$ M O Z A I K - E X K L U Z I V " 

Labádi Lajos nekrológja a Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2006-os évkönyvében jelent meg.   

Utánközlés a Szerző hozzájárulásával.   

EGY BARÁTUNK ELMENT

Rózsa Gábor (1944–2006)

Korunk egyik értékes személyiségétől búcsúzunk, aki ismertségnek örvendett nemcsak megyénkben, hanem országszerte. Robosztus alakjával, bozontos szakállú busa fejével, harsány modorával feltűnést keltett, ahol megjelent. Akik csak távolról, felületesen ismerték, azok a gyakran poharazgató, örök bohémot látták benne, aki mindig valami polgárpukkasztó huncutságon töri a fejét. Ez volt az egyik, talán látványosabb énje, de nem a meghatározó. Barátai jól ismerték a töprengő, a szinte minden iránt érdeklődő, az elmélyülten búvárkodó, fáradhatatlanul tevékenykedő Rózsa Gábort is, aki tele volt sziporkázó ötletekkel, jobbnál jobb elképzelésekkel. És ismerték a gyermekeit majomszeretettel ajnározó, a családjáért rajongó apát is, aki férfias szemérmességgel palástolta érzelmeit, de szűkebb körben annál többet büszkélkedett lányaival, fiaival. Többen összeférhetetlen, öntörvényű embernek tartották, és volt ebben is igazság. Mint amolyan „nehéz ember”, sokakat megbántott, többnyire akaratán kívül. Egy bizonyos: élete során számos maradandó értéket alkotott, amelyek utólag felmentést adhatnak esetleges emberi gyengéire.

Közel 25 éve ismerkedtünk meg; volt több közös kiállításunk és egyéb munkánk; mondhatni közeli barátok voltunk. A Szeremlei Társaságba is együtt vettek fel bennünket, 1995 körül. Gondolni lehetne, hogy nem sokból áll összeállítanom Gábor életútját és munkásságát. Ez nem így van, és jellemző, hogy miért nem. Számos kortárslexikonhoz, ki-kicsodához kérték Tőle a személyi adatait és munkásságának főbb mutatóit, de Ő mindannyiszor megtagadta az adatszolgáltatást. Pedig igen terjedelmes szócikke lehetett volna. Utólagos engedelmével, most megpróbálom kitölteni helyette a képzeletbeli kérdőívet, de előre elnézést kérek az esetleges hiányosságokért.

Szegeden született 1944. június 24-én, a Tisza-parti klinika légoltalmi pincéjében. Baljós napok jártak: bombázások, hidak robbantása, katonai megszállás… Édesapja Rózsa Lajos tanár, a vasutas képző iskola nevelője, valamint a Radnóti Gimnázium és más középiskolák óraadó matematika tanára; édesanyja Szépfalusi Mária, előbb pénztáros egy textilkereskedőnél, majd titkárnő az erdészeti hivatalnál. Egyedüli gyermekként cseperedett fel egy Fodor-telepi kertes házban. Elemi iskoláit a Domokos Rendi Nővéreknél kezdte, a felsővárosi Dózsa György Általános Iskolában folytatta, majd a főiskolai gyakorlóiskolában fejezte be. A Ságvári Endre Gimnáziumban érettségizett. A pályaválasztás nehezen ment, sok mindent kipróbált. „Voltam biciklista, vízilabdás, figuráns, barlangász, sziklamászó, tájfutó, brácsás és kórista. Egy időben volt vonósnégyesem is, de mégis „csak” mérnökként végeztem…” – írta egy későbbi visszaemlékezé- sében.

A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett okleveles földmérő mérnöki diplomát. Utóbb automatizálási, távérzékelési és erőforrás kutató szakmérnöki okleveleket is nyert. 1965-ben az olajiparban helyezkedett el; 1982-ig csoportvezető mérnökként kutatta az alföldi olajmezőket. Rendkívüli terepismerete révén került kapcsolatba a szegedi Móra Ferenc Múzeummal, közelebbről Trogmayer Ottó igazgató-régésszel, majd pedig Vörös Gabriella pályakezdő régésszel, későbbi szerelmével. 1977-től rendszeresen részt vett a lelőhelyek felkutatásában, a halmok (kurgánok) légifotózásában. Trogmayer megyei igazgató igyekezett megszerezni a tehetséges fiatal mérnököt, ezért 1982-ben felkérte, hogy pályázza meg az üresen álló szentesi múzeumigazgatói állást. Ez megtörtént, Gábor pályázata azonban különböző okok miatt nem nyert.

Egy év elteltével Vörös Gabi pályázott, sikeresen. 1983 tavaszán munkába állt Szentesen a Vörös-Rózsa páros (ahogyan a városban nevezték őket), és bátran kijelenthető, hogy új időszámítás kezdődött a múzeumi-, helyismereti- és közművelődési élet területén. Egymást érték az addig éveken át szünetelő múzeumi rendezvények, kiállítások, tudományos ülésszakok. Gabi és Gábor újabb és újabb ötletekkel álltak elő, mozgásba hozva a társintézményeket is, köztük a levéltárat. Gazdag tematikájú, érdeklődést keltő rendezvényeik által szoros kapcsolatot alakítottak ki az iskolákkal, művészeti csoportokkal, az egyes lakosokkal. Egyszóval, néhány év alatt érzékelhetően felpezsdítették Szentes kulturális életét. Persze – rendes magyar szokás szerint – akadtak irigyeik, piszkálódók, gonoszkodók, akik hol nyíltan, hogy alattomban áskálódtak a „gyüttmöntek” ellen. Ez fájt nekik, joggal. Mi azzal vigasztaltuk őket, hogy akárki akármit mond, hosszú évtizedek után Ti mutattátok fel a szentesieknek Szentes valódi értékeit! És ez teljes mértékben megfelelt a valóságnak!

Gábor első komoly, hiánypótló szakmai munkája a Csongrád megyei közgyűjteményekben (múzeumok, levéltárak) található korai kéziratos térképek számbavétele és darabszintű leírása volt. Majd következtek a szomszédos megyék térképeinek leírásai, ill. mikrofilmezése. Ez sok-sok ezer térképszelvény elemzését jelentette, mérnöki szakértelemmel és precizitással leírva.  (Bölcsészi diplomával ez nem ment volna!) Ha mást nem csinált volna, már ezzel maradandót alkotott! Utóbb hasonló munkát végzett a régi tervdokumentációk leírásával.

 Persze nem érte be a térképek leírásával. A leg- régebbi, legszebb kéziratos térképekről (Giba Antal, Vertics József, Schéner György abroszairól) érdekfeszítő előadásokat tartott, ragyogó stílusban. Előadásainak anyagát többnyire írásban is publikálta. A „térképészet” mellett egyre inkább beleásta magát Szentes és a környékbeli települések helytörténetébe. 

Különösen izgatták a helyben alkotó tehetséges képzőművészek, akik az évtizedek során feledésbe merültek, így: Drahos István grafikusművész, Jakó Géza keramikus, Koncz Antal szobrászművész, Nagy Árpád grafikusművész…stb. Korszakos előadást tartott Koszta kisajátítása címen, több száz diával illusztrálva állításait. Látványos kiállítást rendezett Hegedűs Lászlónak, ifj. Kiss Bálintnak, Miháltz Pálnak, Csúcs Ferencnek… és hosszan folytathatnám a sort. Itt kell említést tenni videós-interjúiról a még élő helyi kortársművészekkel. A városban alkotó festőket, szobrászokat, fafaragókat, iparművészeket… felkereste műtermeikben, és több órás riportokat készített velük. 1986–1996 között közel 80 szalagnyi felvételt készített, kb. 200 órányi műsoridővel. A felvételen szereplők többsége azóta elhunyt, tehát pótolhatatlan képi- és hangzó gyűjteményről van szó.

Amint utaltam rá, több közös (múzeum-levéltár) kiállítást rendeztünk, amelyek mindig nagy sikert arattak. Ezek közül a legemlékezetesebbek: Szentes város XIX. századi geometrái (1988), Széchenyi-emlékek Szentesen (1991), Díszpolgárunk, Kossuth Lajos (1992), Petőfi Sándor Iskolamúzeum (1994), Chartographia Szentesiense (2002). Sok egyéb rendezvényben oda-vissza támogattuk egymást, majd húsz éven át. Másokkal ellentétben, én jól tudtam Gáborral együtt dolgozni. Nem állítom, hogy időnként nem voltak szakmai súrlódásaink, de azokat egy hideg sör mellett minden alkalommal sikerült elsimítanunk. A sikeres együttműködés kulcsa az lehetett, hogy szakmailag kölcsönösen respektáltuk egymást, és nem a rivalizáláson volt a hangsúly, hanem a sikeres együttműködésen. Ennek megteremtésében Vörös Gabi folyamatosan közreműködött, ezáltal a két intézmény kapcsolata példaszerű, baráti volt.

Gábor rengeteget írt, publikált. Hosszabb-rövidebb tanulmányai mérnöki és múzeumi szakfolyóiratokban, évkönyvekben, helytörténeti kiadványokban jelentek meg, és éveken át ő töltötte meg cikkekkel a Szentesi Élet helytörténeti rovatát. Önálló kötetként megjelent legjelentősebb munkái: Száz éves Szentes vasútja – 1887 (1987), Egy elfelejtett szentesi keramikus: Jakó Géza (1886–1943) (Katona Imrével, 1988), Széchenyi István tiszavölgyi működésének hatása Szentes váltságos város geometráinak működésére (1991), A szentes-hódmezővásárhelyi gőzvontatású helyiérdekű vasút építése és üzeme (1893–1949) (1993), Építészeti emlékek, emlékhelyek (Ki kicsoda és városismertető, szerk.: Bodrits István, 1996), Szentes. Városismertető album – Koszta József Múzeum (1998), Fridrich Album (2001).

Szentesen Ő valósította meg (valószínűleg a megyében egyediként) a múzeumon kívüli, kihelyezett állandó kiállítások egész sorát, így: A szentesi huszárok c. (helyi laktanya), A város zenei múltja (helyi zeneiskola), Az iskolaépítő Zolnay család (helyi gimnázium), Iskolatörténeti folyosótárlat (Petőfi S. Ált. Isk.), „Krumpli bácsi mozija” – Tudományos mozgószínház (helyi mozi), A Szamár Delelő csárda (Delelő Kisvendéglő). A két legjelentősebb, országos hírű vállalkozása e téren a Péter Pál Polgárház Múzeum és a Fridrich-fényirda rekonstrukciós kiállítóhelyek megvalósítása. Mindkét rangos kiállítóhely létrejötte Rózsa Gábor küzdelmeinek eredménye. A Péter-házban megrendezett „pincetárlatok” fogalommá váltak. (Csak remélni tudjuk, hogy a jelen felfordult világban nem lesznek végleg az enyészeté!)

Vörös Gabi és Gábor nagy hangsúlyt fektettek a közösségi, társasági élet megteremetésére, ápolására. Szentesre kerülésük után, hamarosan életre keltették az 1970-ben alakult, de csak papíron létező Csallány Gábor Múzeum Baráti Kört. Színvonalas rendezvényekkel sikerült kialakítaniuk egy masszív támogatói csoportot, amelynek tagjai az átlagosnál szorosabban kötődtek a múzeumhoz, annak munkájához. Rózsa Gábor egyéb társulásokkal is próbálkozott: például a 90-es években megalakított Zalotay Aszataltársasággal, vagy a helyi képzőművészeket tömörítő Szépmíves Céh létrehozásával, amelynek atyamesterévé Csúcs Ferenc szobrászművészt választották.

Szintén Gábor volt a motorja, lelke az emléktáblák elhelyezésének, noha nagy szerényen mindig a Csallány Gábor Múzeum Baráti Kört tüntette fel kezdeményezőnek. A nem kis idő-ráfordítással, türelemmel és fáradtsággal járó szakmai előkészítő munkát, hivatali levelezést, az emléktáblák elkészíttetését magára vállalta, és addig kilincselt, cikkezett, olykor veszekedett, amíg meg nem valósult a kitűzött cél. A teljesség igénye nélkül, így lett emléktáblája Drahos István exlibrisművésznek (1985), Farkas Sándor múzeumalapító-régésznek (1987), Zalotay Elemér régésznek (1994); és így vált emlékhellyé a szentesi és kunszentmártoni vasútállomás (1987), a szentesi, mártélyi és vásárhelyi vasútállomás (1993), a Sáp-halom Szentes és Szegvár határában (2000).

Csak vázlatát adhattam Rózsa Gábor szerteágazó tevékenységének. A levéltári kézirattárban két teli doboz vár a jövő kutatójára, biográfusára, aki behatóbban, teljességre törekvően megkísérli majd feltárni e megkésett polihisztor, „kisvárosi zseni” munkásságát.

Az utóbbi két-három évben már ritkábban találkoztunk. A rendszeres levéltári kutatással egy ideje ő is felhagyott, és én is csak hébe-hóba ugrottam át a Péter-házba. Ha poharazgatás közben évődni, provokálni akart (mint született szentesit, lokálpatriótát), akkor elkezdte fejtegetni, hogy miért is nem szereti Ő Szentest. Általában azzal replikáztam, hogy akkor hogyan bírtál ki húsz évet, hogyan tudtál létrehozni annyi maradandó, szép dolgot?! Mi lett volna, ha szeretted volna városunkat?! Én boldog volnék, ha jó néhány született szentesi, csak töredék felelősséget érezne településéért, mint Te, a született szögedi. A vitánk mindannyiszor azzal záródott, hogy én nem hittem el Szentesről vallott negatív érzelmeit.

Egy-két éve örömmel olvastam, hogy Rózsa Gábor mérnök-muzeológus megkapta a „Szentes Városért” emlékérmet. Kijárt neki, már régen! El is fogadta. Ez az én olvasatomban azt jelentette, hogy valahol belül, mégis elfogadta városunkat (mint ahogyan tetteiben már régen bizonyította). A Bodrits István közös könyvtáros barátunk által 2000- ben szerkesztett Kurca-parti vallomások című kötet- ben az alábbi váteszi mondatokkal zárta „vallomását”:

„Az utolsó szó jogán csak annyit mondanék, hogy köszönöm! Mindenkinek köszönöm, hogy itt lehettem köztetek, hiszen most már majd nem én, hanem a gyermekeim, meg a dolgaim vallanak arról, hogy volt-e értelme a szentesi küszködéseimnek. Mert az volt, mégpedig férfimunka!”

Az elmondottak talán hitelesítik ezt az önértékelést. Tanúsíthatom, hogy küzdelmes két évtizedet töltött Gábor Szentesen, de eredményeset! Igazolja ezt az Interneten megnyitható, a Szentesinfo–Mozaikon belül található Fórum–Városvédő gondolatok topik, amelyen megdöbbenéssel vették Rózsa Gábor mérnök-muzeológus október közepén bekövetkezett halálát, és máris közös nevezőre jutottak abban, hogy maradandó emléket kell állítani a 62 évesen elhunyt kiváló szakembernek. Már a teret is megtalálták a Gábor által megmentett Fridrich-féle fényirda mögött. Minden hivatalos közegtől függetlenül kiadták a jelszót, hogy egy év van a névadási ünnepség megszervezésére. Ennek a kezdeményezésnek Gábor nagyon örülne, hisz munkájának elismeréséről szól, mégpedig alulról jövő, őszinte indítatással.

Egy hivatásának élő jó szakember, kedves barát távozott el, hamarabb a kelleténél. Nehéz a szívünk, és még inkább az lesz, ha a hetek, hónapok multával rádöbbenünk valódi hiányára. Nem ígérhetünk mást, mint azt, hogy gondolatainkban, történeteinkben továbbra is közöttünk marad, és maradandó emlékének megőrzését melegen pártoljuk és támogatjuk!

Szentes, 2006. december 20.

Labádi Lajos                 

levéltár-igazgató              

 Szentes                    

A Szerző által a nekrológhoz csatolt - kinagyítható - képek: