom önállósuló napjait mindinkább választott városom, Szentes és az új ismeretségek töltötték be. Albérleti fizetség gyanánt a tejüzemi dolgozóknak természetben járó mellékterméket, hetenként egy-két kanna savót, vagy írót vihettem az albérleti gazdámékhoz, három malac hízott disznóvá tőle. A Tejüzem azóta már régen megszűnt, lebontották, de ha a Sportcsarnok körül járok, még mindig odaképzelem a nagy kapubejárót, s nekem úgy tűnik, mintha a savó jellegzetes szaga itt maradt volna a téren. Ötvennyolc november tizenhetedike azon nevezetes napok közé tartozik, amikor sorsomat meghatározó esemény történt. Ekkor költöztem el végleg szüleimtől, hogy önállóan rendezzem be életem. A Sáfrán Mihály utca 52-ben kaptam lakást egy alacsony épületben, s az egykori Mobilia telep helyén épp egy éve működő Vegyesipari Vállalatnál jutottam munkához az esztergályos szakmában. Maga a munkahely ez idő tájt még nem tűnt annyira véglegesnek, de néhány hónap után megannyi új ismeretségre tettem szert és a tevékenység is érdekelt. Szabadidőmben, ellesett pillanatképeket, kis történeteket írogattam és a Csongrád Megyei Hírlap közölt is néhányat. Az írás lelket nemesítő kényszere azóta is elkísért utamon. Esztendő múltával a szakmai elismerés is jólesett, nem csak a hivatalos, sokkal inkább a szaktársak megbecsülés. Jó visszagondolni egykori munkatársaimra, a sokoldalú Bugyi Andrásra, aki nem csak kiváló hegesztő volt, de a városi fúvószenekarban is játszott és tangóharmonikán is muzsikált. Berczeli Imre határozott egyénisége, keménysége fogott meg, késesnek tanult a háború előtt, mégis a kovácsmesterségből kellett neki megélni. Az örökké vidám Misku Imre és az ellenkező hangulatú Répa Tóni kiváló szakemberek, nagyon jó munkatársak voltak. Ebben az időszakban volt ipari tanuló Anton Tivadar, akit mindenki csak Jóskának hívott. Mai hivatalos kifejezéssel mondva a kisebbséghez tartozott, ám azon ritka egyede volt a fajtájának, akinek nem volt jó zenei hallása. Túl korán ment el, fele életét itt hagyta emlékül. A kellemes hangú Papp István sem énekel már esztergálás közben, pedig tercelnék hozzá, mint annak idején. Borsos Ferenc műszaki vezető jó érzékkel mindig akkor tűnt fel az üzemben, amikor éppen lazsáltunk, de nem tudtunk haragudni rá. Dr. Sólyom Károly főkönyvelő, nekem csak Karcsi bácsi, harminc évvel járt előttem, megtisztelt azzal, hogy tegezhettem. Milyen szomorú leltár! Időközben ismert lettem az ifjúsági mozgalomban is, Bajomi Sándor a szövetség városi vezetője vezérletével, sokadmagammal megszámlálhatatlan társadalmi munkát végeztünk a városban, jókedvűen, öntudatosan. Ruhagyár kerítésének építése, a Fonalfeldolgozó telepítése az egykori Jéggyár épületében, Schrantz Gyurka volt az első vezetője, ő sincs már közöttünk. Faültetések, utcarendezések voltak napirenden, különféle városi építkezések segítése. Talán van, aki emlékszik, hogy a mai rendelőintézet helyén volt a város háború utáni első tisztasági fürdője, ezt túlnyomó részben az ifjúság hozta létre. Ugyancsak a város fiatalsága működött közre 1959-ben a tévé torony elemeinek a felépítésében, több száz fiatal húzta a kötelet. Meghatározó volt és utólag is kivételes szerencsémnek tartom, hogy a Központi Színjátszó Együttes tagja lehettem. A színjátszás az ember azon tevékenysége, amely szinte észrevétlenül tanít, nevel és szórakoztat. Azokat is, akik a színpadon művelik, azokat a nézőket is, akik megtisztelik az előadást. Amikor 1958-ban elhatároztam, hogy végleg Szentesen maradok, megkerestem a Művelődési Ház színjátszóit, hogy szeretném folytatni a fővárosban már gyakorolt ebbéli tevékenységemet.
 

A Skabla Ernő vezette csoport szívesen fogadott, és szerepeket kaptam. Hetenként három estét is lefoglalt a próba, de én, szinte minden estémet ott töltöttem. A különféle színdarabok tanulása közben rádöbbentem, milyen keveset tudok a világ dolgairól, kapóra jött a Szegeden beindított színjátszó-rendező akadémia, amelynek foglalkozásai főleg munkaszüneti napokon és nyáron voltak. Mintegy tíz éven át működött a szentesi együttes, nem csak a város és a környező települések színpadjain arattunk sikert, de más megyék kisebb községei is szívesen fogadták a műsorokat. A nagy színházak ezekre a helyekre alig jutottak el, talán rangon alulinak tartották, vagy egyszerűen nem fért be a díszletük a picinyke színpadokra. Mi pedig nagy önbecsüléssel vittük a művészetünket és hittük, hogy kultúrát közvetítünk a "világot jelentő deszkákról". Ám a televízió elterjedése fokozatosan elcsalogatta a közönséget, így az öntevékeny színjátszás a hatvanas évek végén megszűnt. Szomorúsággal emlékszem a tehetséges Kun Tamásra, Koncz Idára, a közelmúltban elhunyt, újságírónak is kiváló adottsággal megáldott Dienes Lászlóra, a mindenes Kuruczné Sárika nénire, hitestársára, Bandi bácsira, aki valaha kalapos segéd volt a Csurgai-féle műhelyben. Szép emlékem maradt a kiváló zongorista Bárkai Jánosról, ő a zenés darabokban segített bennünket, ahogy az áldott emlékű Puruczkai Miska bácsi is, aki a városi fúvószenekar teendői mellett annyi türelemmel tanított bennünket a dallamvezetésre. Kiss István civilben postafőnök volt, elkísért bennünket egy-egy előadásra, fotói nélkül szegényesebb volna az emlékezés. Hatvannégyben a város kulturális irányítói méltónak találtak arra, hogy munkatársuk legyek, elvégezvén a színjátszó-rendezői akadémiát, művelődési előadóvá neveztek ki.

A kulturális rendezvények szervezése, a művészeti csoportok irányítása mellett átterveztem az egykori ipartestület székházát, hogy a város művelődési igényeinek inkább megfelelő legyen és részt vettem a Tóth József Színház korszerűsítésében is. Utódom a rövid életű Forgóné Péli Eszter lett, ügyszeretete példamutató volt. Néhány év múlva, valószínűleg a közművelődésben, főleg a fiatalok körében végzett munkám sugallhatta az akkori politika irányítóinak, hogy az ifjúsági szövetség városi mozgalmának vezetőjévé jelöljenek. Szép és tanulságos korszak volt a hatvanas évek végén, de a politikához nem értettem és nem is vonzódtam, ámbár meglehet, hogy mindazt másképpen értelmeztem, amit politikának neveztek. Én voltam az időszak és a térség egyetlen hivatásos politikusa, aki ki tudta kerülni a kötelező ideológiai képzést. Ugyanakkor e nélkül is sikerült összefogni, fegyelmet tartani és nemes célokért mozgósítani a fiatalokat, iskolákban, hivatalokban, üzemekben, a mezőgazdaságban, vállalatoknál. Az ifjúsági lakásépítési akcióban befejeztem a Gaál István utcai társasház építkezést, amit Dóczi Gábor elődöm kezdett el, sajnos ő sincs már közöttünk. Szervezésem szerint felépült az Attila utcai három társasház, s így összesen mintegy hetven családnak nyújtott otthont. Lám, mindezek láthatóan túlélik az eszmét, amely idealizálta az egyébként célszerű és értelemszerű tennivalókat. "Politikusi" korszakomban nagyon sok használható tanácsot kaptam Hajnal Mihálytól, aki vezetőként is megmaradt egyszerű embernek, s voltak közös dolgaink Dóczi Lászlóval, Bajomi Gyurival is, aki később az Áfész elnöki székéből ment el a bátyja után.
Szentes városhoz való kötődéseim között az első helyre kívánkozik a sajtó, az abban való, most ár több évtizedes munkám. Kezdetben a megyei újságba írogattam apró életképeket, verselgettem is, de igazából az 1968-ban létrehozott Szentesi Élet nyitott kaput enyhén grafomániás megnyilatkozásaimnak. A város érdekeinek megfelelően elvállalt más irányú feladatom időközben korlátozta a médiában való rendszeres jelenlétemet. A hetvenes évek vége felé, amikor a hatalom a papírhiányra hivatkozva betiltott Szentesi Életet újból engedélyezte, ismét bekapcsolódtam, s régebbi szenvedélyemmel kiegészítve, fotóimmal is szolgáltam a város lakóinak objektív tájékoztatását. Ezzel egyidőben a levéltár és az időközben felépült Ifjúsági Ház, valamint a városi képviselő-testület kiadványaiban is megjelentek munkáim, fényképek, reprodukciók.
Szép és átfogó korszak volt, jelen lehettem minden jelentős eseményen, fotóimon megörökíthettem munkafolyamatokat, ünnepségeket, színházi előadásokat, a város polgárait, vendégeket, híres embereket. Mintegy nyolcvanezer rendezett saját felvétel jelzi majd az utánunk jövőknek, hogy a huszadik század második felében miképpen éltek a szentesi emberek. S hozzá párosulhat szintén e tárgyba való buzgólkodásom, fotógyűjteményemben megelőző korok szentesi történései, a század első ötven évében készült városképek, hajdan élt emberek képmásai üzennek a ma élőknek és az utókornak. A kilencvenes évek változásai a sajtóra is hatással voltak, nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindenben helyes döntés született. A hetilappá előlépett városi lap új szerkesztői 1992-től nem igényelték a munkámat, sem az írást, sem a fotóimat. Sajnálatosnak tartom, hogy az újság csak egy szűk értelmiségi rétegnek szól, ma sem szólítja meg a kisembereket. Azt gondolom, hogy mindenféle új koncepció sem nélkülözheti az újságírás alapvető szabályait és a több mint százhúsz éves helyi tradíciót. Az elmúlt tíz esztendő alatti többszöri szerkesztőváltás tehát, csak egyik oka annak, hogy lecsökkent a lap eladott példányszáma. Szívügyemnek tekintem ma is, hiszen a születésénél is jelen lehettem 1968 márciusában. Javaslataim és jó szándékú közreműködésem azonban nem tudta a lap belterjességét megváltoztatni. Megítélésem szerint a Szentesi Élet további sorsát illetően alapvető kiadói és szerkesztői szemléletváltásra van szükség. A sajtóhoz kapcsolódó dolgaim végzése közben művészi felvételek is születtek, ezeket kezdetben hazai kiállításokon mutattam be, később nemzetközi pályázatokon vettem részt. Képeim Argentínától Japánig voltak láthatók fotótárlatokon. Spanyol, olasz, török, írországi és magyar díjakon kívül a legrangosabbat, a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség díját két alkalommal kaptam meg. Önálló kiállításom Budapesten, Kisújszálláson, Kerepestarcsán, Debrecenben, illetve Bácskatopolyán volt, Szentesen több mint húsz évvel ezelőtt adódott lehetőségem falra tenni művészi tárgyú fotóimat. Dokumentatív jellegű kiállításra is tizenhat évvel ezelőtt, 1984-ben kértek fel, a Helyőrségi Klubban megnyitott tárlaton párhuzamos városképek szerepeltek, gyűjteményemből, a régi Szentesről és saját nyolcvanas évek-beli felvételeimből. A rendszerváltás utáni években kenyérkereső munkahelyemet a Villért Vállalatot a gazdaságossága ellenére megszűntették, divatos kifejezéssel mondva privatizálták. A telepet én hoztam létre a hatvanas évek végén, negyedszázadon át irányítottam, a továbbiakban is működőképes lett volna. A dolgozókat szélnek eresztették, az épületet berendezéseivel együtt magára hagyták, ma sem lehet tudni, hogy kinek a tulajdonában van. Rossz érzéssel szemlélem, hogy azóta is ott áll kihasználatlanul, a romlásnak, enyészetnek kitéve. Reménykedem, egyszer majd valaki felfedezi, hogy a város iparkörzetében rettentően nagy luxus veszendőben hagyni ilyen komplexumot. Igaz, nem az egyetlen jól működő objektum jutott erre a sorsra, időnként az a képzetem támad, hogy az utóbbi tíz esztendő, az értéktévesztés jegyében telt el. Ma is érdekel a város élete, ám a mostani teóriák riasztanak, ugyanis, ha a város szekerét minden oldalról húzzák, leginkább sehova nem megy! Bizakodom azért, hogy ez az átmeneti korszak rövidebb lesz, s egyre többen ismerik fel, hogy nem kell kidobni mindent, ami régi és jól bevált, csak azért, mert egy letűnt rendszerben keletkezett. Mostanában nyugdíjasként élem napjaimat, írok és fényképezek, életem délutánján összegezem a mögöttem hagyott hat évtizedet. Ez az írás is ezek közül való. Szeretném megírni a szentesi színjátszás történetét, ehhez kutatom a dokumentumokat, fényképeket. Kortársaimról, a huszadik század második felében élt szentesi emberekről is tervezek egy elbeszélés-félét írni, s ha még futja időmből, egy fotókiállítást In memoriam címmel rendezni.

Reménykedem, hogy kötődéseim általam fontosnak tartott és felsorolt állomásait ki lehet érezni az előbbi sorokból. Kinyilvánítom azért, hogy amit elértem, amivé lettem, számos szentesi embernek, munkatársaimnak, barátaimnak, családomnak köszönhetem. Itt szereztem igaz barátokat, ismerősöket, tisztelőket. Sokan vannak. Ők segítettek, biztattak, támogattak, hittek bennem, felsorolásukra itt nincs lehetőség. Megállítanak az utcán, kérdezik, hogy érzem magam és tényleg kíváncsiak a válaszra. Akiket ebben az írásban mégis megneveztem, már nincsenek közöttünk. Emléküknek tisztelgek ezen módon. Ez a város 44 évvel ezelőtt polgárrá fogadott, lehetőségeket biztosított számomra. Örömet leltem minden munkában, minden megbízatásban, amellyel az elmúlt évtizedekben gazdagíthattam, és a jelenben is szolgálni tudom a közösséget. Itt házasodtam negyven évvel ezelőtt, itt született családom, két unokám. Ebben a városban bontakozott ki képességem és lettem ismert ember, ám ez egyre inkább múló állapot. Megnyugtat a tudat, hogy hagytam jelet a világban.

Hogy mégis a Kurca-parton mit keresek?

Nyugalmat, megértést, szeretetet, megbecsülést és biztonságot minden értelemben. Mindenkitől, mindenkinek!

2003. március 17.

Szentes, 2003. 03. 19.