Boros Sámuel (1787-1866)

városi jegyző, az örökváltsági szerződés előkészítője, főbíró, majd Szentes első polgármestere

1787. szeptember 16-án született a Jászkun kerülethez tartozó Túrkeve mezővárosában. Szülei: Boros Mihály és Endrédi Erzsébet. A család a miskolci és papi Boros nemzetségből eredeztette magát, amelynek címeres nemeslevele 1606-ban kelt, és Borsod vármegyében hirdették ki 1609-ben. Az anyai nagyapa Túrkeve főbírája; az apa 1788-1819 között Túrkeve jegyzője volt.

Alsóbb iskoláit szülővárosában és Nagykőrösön végezte, majd 1805-ben joghallgatónak iratkozott be a debreceni református kollégiumba. Tanulmányait megszakítva, 1807 elején Szentesre érkezett, ahol városi írnok lett. Egy évvel később Pestre ment joghallgatónak. Itt 1809-ben csatlakozott a Napóleon ellen készülő Pest megyei nemesi felkeléshez, s valószínűleg részt vett a győri csatában. A felkelés eloszlása után nem folytatta jogi tanulmányait, hanem Rhédei Ferenc Bihar megyei alispán titkárául szegődött. Patrónusa segítségével előbb Széplakon, majd Szalacson lett községi jegyző. Ez utóbbi helyen azonban a szegény nép védelmezése miatt ellen-tétbe került az uradalommal, ezért 1815-ben elmozdították állásából. 1816 márciusában újból Szentesre érkezett, ahol a város másodjegyzőjévé választották. Hivatalát 1818 novemberéig viselte. Ezt követő éveiről keveset árulnak el az iratok. Annyi bizonyos, hogy Szentesen élt, s 1823-ban feleségül vette a református kántor lányát, Kása Erzsébetet. 1825-ben ismét jegyzővé választották; tisztségét ezúttal 1837-ig megtartotta. 

Az ő nevéhez fűződik az 1836. január 10-én a város és a Károlyi grófok között létrejött örökváltsági szerződés előkészítése, amelynek következtében a szentesi jobbágyok megszabadultak a földesúri terhektől, s megnyílt az út a dinamikusabb polgári fejlődés előtt. Fontos szerepet játszott az 1837-es pótszerződés megkötésénél is, biztosítva ebben az elért kiváltságok érvényesítését. Az első szabad tisztújítás alkalmával - 1837. április 30-án - közfelkiáltással Boros Sámuelt választották Szentes főbírójává. Ezt a tisztséget - az 1843-as évet leszámítva - 1849 januárjáig viselte.

Felelős beosztása mellett 1846-ban az újonnan alakult Csongrád Vármegyei Tiszaszabályozási Társulat választmányának tagja és a felső szakasz igazgatója lett. Röviddel később a gróf Széchenyi István vezetésével létrejött Tiszavölgyi Társulat központi választmányába is beválasztották. Meghívására Széchenyi Szentesre látogatott (1846. aug. 31.- szept. 1.) és megindította a folyószabályozási munkálatokat. Ezzel egyidőben Szentes városa részvényes lett a Tisza Gőzhajózási Társaságban. Főbírósága idején vezették be az engedélyhez kötött építkezést, amely által a település rendezettebb külsőt öltött. A főbb útvonalakat pallójárdákkal látták el. Felépült a Szent Anna templom, valamint öt új iskola. Megnyílt a második gyógyszertár, és felmerült a kórházépítés terve is. Megkezdte a működését az Úrikaszinó (egyben zeneegylet) és a Polgári és Kereskedelmi Kaszinó. Bokros teendői közepette családi élete megromlott. 1844-ben elvált első feleségétől, s a következő évben - 1845. ápr. 6-án - nőül vette a kecskeméti származású Burián Máriát. (Gyermeke egyik házasságából sem született.)

Boros Sámuelnek vezető szerepe volt 1848/49-ben a forradalmi átalakulás és a fegyveres önvédelmi harc szervezésében és irányításában. 1848. március 15-én éppen Pesten tartózkodott, így közvetlen élmények alapján számolhatott be a fővárosi eseményekről és azok várható következményeiről. A legsürgősebb teendő a nemzetőrség megszervezése volt. Boros javaslatára a március 24-én összehívott népgyűlés - megelőzve az országos és a megyei intézkedést - elhatározta a nemzetőrség felállítását. A főbíró előbb a városi közcsendi választmányban, majd a tanács nemzetőri választmányának élén irányította a szervezést. Kossuth Lajos alföldi toborzó körútja során 1848. október 1-én Szentesre érkezett. Másnap kihirdette a rendkívüli állapotot, elrendelte a népfölkelést, amelynek polgári biztosául Boros Sámuelt nevezte ki. (Az éjszakát Boros házában töltötte, a mai Hajdú Lajos utca 1. sz. alatt.) A szentesi népfölkelő nemzetőrök (2652 fő) október közepén táborba szálltak. Boros Sámuel és Müller Lajos vezetésével Aradra vonultak, és részt vettek a vár körülzárásában és ostromában. A szállítás, az ellátás és az utánpótlás megszervezése Boros feladata volt.

Időközben Szentes - István nádor és Szemere Bertalan belügyminiszter 1848. július 16-án kelt rendeletével - elnyerte a rendezett tanácsú város jogállását. Az új városi szervezet felállítására 1849 elején került sor. A január 31-én megtartott tisztújításon "roppant többséggel" Boros Sámuelt választották a város polgármesterévé. Alig féléves polgármesteri működésének legfőbb eredménye a harcoló honvédsereg személyi állományának kiegészítése volt. Különösen emlékezetes az 1849. április közepi toborzás. A közgyűlés Boros javaslatára úgy döntött, hogy minden újoncnak - a 20 forintos állami foglalópénzen fölül - egy 325 négyszögöles házhelyet és egy hold földet ad. Ezt azonnal ki is mérték a jelentkezők között. Erről, mint követendő példáról, a kormány hivatalos lapja, a Közlöny is megemlékezett. Boros Sámuel nevéhez fűződik a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése, amelynek során a respublicát éltette, s a népet a további küzdelemre feleskette. Az orosz cári beavatkozás hírének vétele után az új népfölkelés polgári biztosaként elrendelte és megszervezte 5548 hadra fogható 16-60 éves szentesi férfi összeírását, bevetésükre azonban már nem került sor. Július utolsó napjaiban a császári csapatok elérték a Tiszát. Szentes katonai fedezet nélkül maradt, a várost irányító forradalmi szervek felbomlottak. A szabadságharc alatti vezetők - köztük Boros Sámuel polgármester - augusztus 1-én éjjel elhagyták a várost.

A császári csapatok elől sikerült ugyan elmenekülnie, de személye nem merült feledésbe. Távollétében vagyonát zár alá helyezték, s szigorú intézkedéseket tettek felkutatására. A kritikus hónapokban szülőhelyén, Túrkevén húzódott meg. Az ekkor már 63 éves Boros bizonytalan helyzetének tisztázása érdekében 1851 őszén önként jelentkezett a Pesti Cs. Kir. Haditörvényszék előtt, amely felségárulás bűntette miatt teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte. Az uralkodó utóbb - 1852. márc. 27-én kelt határozatával - az ítéletet kegyelemből 4 évi várfogságra változtatta, beszámítva a már kiállt vizsgálati fogságot. Büntetését a josefstadti börtönben töltötte le, feltehetően 1855 őszén szabadult. 1856 novemberében visszakapta elkobzott vagyonát, de évekbe telt, mire birtokaival ismét ténylegesen rendelkezhetett. Szabadulása után Pesten, Karcagon, majd Kecskeméten élt, míg végre 1860 őszén feleségével együtt hazaköltözhetett Szentesre.

Idős kora ellenére ismét bekapcsolódott a közéletbe. Az Októberi Diploma kibocsátása után helyreállított alkotmányos megyei tisztikarban ő is helyet kapott, amennyiben az 1860. december 20-án megtartott tisztújításon közfelkiáltással a tiszántúli járás főszolgabírájává választották. Új hivatalát csupán két hónapig viselte, mivel 1861. március 4-én megválasztották Szentes város országgyűlési képviselőjének. Az országgyűlés feloszlatása után (augusztus 22.) visszavonult a közéleti szerepléstől. A szentesiek ennek ellenére 1864-ben beválasztották a város ügyeit intéző Váltsági és Gazdasági Bizottmányba. A megbízatást elfogadta ugyan, de aktív tevékenységet nem fejtett ki.

1865-ben ismét a közéleti küzdelmek középpontjába került. Utolsónak tekinthető szereplése ezúttal is az országgyűlési választásokhoz kapcsolódott. Az egyik párt ugyanis őt léptette fel jelöltjeként, népszerűségét és tekintélyét kívánva felhasználni az ellenjelölt - Oroszi Miklós volt 1861. évi polgármester - megbuktatására. Idős korára hivatkozva vonakodott eleget tenni a felkérésnek, de végül engedett a kapacitálásnak. Vesztére. Az 1865. november 28-án megtartott választáson Oroszi Miklós elsöprő győzelmet aratott.

Kudarcát alig egy évvel élte túl. Küzdelmekkel telített élete 1866. december 27-én ért véget, 79 éves korában. A halotti anyakönyv bejegyzése szerint halálát torokrák okozta. Holttestét a szentesi református középtemetőben helyezték örök nyugalomra. Özvegyének további sorsa szomorúan alakult. Férje halála után néhány hónappal elméje megháborodott. Elmebetegsége miatt előbb gondnokság alá helyezték, majd 1868 szeptemberében a pesti országos tébolydába szállították. Itt hunyt el 1884. október 26-án, 64 éves korában. Tetemét hazahozták Szentesre, és férje mellé temették el. Közös síremlékük ma a szentesi református alsó temetőben található.

Boros Sámuel emléke nem merült feledésbe Szentesen. Az oldalági rokon, Burián Lajos polgármester adományaként 1893. szeptember 11-én ünnepélyes keretek között elhelyezték olajfestményű arcképét a város közgyűlési termében (ifj. Kiss Bálint alkotása). 1906-ban - halálának 40. évfordulóján - utcát neveztek el róla.

Az örökváltság 100. évfordulójára (1936) Örkényi Strasszer István gipszből elkészítette Boros Sámuel mellszobrát, s ingyen felajánlotta a városnak. A nyomasztó anyagi viszonyok miatt azonban a szobor ércbe öntése és felállítása elmaradt. 1986-ban a Szentesi Levéltár emlékkiállítást rendezett "Boros Sámuel és a szentesi örökváltság" címen, Barta László és Labádi Lajos pedig kiadványt készített Boros Sámuel életéről. 1989-ben emléktáblát helyeztek el volt lakóházán (Hajdú Lajos u. 1.), s róla nevezték el a Közgazdasági és Egészségügyi Szakközépiskolát. Az iskola kertjében 1993-ban felállították mellszobrát, Oláh Szilveszter alkotását. 1996-ban - az örökváltság 160. évfordulóján - márványtáblát avattak a Városháza falán a megváltakozás emlékére.
 Források:  Labádi Lajos: Szentesi Évfordulónaptár - TEAM 2003

Barta László - Páhi Ferenc: Szentes utcanevei - Szeged, 1980

BOROS SÁMUELRE EMLÉKEZÜNK (1787-1866)

-A város első polgármestere - L.L., - 1997.09.
 Kapcsolódó oldal:  1.7:A Károlyiak kora és az örökváltság // 1.8:A szabadságharc idõszaka // 1.9:A neoabszolutista berendezkedés idõszaka - Szentes Helyismereti Kézikönyve - CD/web: TEAM, 2000

Szentes, 2003. 12. 27.