A SZENTESI LAPTÓL A SZENTESI ÉLETIG
Szentesi sajtótörténeti barangolásra várták az érdeklődőket 2013. november 27-én a Városi Könyvtárban. Labádi Lajos főlevéltáros, nyugalmazott levéltár-igazgató, a szentesi újságok változatos történetének szakavatott ismerőjének hallhattuk "A Szentesi Laptól a Szentesi Életig (1871-2013)" című előadását, melyet Tímár Ferenc mérnöktanár, informatikus-könyvtáros, az e-Könyvtár Szentes digitális helytörténeti gyűjtemény dokumentumaival színesített, illusztrált.
Az előadás teljes digitális anyagát közöljük, melynek hivatkozásait érdemes végig kattintani, így olyan érdekességeket tudunk meg, hogy az újságíróknak sűrűn kellett vitás cikkek miatt párbajozni és annak visszautasítása egyenlő volt az úriemberek közül való kizárással. További érdekességeket kereshet még a http://ekonyvtar.vksz.hu elektronikus könyvtárban!
LABÁDI LAJOS
A SZENTESI LAPTÓL A SZENTESI ÉLETIG
Sajtótörténeti barangolás a legkorábbi városi lapoktól a mai hetilapig
(1871–2013)
http://ekonyvtar.vksz.hu:80/?docId=37074 (LL portré)
Engedjék meg, hogy egy szubjektív emlékkel kezdjem mondandómat. Kezdő levéltárosként – valamikor 1977/78-ban azt a feladatot kaptam akkori főnökömtől (Molnár Laci bácsitól), hogy rendezzem a szakkönyvtárunkban található régi újságokat, sajtótermékeket. Nagy mennyiségű, ömlesztett anyagról volt szó, köztük országos, megyei és helyi lapok, bekötött egész évfolyamok, és szálazott, néhány darabos újságok, – ahány, annyiféle. Hónapokba telt, mire fajtánként, címenként elkülönítettem őket, és időrendbe szedtem az egész gyűjteményt.
http://ekonyvtar.vksz.hu:80/?docId=37075 (NS portré)
Így utólag elmondhatom, hogy ekkor jegyeztem el magam egy életre a régi újságokkal, azokon belül is a Szentesen kiadott sajtótermékekkel. A gyűjtemény rendkívül hiányos volt, ennek ellenére kitűnt, hogy a dualista korszakban és a két világháború közötti időszakban nagyon sokféle újság jelent meg az akkori megyeszékhelyen, Szentesen. Ez irányú „felfedezésemet” minél előbb szerettem volna megosztani a nagyközönséggel. Ennek köszönhetően rendeztem meg 1979 őszén első városi szintű kiállításomat „Szentesi újságok a XIX–XX. században” címen, amelynek a Városi Galéria adott helyet. A kiállítás megnyitására sikerült megnyerni a szentesi születésű jeles újságírót, dr. Novobáczky Sándort, aki utóbb egész oldalas tudósítást írt a „Magyarország” c. hetilap hasábjain a vidéki sajtótörténeti tárlatról.
Így kerültem kapcsolatba a régi újságokkal, és ettől kezdve tudatosan kutatni kezdtem a Szentesen kiadott korai sajtótermékek után. Hasznos információkat nyertem Kárász József vásárhelyi könyvtáros által 1974-ben megjelentetett Csongrád megyei sajtótörténeti bibliográfiából.
http://ekonyvtar.vksz.hu:80/?docId=36 - (OSZK mikrofilm-adatok a
Szentesi Lap 1872-es és 1873-as évfolyamainak első számain)
A másik fontos forrásommá vált az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) által folytatásokban kiadott régi sajtótermékek mikrofilmjegyzéke. Ugyanis kiderült, már a korai időkben is szokás volt, hogy a nyomdák ún. köteles példányokat küldenek az „ország könyvtárának” az általuk előállított sajtótermékekből. Szerencsénkre a legkorábbi szentesi újságokat is megkapták és megőrizték, sőt utóbb biztonsági okokból mikrofilmre vették. Ezekből a jegyzékekből kigyűjtöttem a helyi vonatkozású sajtótermékeket; később pedig a legfontosabb szentesi újságokat sikerült mikrofilmen megszerezni levéltári szakkönyvtárunk részére. (Az alábbiakban ezekről lesz szó, kiegészítve használatukkal kapcsolatos hasznos információkkal.)
A város első újságjai
Elöljáróban el kell mondani, hogy az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés utáni szabadabb politikai légkör, kedvezően hatott a magyarországi, s azon belől a vidéki lapkiadás fejlődésére. A sajtószabadság helyreállítása, a nyomdászat és lapkiadás szabad iparrá válása megnövelte a vállalkozói kedvet a vidéki városokban is.
Ennek hatása Szentesen is igen hamar érzékelhetővé vált. Bizonyság erre az a több mint húszféle újság, amely a lapkiadási hagyományokkal nem rendelkező városban a századfordulóig megjelent.
A szentesi újságok történetében első hely illeti meg azt a folyóirat-indítási kísérletet, amely a város volt polgármesterének és országgyűlési képviselőjének,
Oroszi Miklósnak a nevéhez fűződik. A valamikori református néptanító vidéki levelezőként került kapcsolatba az újságírással. 1871 májusában, saját kiadásában és szerkesztésében folyóiratot indított
Szentesi Füzetek címen, a
„mezőgazdászat, gyümölcstenyésztés és községi élet közlönye” profilmegjelöléssel. A folyóirat első számát Szegeden állíttatta elő
Burger Zsigmond nyomdájában. Az év folyamán további 5 füzet megjelenését tervezte, de minden jel arra mutat, hogy erre már nem került sor.
Több sikerrel kecsegtetett a 32 éves, törökszentmiklósi születésű
Cherrier János nyomdász vállalkozása, aki
1871 elején telepítette át nyomdáját és könyvkereskedését a Heves megyei Gyöngyösről Szentesre. Az Úri utca (ma Petőfi u.) 2053. sz. alatt, özv. Balogh Mihályné házában felállított nyomda megnyitását hamarosan követte az első, helyben előállított újság megjelenése
Szentesi Lapok címen.
A Cherrier János kiadásában és Honthy László katolikus néptanító felelős szerkesztésében megjelent 4 oldalas vegyes tartalmú hetilap mutatványszámát 1871. július 9-én vehették kézbe a szentesiek. A szerkesztő beköszöntő vezércikkében tudatta olvasóival, hogy a lapot pártérdekekre és vallási meggyőződésre való tekintet nélkül, a szellemi és anyagi érdekek gyarapítása céljából indították útjára. A minőség biztosítása érdekében a lapkiadó munkatársnak kérte fel a városi értelmiség számos tagját, így Cicatricis Pál városi főjegyzőt, Balassa Péter orvost, Szakál Mihály levéltárnokot, Balázsovits Norbert gimnáziumi tanárt, Csuppay Márton és Horváth József népiskolai tanítókat stb.
A programnak megfelelően az újság rendszeresen közölt ismeretterjesztő írásokat, állandó rovatot kapott a tanügy, a gazdászat, a színészet, a városi és a megyei közélet. A felsoroltak mellett érdekes közleményeket tartalmaztak az „Újdonságok”, a „Nyílttér”, a „Levelezés”, és a „Nézzünk át szomszédékhoz” című rovatok. Helyet kaptak az országgyűlés és a külföld hírei, valamint az üzleti életet segítő tudósítások, hirdetések. A szerkesztő és munkatársai tehát igyekeztek változatos tartalmú újságot összeállítani, ennek ellenére a lap iránti érdeklődés a vártnál kisebbnek bizonyult.
Előfizetőinek száma alig érte el a 300–400 főt, ezáltal nyereség helyett veszteséget termelt a kiadónak. A lanyha fogadtatás miatt a város első újságja alig egy év után megszűnt.
Cherrier a Szentesi Lapok kedvezőtlen fogadtatása következtében elszenvedett üzleti veszteségeinek ellensúlyozására 1872. május végén egy újabb hetilapot indított
Alföldi Figyelő címen. Az új lap programjában az Alföld általános érdekeinek képviseletét ígérte, bizonyára abban a reményben, hogy ezáltal az előfizetők köre több megyére lesz kiterjeszthető. A kísérlet balul ütött ki, ugyanis nyomban híre terjedt, hogy a Szentesi Lapok megszűnik, s helyét az Alföldi Figyelő veszi át. Néhány szám után – előfizetők hiányában – ez az újság is megbukott. A kudarcok nem törték meg Cherrier János vállalkozó kedvét. 1872. augusztus közepén megindította harmadik újságját, ezúttal
Szentesi Lap címen. Új hetilapja szilárdnak bizonyult, hosszú időn át a város legjelentősebb sajtóorgánuma maradt. - http://epa.oszk.hu/szentesi_lap (az első közzététel)
A Szentesi Lap egyeduralma
A Szentesi Lap küllemében nem sokban különbözött elődeitől. Az első felelős szerkesztője
Farkas Lajos ügyvéd volt, aki azonban alig félév után megvált a laptól. 1873 áprilisától
Buday József volt néptanító, városi árvapénztárnok állt az újság élén. A lap ettől kezdve vált a városi érdekek valódi képviselőjévé, a közvélemény formálásának számottevő tényezőjévé. Közleményeiben, kommentárjaiban felbukkant a bátor kritika, amihez addig nemigen voltak hozzászokva a szentesiek. Az egyre népszerűbb újság Buday szerkesztősége idején vált a helyi 48-as függetlenségi ellenzék orgánumává. A megyei és a városi vezetést bíráló írások miatt a lapszerkesztő 1875-ben a támadások középpontjába került, amelyek következtében előbb városi hivatalát, majd a szerkesztői állását is elvesztette. Megfosztva egzisztenciájától, más választása nem lévén, elköltözött Szentesről.
Buday József megüresedett helyét Kulinyi Zsigmond foglalta el 1875 őszén. Ő ugyan csak egy évig szerkesztette a szentesi újságot, de utóbb annyi dicsőséget szerzett városunknak, hogy érdemes a részletesebb bemutatásra.
Szentesen született 1854-ben. Elemi iskoláit és a gimnázium alsóbb osztályait szülővárosában végezte; Szegeden érettségizett. Ezt követően Pesten és Bécsben jogot tanult. Igen korán eljegyezte magát az újságírással. Első cikkét 16 évesen írta. 1873-tól a Szegedi Híradó külső munkatársa; 1874-ben lapot indított Szegeden: Alföldi Iparlap címen. Joggyakornokként hazatért Szentesre, és 1875. október elején átvette a Szentesi Lap szerkesztését. Beköszöntőjében programjának lényegét az alábbiakban körvonalazta: „… Első helyen kell említenünk a város és megye érdekeit.
Ezek támogatása végett mindenkor ki fogjuk mondani saját, igaz véleményünket, mégpedig nem egyoldalú információk után, hanem támaszkodva a rendelkezésünkre álló legjobb és hitelesebb adatokra. Nem szolgálunk sohasem eszközül egyének vagy egyes csoportok nézeteinek…”
1876. augusztus végén elhagyta a Szentesi Lapot, s Szegedre költözött. Az újságírással természetesen nem szakított. 1878 nyarán részt vett a Szegedi Napló megindításában: hamarosan a lap főmunkatársa, felelős szerkesztője (1884–1899), majd főszerkesztője (1899–1905) lett. Arról a lapról van szó, amelyik munkatársai közé sorolhatta Mikszáth Kálmánt, Pósa Lajost, Tömörkény Istvánt, Gárdonyi Gézát és Móra Ferencet. (Kulinyin kívül több szentesit is találunk az újságnál, így Bánfalvi Lajost, Békefi Antalt, majd valamivel később Farkas Antalt.) A lapszerkesztés mellett számos társadalmi tisztséget viselt, így pl.: a Dugonics Társaság egyik alapítója (1892), a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének megalapítója (1896) és első elnöke, a Függetlenségi Párt szegedi szervezetének szintén elnöke. „Szerénységénél, puritánságánál csak munkabírása volt nagyobb” – írta róla Apró Ferenc neves szegedi helytörténész.
Munkásságát a pályatársak 1905 májusában újságírói aranytollal ismerték el. Ekkor már nagyon beteg volt. Szegeden hunyt el 1905. június 6-án. A temetésen a másik szentesi, Békefi Antal búcsúztatta; a Szentesi Lapban pedig az egykori munkatárs, Bánfalvi Lajos írt nekrológot.
Visszatérve a Szentesi Laphoz, elmondható a Kossuth-kultuszt ápoló városban a lap népszerűsége és befolyása megnőtt. Érthető módon a kormánytámogató megyei és városi uralkodó körök mindent elkövettek lejáratása érdekében. Ezt a célt szolgálta többek között egy humorisztikus hetilap megindítása, amely 1874 augusztusától jelent meg Északi Fény címen. Szakál Mihály kiadó-laptulajdonos és Kovács Károly felelős szerkesztő nem titkolták, hogy élclapjuk célja „részint a helyi sajtó túlkapásainak szűkebb korlátok közé szorítása, részint a közönség mulattatása”, – vagyis az ellenzéki szellemű Szentesi Lap, s azon keresztül az ellenzéki vezérférfiak nevetségessé tétele. A szatirikus lap nem örvendhetett túlzott népszerűségnek, ugyanis születése után alig 2 hónappal előfizetők hiánya miatt megszűnt.
A Szentesi Lap népszerűsége ezzel szemben tovább nőtt. A gyakori szerkesztői személycseréknek
Sima Ferenc feltűnése vetett véget, aki kis megszakításokkal
1876 szeptemberétől 1899-ig szerkesztette az akkor már 2000–3000 példányban megjelenő Szentesi Lapot.
Sima Ferencről tudni kell, hogy 1853-ban született Nagykőrösön. 1873-ban települt le Szentesen, mivel megválasztották a református leányiskola tanítójává. A jó megjelenésű, tehetséges fiatalember a tanítás mellett rendszeresen írt a Szentesi Lapba, s igen hamar bekapcsolódott a város politikai életébe is. 1875-ben részt vett a helyi Függetlenségi Párt szervezésében, amelynek jegyzőjévé választották. Ekkor már a Szentesi Lap belső munkatársaként működött Buday József oldalán. Főnökének kényszerű távozása után kísérletet tett egy önálló szépirodalmi hetilap megindítására Alföldi Nővilág címen. Próbálkozása nem járt sikerrel, a tervezett új lap érdeklődés híján a mutatványszám után megszűnt. 1876-ban átvette a Szentesi Lap szerkesztését.
Ugyanekkor városi levéltárnokká is megválasztották, majd tagja lett a városi és a megyei képviselő-testületnek. Szókimondó természete, erélyes fellépése, a toll merész használata és ügyes szervezőképessége rendkívül népszerűvé tette a város 48-as érzelmű lakossága előtt. Ezt jelezte, hogy 1878 elején a
Szentesi 48-as Népkör elnökévé választották, s még ugyanebben az évben ő lett a Függetlenségi Párt elnöke is. Még ugyancsak 1878-ban a város gazdasági tanácsnokává választották az ekkor mindössze 25 éves fiatalembert.
Sima Ferenc szerkesztése alatt a Szentesi Lap egyértelműen a városi és a megyei 48-as ellenzék orgánumává vált. Hangja 1882-től különösen keménnyé vált, amely összefüggésben volt a megye és a város egyre fokozódó ellentétével. Lapjában megszaporodtak a megyei irányítás visszásságait leleplező írások, egyre hevesebb támadásokat intézve a főtisztviselők: a főispán és az alispán ellen. 1883-ban sikerült megszereznie a nyomda tulajdonjogát, így a lap kiadása és szerkesztése egy kézbe került.
Szentes és Vidéke
A Szentesi Lap egyeduralma 1880 januárjában szűnt meg a
Szentes és Vidéke című hetilap megjelenésével. Az új lap társadalmi, közművelődési, ipari, gazdászati és szépirodalmi profillal indult, ígérve mindezen területek fejlődésének előmozdítását. Politikai téren pártoktól független programot hirdetett. Kiadója és szerkesztője
Kovács Pál volt. Néhány szám megjelenése után nyilvánvalóvá vált, hogy a lap alaposan eltért kitűzött irányvonalától. A közügyek higgadt értékelése helyett a személyeskedés, a magán- és családi ügyekben való turkálás, az elvtelen vagdalkozás, a botrányokozás vált legfőbb lételemévé. A közfelháborodás megnyilvánulásaként több társadalmi egyesület kitiltotta helyiségéből a lapot. Kovács Pál helyzete hamarosan tarthatatlanná vált, ezért 1882 tavaszán lemondott a szerkesztőségről, és sokak megkönnyebbülésére elköltözött Szentesről.
A Szentes és Vidéke szerkesztését Szívós Béla gimnáziumi tanár vette, aki programjában határozottan kinyilatkozta, hogy: „A személyeskedéseket lapomból kizárom, botrányhajhászásokkal azt érdekessé tenni nem igyekszem, a lap körén kívül eső dolgokba nem avatkozom, sem pedig – csalhatatlan ítélőnek és erkölcsbírónak magamat feltolni nem fogom.” A jó hírű tanár betartotta ígéretét, s a Szentes és Vidékét mértékadó újsággá formálta. Gyakorlatát követte tanártársa, Balázsovits Norbert is, aki 1884 elejétől 1889 májusáig szerkesztette a hetilapot.
1889 májusától észrevehető változások következtek be. A lap tulajdonjogát és szerkesztését
dr. Mátéffy Ferenc ügyvéd vette át, aki társszerkesztőként alkalmazta
Bánfalvi Lajost, a Szegedi Napló volt munkatársát. Ez volt az az időszak, amikor a város és a megye viszonya kimondottan ellenségessé vált. Ebben a küzdelemben a Szentes és Vidéke egyértelműen a basáskodó vármegyei vezetés oldalára állt, szemben a vá
rosi érdekeket védelmező Szentesi Lappal. A vármegye szócsöveként a Szentes és Vidéke akarva-akaratlan kormánytámogató sajtóorgánumnak számított. E besorolás ellen kezdetben tiltakoztak a lap készítői, de utóbb egyértelművé vált politikai orientációja azáltal is, hogy évente pénztámogatást és jelentős értékű nyomdai megrendeléseket kapott a kormánytól. Mátéffy Ferencet 1902-ben
polgármesterré választották, ezért megvált a laptól.
A felelős szerkesztő Bánfalvi Lajos lett, egészen 1912-ben bekövetkezett haláláig. Utána több szerkesztő váltotta egymást: Székely József, Szabó József, Lichtenstein Manó és Mátéffy László. Az első világháború alatt a főszerkesztői tisztséget dr. Csergő Károly megyei jegyző töltötte be. A lap megszűnésének ideje: 1919. március 23. Általánosságban elmondható, hogy a Szentes és Vidéke – politikai irányultságát leszámítva – jól szerkesztett, tartalmas sajtótermék volt, sokféle rovattal, gazdag irodalmi melléklettel, felkészült szakírói gárdával. A dualista kori helytörténeti kutatás egyik rendkívül értékes forrása.
Darázs
Amint utaltam rá, 1883-ban a Szentesi Lap megyeellenes kampánya újból felerősödött. A megye védelmére tömörült párt a legkülönbözőbb módszerekkel és eszközökkel igyekezett megbontani a megye ellen szervezkedők táborát. Ilyen eszköznek számított az 1883. május elején útjára bocsátott
Darázs című élclap, amely kettős célt tűzött ki maga elé:
„… egyrészt mulattatni, szórakoztatni az olvasóközönséget, másrészt közéletünkben szereplő férfijaink hibáira, ferdeségeire rámutatni, azokért megcsipkedni”.
A humorisztikus lap kiadója és szerkesztője
Vutsák Sándor –
Stammer Sándor alispán egykori joggyakornoka – volt. Már az első számból egyértelműen kiderült a lap elindítóinak valódi szándéka: a megye ellen fellépő vezéregyéniségek kigúnyolása, erkölcsi lejáratása, és ezáltal a közvéleményre gyakorolt befolyásuk csökkentése. Nem volt tehát véletlen, hogy a beköszöntő szám címoldalán egy Sima Ferencet gúnyoló karikatúra volt látható, akit a lap az elkövetkezőkben már csak mint „Kóczos Ferkót” emlegetett. Sima mellett a Darázs célba vette a város vezetőit is, akik szintén gyakran összetűzésbe kerültek a megyével. A legtöbb élc
Balogh János (Bársony János) polgármestert érte, de jócskán kijutott a város főkapitányának,
Sarkadi Nagy Mihály későbbi polgármesternek is. (Az élclap előfizetők hiányában 1883 szeptemberében megszűnt.)
Az első munkásújság
Szólnunk kell a századfordulón indult első munkásújságról. Talán ismert, hogy az 1890-es években az alföldi-, s azon belül a szentesi agrárszocialista munkásmozgalom jelentősen megerősödött. A gyakori aratósztrájkok miatt a régiót ekkoriban nevezték el „Viharsaroknak”.
A földmunkásság és szegényparasztság érdekeit képviselő újságok – a Földmívelő és a Munkáslap – 1899-re megszűntek, ezért 1899. október 15-én értekezletet tartottak Szentesen egy új lap kiadása érdekében. A központi szociáldemokrata pártvezetés igyekezett megakadályozni az új lap létrejöttét, ennek ellenére a szentesi munkásvezetők 1899. október 28-án kiadták a földmunkásság új lapját Szabad Szó címen. A lap felelős szerkesztője Pásztor János, társszerkesztői pedig Árvai Bálint és Békési Imre lettek. A Szabad Szót 1901 nyarától Budapesten adták ki, szerkesztéséből a szentesiek lassan kimaradtak. A felszabadulás után a Nemzeti Parasztpárt központi lapjaként élt tovább.
Párbajok a sajtószabadságért
A „boldog békeidők” újságjaiban is gyakran előfordult, hogy a politikai küzdelem hevében meggondolatlan sértéseket, becsületbe gázoló valótlanságokat vágtak egymáshoz a politikai elit tagjai, akárcsak napjainkban. Volt azonban egy nagy különbség: akkoriban következmény nélkül huzamosabb ideig senki nem szemtelenkedhetett nyilvánosan. A rágalmazónak, hazugságot terjesztőnek ugyanis számolnia kellett azzal, hogy megjelennek lakásán a sértett fél képviselői, segédei, és lovagias elégtételre szólítják fel. S ha nem akarta kihúzatni magát az úriemberek sorából, két dolog között válaszhatott: vagy visszavonta nyilvánosan a sértő állításait, vagy kiállt fegyveres párbajra. Ettől kezdve a kard és a pisztoly döntött.
Szentesen sem voltak ismeretlenek a lovagias afférok. Különösen az 1880-as évek közepétől váltak gyakoribbá a párbajkihívások. Az ezt követő három évtized alatt kb. 50–60 kihívás történt, persze nem mindegyik vezetett fegyveres összecsapáshoz.
A legtöbb párbajt (kb. 20-at) Sima Ferenc lapkiadó-lapszerkesztő, országgyűlési képviselő vívta, amelyek közül néhány súlyos sérülésekkel végződött. Emlékezetessé vált az 1891 tavaszán nyilvánosságra került lovagiassági ügye, amelynek során a Szentesi Úri Kaszinó választmányának valamennyi tagját kihívta párbajra.
Történt, hogy
dr. Csató Zsigmond vármegyei főjegyző párbajra hívatta ki
Tóth Kálmán városi adóügyi tanácsnok, aki a Szentesi Lapban becsmérlő megjegyzéseket tett rá. A segédek mulasztása miatt az összecsapás elmaradt, s utóbb azt rebesgették, hogy Csató doktor félt kiállni. Erre hivatkozva, a tanácsnok segédei kezdeményezték, hogy a főjegyzőt töröljék az Úri Kaszinó tagjai közül, mivel nem tett eleget a lovagias elégtételnek. A Kaszinó választmánya megtagadta ezt, mire kemény bírálat jelent meg a Szentesi Lap címoldalán
„A mi kaszinónk” címen. A vezércikk írója kijelentette, hogy a méltatlanná vált tagok kizárása eddig azért maradt el, mert a szóban forgó egyesület morális színvonala rendkívül alacsony, „hiányzik az erkölcsi erő a társadalmi megvetésre”.
Az idézett vezércikk nyomán új fordulatot vett az ügy. Mivel az érintett újság kiadó-tulajdonosa és felelős szerkesztője Sima Ferenc volt, így a megsértett kaszinói választmány haragja ellene fordult. Az 1891. március végén tartott ülésükön határozatilag kimondták, hogy mivel a Szentesi Lap felelős szerkesztője Sima Ferenc, aki az Úri Kaszinó tagjaként a Kaszinó fegyelmi hatósága alá tartozik, ezért a közleményben elkövetett sértés „kellő megtorolhatása végett” – Sima Ferenc ellen a fegyelmi eljárást egyhangúlag elrendelik. A lapszerkesztő megdöbbenéssel fogadta a fenti végzést, amelyet személyére nézve sértőnek, egyebekben pedig a véleménynyilvánítás és sajtószabadság elleni durva támadásnak minősítette.
Válaszul párbajra hívta ki a választmány mindazon tagjait – szám szerint 9 főt –, akik részt vettek az ellene indított fegyelmi határozat meghozatalában. A közvélemény élénk figyelemmel kísérte a fejleményeket, hisz a választmányi tagok között olyan köztiszteletben álló személyek szerepeltek, mint Kiss Zsigmond ügyvéd, volt 48-as tüzér hadnagy, a Kaszinó elnöke; Zolnay Károly gimnáziumi igazgató, választmányi elnök, Pólya Ferenc gimnáziumi tanár, Dózsa Béla gyógyszerész, Bányai József takarékpénztári igazgató, Petrovics Soma evangélikus lelkész, dr. Pollák Sándor főorvos, Nagy Ferenc kereskedő és dr. Csató Zsigmond főjegyző.
A fegyelmi tárgyaláson Sima nem jelent meg. A választmány ennek ellenére lefolytatta a fegyelmi eljárást, amelynek eredményeként Sima Ferencet kizárták az Úri Kaszinó tagjai közül, a Szentesi Lapot pedig kitiltották a társaskör helyiségeiből. A párbajjal kapcsolatban pedig úgy határoztak, hogy nem vállalják a lovagias elégtételt. Kivéve a 61. életévében járó Kiss Zsigmond kaszinói elnököt, aki becsületével és 48-as tiszti múltjával összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy meghátráljon a fegyveres elégtételadás elől.
Sima Ferenc és Kiss Zsigmond párbajára
1891. április 7-én reggel, egy városhoz közeli tanyán került sor. A segédek pisztolypárbajban egyeztek meg: 25 lépésről, előnyomulás nélkül, egy golyóváltással; tíz másodpercet hagyva a célzásra. A korabeli leírás szerint a kilencedik másodpercben dördültek el a fegyverek: a párbajozó felek azonban nem egymásra, hanem a levegőbe lőttek, így sebesülés nem történt. A felek kibékülve távoztak.
A Kaszinó tisztikara és választmányának tagjai – kissé megszégyenülve – még a párbaj napján benyújtották lemondásukat. A történethez tartozik, hogy Sima Ferencet – mint kihívó felet – párbajvétségért 8 napi államfogházra ítélték, amelyet a következő év júniusában töltött le. Későbbi párbajai nem voltak ilyen békés kimenetelűek, és ítéletei is súlyosodtak.
A Szentesi Lap bukása
A Szentesi Lap – amely 1893-tól már hivatalosan is politikai lapként jelent meg – harcos ellenzékisége miatt egyre terhesebbé vált a megyei uralkodókörök számára. Hasonlóan a lap tulajdonos-főszerkesztője, Sima Ferenc, aki 1892-től a tápéi kerület,
1896-tól pedig Szentes
város
országgyűlési képviselőjeként igyekezett ráirányítani az országos közvélemény figyelmét a Csongrád vármegyében uralkodó tűrhetetlen állapotokra. Több órás szónoklatai, gyakori párbajai révén félelmetes hírnévre és tekintélyre tett szert. A parlamentben az obstrukció (agyonbeszélés) nagymesterének számított. (Erről könyvet is írt 1897-ben.) Számos alkalommal egymaga kibeszélt egy egész ülésszakot. Politikai súlya tovább növekedett, amikor 1897-ben megvásárolta a
Függetlenség című fővárosi napilapot. Személye a hatalmon lévők számára egyre terhesebbé vált. Az 1896. évi választások után a kormánypárti körök részéről felerősödtek azok a törekvések, amelyek az ellenzéki vezér erkölcsi lejáratásán túl, nyíltan az egzisztenciális tönkretételére irányultak. Nem volt titok, hogy
dr. Vadnay Andor, Csongrád vármegye főispánja hónapokon át nyomoztatta, hogy Sima Ferenc – részint mint adós, részint mint kezes – hol és mekkora összegekkel van terhelve. Az adatok birtokában igyekezett rábírni a hitelezőket, hogy követeléseiket egyszerre mondják fel, a tönk szélére szorítva Simát.
Ellenfeleinek kedvezett, hogy az adósságokkal terhelt Függetlenség című lap és nyomdája megbukott. Ez olyan tehertétel volt, amely megingatta Sima szentesi vállalkozásait is. Egy feljelentés kapcsán, 1898 végén törvényszéki vizsgálat indult a szentesi gőzmalom vállalata és tésztagyára ellen, ugyanakkor – kihasználva távollétét – egy kifizetetlen bírság miatt szentesi ingóságait elárverezték anélkül, hogy őt az árverés kitűzéséről hivatalosan értesítették volna. Ez utóbbi esetből lovagias affér támadt Sima Ferenc és Vadnay főispán között, aki a Sima elleni hajszát irányította.
A párbaj a legsúlyosabb feltételek mellett
Budapesten a Fodor-féle vívóteremben ment végbe, nehéz karddal, bandázs nélkül, a végkimerülésig. A heves összecsapás során mindkét fél megsérült; kibékélés nélkül váltak el.
Sima Ferenc anyagi és erkölcsi tönkretételére indított akció a végkifejletéhez közeledett. A hitelezők jogi képviselői 1899 tavaszán csődkeresetet adtak be ellene, ezt szánva kegyelemdöfésnek. Sima tehetetlen volt ez ellen, politikai hívei azonban letették helyette a szükséges összeget. A csődkérők képviselője azonban kijelentette, hogy ügyfeleinek nem pénz kell, hanem csőd. E kívánságnak eleget téve, a szegedi törvényszék május 19-én kimondta a csődöt Sima ellen.
Politikai hívei mindvégig kitartottak mellette, de ez nem akadályozhatta meg a csődeljárás lefolytatását. A szegedi törvényszék Sima egykori ellenfelét,
dr. Mátéffy Ferenc ügyvédet n
evezte ki tömeggondnokká, aki energikusan hozzálátott a még meglévő Sima-javak felszámolásához. Elsőként zár alá helyeztette a Szentesi Lap szerkesztőségét és nyomdáját, megakadályozva ezzel, hogy a lap tudósíthasson a Sima Ferenc ellen folyó eljárásokról. Ez ugyan nem sikerült, ugyanis Sima és hívei napokon belül új lapot indítottak
Csongrádmegyei Ellenzék címen, kiadóként Sima Ferencnét tüntetve fel.
A Szentesi Lap feltámadásai
Az előző részekben nem szóltam Sima Ferenc családi viszonyairól, pedig a szentesi sajtótörténet szempontjából ez is egy fontos szál. A jóvágású férfiú Donát István földbirtokos leányát, Donát Juliannát vette feleségül. Házasságukból 12 gyermek született; tragédia azonban, hogy a gyermekek közül csak László és Juliska élte meg a felnőtt kort. (Juliska 23 éves korában elhunyt; róla és szépírói munkásságáról olvasni lehet Vágvölgyi Zoltán Szentesi antológia c. irodalomtörténeti kötetében.)
Sima László 1884-ben Szentesen született. Apja nyomdokain haladva, igen korán belekóstolt a tollforgatás mesterségébe. Még nem volt 15 éves, amikor 1899-ben megjelentek első cikkei, riportjai a Csongrádmegyei Ellenzékben. 1901-ben az újonnan indult Alföldi Ellenzék című helyi lap munkatársa lett. 1903-ban Budapestre költözött, ahol a korszak legjelentősebb polgári ellenzéki lapjainál – Magyarország, Egyetértés, Független Magyarország – gyarapította újságírói ismereteit.
1906-ban hazatelepült Szentesre, s életre keltette apja nagyhírű újságját, a
Szentesi Lapot, amelynek felelős szerkesztője lett. A biztosabb megélhetés érdekében 1907-ben városi szolgálatba lépett (főszámvevő lett), de nem hagyott fel az újságírással sem.
Lapja szerkesztése mellett regényeket, elbeszéléseket írt, s kitartó szorgalommal gyűjtötte az anyagot Szentes történetének megírásához, amelynek első kötete 1914-ben jelent meg. Politikai téren a helyi függetlenségi ellenzék vezéregyéniségének számított: több cikluson át a II. (Kiséri) 48-as Népkör elnöke, 1914–17 között városi képviselő. 1916-ban behívták katonának, 1917 őszén került haza. Az őszirózsás forradalom időszakában újságjával együtt a szociáldemokrata mozgalomhoz csatlakozott. 1919 márciusától a Szentesi Lap megjelenése szünetelt.
27 év elteltével – 1946-ban – Sima László ismét életre keltette a Szentesi Lapot, amely az elkövetkezőkben a Szociáldemokrata Párt újságjaként működött. Hivatalnoki tapasztalatainak köszönhetően előbb főszámvevővé, majd gazdasági és pénzügyi tanácsnokká, egyben helyettes polgármesterré választották. Idős kora és a járóképességét korlátozó súlyos betegsége miatt csak rövid ideig szolgálhatta városát. 1947 végén nyugalomba vonult, meghúzódva nagyhegyi szőlőskertjének csendjében.
Szentesi Élet
Szentes lakói az 1949 előtti időszakban megszokták, hogy a városnak van saját újságja, sőt újságjai, amelyek nem a nemzetközi helyzettel, az országos nagypolitikával foglalkoztak, hanem a szűkebb pátria dolgaival, a lakosságot közvetlenül érintő eseményekkel, problémákkal. Nehezen élték meg, hogy felsőbb rendeletek nyomására 1949-ben megszűntek a helyi újságok, beolvadva egyetlen megyei lapba, a
Viharsarokba.
A kor szelleme, a centralizált hatalmi- és irányítási rendszer jó ideig nem tűrte meg az önálló helyi kezdeményezéseket, a lokális érdekek megjelenítését.
Annál nagyobb eredménynek és sikernek könyvelhető el, hogy az 1960-as évek második felében – az országban legelsők között – Szentesen megérlelődött az elhatározás egy önálló városi lap indítására. A kezdeményezés és a megvalósítás kimunkálása Szabó Róbert újságíró, a Csongrád Megyei Hírlap szentesi tudósítójának nevéhez fűződik. A helyi tanácsi- és pártvezetés támogatta az elképzelést, annál több küzdelemmel, huzavonával járt a megyei- és miniszteriális szervek engedélyének megszerzése. Erről Szabó Róbert utóbb többször mesélt, és diplomatikusan fogalmazva megörökítette 2011-ben megjelent „A kíváncsiság napszámosa” c. memoárkötetében is.
A város lakói már csak az örömteli végeredményről értesülhettek, amikor 1968 áprilisában kézbe vehették az új lap, a
Szentesi Élet első számát. (Had jegyezzem meg, hogy Robi elbeszélése alapján, s az idézett könyve alapján is az újság címének ötletgazdája édesapám, Labádi Sándor volt.)
A mainál kisebb méretű, nyolc oldalas, havonta megjelenő újság kiadója a városi tanács, felelős szerkesztője pedig Szabó Róbert volt. Ő fogta össze és irányította a 11 fős szerkesztőbizottság munkáját. Az első számba
Labádi Sándor városi párttitkár írt köszöntőt, amelyből érdemes kiemelni a következő, útravalónak szánt gondolatokat:
„Legyen a lap legfőbb hivatása: őszintén, igaz hangon és baráti, segítő igyekezettel szóljon életünk dolgairól. Hiszen az élet problémáinak megoldásán és szebbé tételén munkálkodunk valamennyien! Kísérje lapunk útját az olvasók termékeny kritikája, elismerő véleménye, hogy a cikkek, írások tevékeny hétköznapjainkban kamatozzanak.”
Az immár megsárgult első lapszámokban tallózva, visszatükröződik a kiadói és szerkesztői szándék: Szentesről és a szentesiekről írni, a szentesieknek. Törekvésekről, fejlesztési elképzelésekről, sikerekről, olykor kudarcokról, csalódásokról. Új létesítményekről, munkahelyekről, kollektívákról, egy-egy városrészről, az ott dolgozó és élő egyes emberekről. A város hírnevét öregbítő neves személyiségekről, kulturális- és sportsikerekről. Vagyis mindazon területekről és témákról, amelyek a szentesieket közvetlenül érinti. A valódi néplappá válást segítették a mindennapi életet bemutató, valamint az új létesítményeket, a városiasodást ábrázoló fotók, amelyeket kezdettől fogva az egyik lapalapító, a közelmúltban elhunyt nagytehetségű fotóművész, Szatmári Imre készített.
Az új lap beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Voltak buktatók, ellendrukkerek, átmeneti szüneteltetés, de mindezeket a Szentesi Élet átvészelte. Szabó Róbert alapító-szerkesztő méltán büszkélkedik azzal memoárkötetében, hogy az ő 27 éves szerkesztősége idején (1968–1995) közel 30 gyakornok fordult meg a lapnál, akik itt tanulták meg az újságírás alapismereteit, s akik azóta az ország különböző részein elismert szakemberek. És jogosan büszke lehet arra is az alapító-szerkesztő, hogy fénykorában a Szentesi Élet 8–9000 példányban kelt el, de még az 1990. évi hetilappá válás után is 6–7000 példányban. Kevésbé lelkesen idézi fel Robi azt az időszakot, amikor 1975–77 között nem jelenhetett meg az újság. A hivatalos szervek papírhiányra hivatkoztak, ő azonban idézett könyvében úgy fogalmaz, hogy „valójában demokrácia-deficit volt a lap átmeneti szüneteltetésének a hátterében”.
Szabó Róbert után többen váltották egymást a Szentesi Élet felelős szerkesztői tisztségében – így Majtényiné Túri Katalin, Keserű Imre, Poszler György, Blahó Gabriella, Balázsi Irén, Kruzslicz Pál, Lovas József, Bíró Dániel, Besenyei Gábor –, s valamennyien azon voltak és vannak, hogy életbe tartsák az immár 45. évfolyamában járó Szentesi Életet.
Mondandóm azzal zárnám, hogy becsüljük meg városi fenntartású hetilapunkat, mert mint láthattuk, nem volt könnyű a születése, felneveltetése és életben tartása! A 45. születésnap alkalmából mondjunk köszönetet mindazoknak, akik a lap megszületésénél bábáskodtak, megszilárdításában közreműködtek, s azoknak is, akik napjainkban – az igen nehéz körülmények ellenére – biztosítják tartalommal való megtöltését és pontos megjelenését. Tegyük ezt azért, mert a szentesi élet szegényebb, szürkébb lenne a Szentesi Élet nélkül!
A szentesi sajtó korai munkatársainak sorsa
Mielőtt rátérnénk sajtótörténetünk legújabb korszakára, szólnunk kell legkorábbi lapszerkesztőink, lapkiadóink egyéni életének, sorsának alakulásáról. Higgyék el, igen tanúságos.
Kezdjük a sort az első lapszerkesztő, Honthy László sorsának alakulásával. Az Alföldi Figyelő 1872. évi bukása után egy időre felhagyott az újságcsinálással. 1875 őszén Szentes város gazdasági tanácsnokává választották, emiatt szakított a tanítói pályával. Egy évvel később elindította a Csongrádmegyei Közlöny című gazdászati-, ipari-, kereskedelmi-, társaséleti- és szépirodalmi hetilapot, amely azonban alig másfél hónap után megszűnt. 1877 nyarán koholt vádak alapján fegyelmi eljárást indítottak ellene, állásából felfüggesztették. A több hónapos vizsgálat igazolta ártatlanságát, a méltatlan meghurcolás miatt mégis úgy döntött, hogy elköltözik Szentesről. Szülővárosában, Kiskunfélegyházán telepedett le, ahol városi levéltárnokká választották. 1878 nyarán újságot indított Félegyházi Lapok címen, amely később Félegyháza és Vidéke címen jelent meg. 1885. december 16-án hunyt el tüdőbetegségben, 46 éves korában.
A Szentesi Lapot népszerűvé tevő Buday Józseefről tudjuk, hogy Pesten született 1832-ben; Szentesen a református elemi fiúiskola tanítójaként bukkant fel. 1870 végén a város szolgálatába lépett; árva- és váltsági pénztárnokká választották. Közhivatala ellenére tevékenyen bekapcsolódott a helyi közéleti- és politikai küzdelmekbe. Az ellenzéki 48-as Párt híveként határozottan fellépett a kiegyezéses rendszert kiszolgáló vármegyei vezetés ellen. Ez irányú tevékenysége különösen 1873 áprilisa után vált jelentőssé, amikor átvette a Szentesi Lap szerkesztését. 1874-ben komoly erőfeszítéseket tett a Szentesi Függetlenségi Népkör megalakítása érdekében, amelynek előbb jegyzőjévé, majd elnökévé választották. 1875-ben a 48-as Népkört sikerült egyesítenie a Függetlenségi Népkörrel. Jórészt ennek volt köszönhető, hogy az esedékes országgyűlési választásokon Simonyi Ernőnek sikerült legyőznie Szentesen az ország egyik legnépszerűbb emberét, a kormánypárt színeiben fellépő Jókai Mórt. A választási küzdelmek idején Buday a támadások középpontjába került. Néhány nappal a választások előtt megfosztották városi hivatalától. Egyedüli jövedelmi forrása a Szentesi Lap szerkesztői állása maradt, de 1875 szeptemberében ettől is megfosztották. A lap kiadó-tulajdonosa felszólította, hogy lépjen vissza a szerkesztőségtől, mondván: az általa követett irány és szellem nem tetszetős a város uralkodó körei előtt, és e nemtetszés neki anyagi kárára van. Cherrier felajánlotta ugyan szerkesztőjének, hogy elveinek és a lap irányának megváltoztatása esetén megmaradhat az újság élén, de Buday ezt visszautasította és lemondott. Az egzisztenciájától megfosztott pártvezérnek más választása nem lévén, leköszönt pártelnöki tisztségéről is és elköltözött Szentesről. Budapesten telepedett le, de kapcsolatai nem szakadtak meg a szentesi népkörrel. További életéről még annyit tudunk, hogy a pesti egyetemen tanári diplomát szerzett, s 1878 nyarán megválasztották a verseci polgári iskolák igazgatójává, majd pedig 1888-ban a főgimnázium igazgatójává. Szabadidejében műfordítással foglalkozott: ő fordította le magyarra Versec szabad királyi város történetét, illetve németre Arany János: Buda halála c. elbeszélő költeményét. Versecen hunyt el 1901. június 1-jén, 69 éves korában.
Cherrier János első szentesi nyomdászunk utóéletéről annyit tudunk, hogy a Szentesi Lap sikerét nem sokáig élvezhette. 1883 nyarán anyagi helyzete megingott, ezért eladta lapját és nyomdáját, s elköltözött Szentesről. Kunszentmiklóson telepedett le, ahol új nyomdát alapított, és kiadója lett a Kunszentmiklós és Vidéke című lapnak. Anyagi helyzete javulóban volt, amikor 1886. június 21-én – 47 évesen – elragadta a halál. Hét árvát hagyott hátra. Szentes első nyomdászát és lapkiadóját a kunszentmiklósi római katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja azóta valószínűleg az enyészeté. Megítélésem szerint 13 éves szentesi működése alapján rangos hely illeti meg városunk kultúrtörténetében.
Sima Ferenc
lapszerkesztő-lapkiadó utóéletéről tudjuk, hogy a csőd következtében nyomban törölték a megyei- és a városi képviselők névjegyzékéből, így a helyi testületekben a 48-as ellenzék vezér nélkül maradt. A parlament összeférhetetlenségi bizottsága 1899 decemberében megsemmisítette Sima Ferenc mandátumát, és törölték az országgyűlési képviselők sorából. A csődeljárás és a felszaporodott egyéb perek felőrölték Sima idegeit. Orvosai tanácsára 1901 tavaszán Romániába utazott gyógykezelésre. Itt értesült arról, hogy a szegedi törvényszék szökevénynek
nyilvánította és elrendelte a köröztetését. Ez elzárta hazatérének útját, hisz nyilvánvalóan börtön várt volna rá. A meghurcoltatás helyett a kivándorlást választotta. 1901 júniusában Amerikába érkezett. Közel egyévi hányattatás után az Ohio állambeli Clevelandban telepedett le, ahol meghívták a
Magyar Hírmondó című magyar újság szerkesztőségébe. Megfeszített erővel dolgozott, hogy családját anyagilag támogathassa. A szerkesztésen kívül színdarabokat írt, színtársulatot szervezett. Egészsége gyorsan romlott. Visszatérő szövődményes tüdőgyulladásából már nem tudott kigyógyulni. Hosszas szenvedés után
1904. június 1-jén hunyt el a Cleveland melletti Fairport nevű faluban, 50 éves korában. Teteme a
painessvillei köztemető A/128. számú sírhelyén nyugszik, valószínűleg jeltelenül.
A sorból nem szabad kihagyni egy eddig nem említett lapszerkesztőt, aki Sima Ferenc megbuktatása után felelős szerkesztője lett a Csongrádmegyei Ellenzéknek. Gálfy Sándorról van szó, aki iparos családban született Szentesen 1867-ben. Iskoláit Szentesen, Selmecbányán és Budapesten végezte. Tanárnak készült, de tanulmányait nem fejezte be. Az egyetemet elhagyva hazatelepült Szentesre, és városi hivatalt vállalt. Előbb írnokként, később pénztárnokként. 1895-től rendszeresen írt a Szentesi Lapba. Tanítómestere és példaképe Sima Ferenc országgyűlési képviselő volt. A nyughatatlan vérmérsékletű, vehemens természetű Gálfy mindenben követte mesterét, így vált az újságírás fenegyerekéből az újságírás „mártírjává”. Már 1897 őszén összeütközésbe került hivatalfőnökével, dr. Lakos Imre polgármesterrel, de az igazi bonyodalmak 1899 nyarán következtek, amikor Gálfy Sándor átvette a Szentesi Lap örökébe lépő Csongrádmegyei Ellenzék című újság felelős szerkesztését. A polgármestert bíráló vezércikke miatt, Lakos Imre nyomban felfüggesztette Gálfyt az állásából, s megindította ellene a fegyelmi eljárást. A végzés után megjelent Csongrádmegyei Ellenzék vezércikke „Egy beteg ember”-ről szólt, dr. Lakos polgármesterről. Az ügy kapcsán az alispán Gálfy Sándort hivatalvesztésre ítélte. 1900 tavaszától a Csongrádmegyei Ellenzékben állandósultak a támadások Lakos polgármester ellen. A leleplező szándékú vezércikkek többségének szerzője Gálfy Sándor volt, aki tudatosan sajtóperre provokálta volt hivatalfőnökét, hogy ezáltal nyilvános bírósági tárgyalásokon bizonyíthassa dr. Lakos elleni vádjait. 1900 végétől az ellenfelei mindent elkövettek az elnémítása érdekében. Sajtóperek özönét zúdították rá, amelyek kiegészültek függőben lévő korábbi párbajvétségeivel. 1901 tavaszáig összesen 14 havi fogházbüntetést róttak ki rá sajtó útján elkövetett becsületsértés és rágalmazás címén.
A zaklatások elől Gálfy Sándor elmenekült. Erdélyben, Bukarestben, majd Budapesten húzta meg magát. Belefáradva a bujkálásba, 1901. júliusában önként jelentkezett a rendőrségen. Függőben lévő perei ekkor meghaladták a 30-at. Összes büntetése 21 hónapra szaporodott, amelyből 20 hónapot pedig a szegedi államfogházban töltött. Kortársai ekkor nevezték el az „újságírás mártírjának”.1903 áprilisában történt szabadulása után folytatta újságírói hivatását: előbb az Alföldi Ellenzék társszerkesztője lett, majd 1908 júliusában átvette az életre keltett Szentesi Lap szerkesztését. 1909. szeptember 29-én, 42 éves korában váratlanul elhunyt. A Szentesi Lapban tanítványa – Sima László – búcsúztatta, aki felidézte Gálfy Sándor maga által megfogalmazott újságírói ars poeticáját, miszerint: „Én arra születtem, hogy szünet nélkül harcoljak, és korlátozás nélkül megmondjam, amit akarok; hogy dolgom legyen elég, s velem is legyen dolga a – sajtóbíróságnak!” Amint láthattuk, ehhez tartotta is magát.
Ha már szóba került a tanítvány neve; zárjuk a sort
Sima Lászlóval. Az ő történetét ott hagytuk el, hogy lapját 1918 őszén felajánlotta a Szociáldemokrata Pártnak, ám az újság önállósága 1919 márciusában megszűnt. 1919. március 23-tól Sima László a helyi Munkástanács végrehajtó szerveként működő háromtagú direktórium elnöke, a közigazgatási kérdések és a városi pénzügyek intézője. A tiszai offenzíva összeomlása után (1919. júliusában) az országos sajtódirektórium Kaposvárra rendelte, ahol augusztus végéig szerkesztette a Somogyi Munkás c. lapot. A Tanácsköztársaság megdöntését követően hónapokig bujkált, végül 1919 decemberében elfogták, és a szegedi Csillag börtönbe zárták. 1921. augusztus végén amnesztiával szabadult. Egyetlen megélhetési forrása az újságírás maradt. Politikai
„priusza” miatt természetesen saját lapot nem indíthatott, ezért a magát függetlennek valló Alföldi Újság féllegális, majd rendes munkatársa lett. Hihetetlen munkabírásával hamarosan a lap kulcsemberévé vált: ő írja a vezércikkeket, a fejcikkeket, a vasárnapi irodalmi mellékletet ő látja el regénnyel, novellával, verssel, gyermekmesével. Az ő feladata az időszerű országos, megyei és városi események elemző ismertetése is. Jórészt név nélkül írt, havi 90 pengőért. 1931-ben megvált az Alföldi Újságtól és az újonnan induló Szentesi Hírlap munkatársa lett. Hamarosan itt is pótolhatatlanná vált. (Írásait ez időben „Barázda” és „Skorpió” álnéven jelentette meg.) Termékenységét jelzi, hogy 1938-ig 46 regényének, két mesekönyvének és egy verseskötetének a kézirata készült el.
Irodalmi működéséért 1937-ben a Magyar Nemzeti Irodalmi Társaság rendes tagjai sorába választották. Székfoglaló előadását 1939-ben tartotta meg „Az ezeresztendős Szentes” címen. – 1938-ban politikai okok miatt távoznia kellett lapjától, így a következő évben munkanélküliként ünnepelhette újságírói működésének 40. évfordulóját. Egy barátja az alábbi megállapítással vigasztalta levelében: „Hogy így ünnepel: csendesen, görögtűz és bankett nélkül – ez kétségtelen bizonyítéka annak, hogy becsületes munkása volt a tollnak, nem magánérdekeket szolgált, vagy pláne egyéni saját céljait, hanem a közt…” – Szentesen hunyt el 1952. május 14-én; sírja a hékédi református temetőben található. Emlékét értékes történeti munkái és a helyi újságok régi évfolyamai őrzik. (Felesége 102 éves korában hunyt el.)
Szentes, 2013. 11. 27.
_s%C3%ADrja.JPG){kind=link}