Drahos emlékszoba a ligetben

Drahos emlékszoba megnyitóra várt minden érdeklődőt a szentesi Koszta József Múzeum 2013. július 31-én a Széchenyi ligetben található Csallány Gábor kiállítóhelyen.

A vendégeket Dr. Béres Mária múzeumigazgató köszöntötte, majd a kiállítást Sipos Anna nyitotta meg az alábbi gondolatokkal:

AZ ISMERETLEN DRAHOS C. KIÁLLÍTÁS ÉS A DRAHOS EMLÉKSZOBA MEGNYITÓBESZÉDE

DRAHOS ISTVÁN (Budapest, 1895. dec. 14. — Szentes, 1968. máj. 12.) Drahos István elsősorban világszínvonalú kisgrafikáival; réz- és fametszeteivel vívta ki a hazai és nemzetközi közönség elismerését. Műveinek színvonalát jelzi, hogy exlibrisei a mai napig keresettek a gyűjtök körében.

Habár életművének legjelentősebb oldalát valóban sokszorosított, többnyire fekete-fehér nyomatai képviselik (közel 900 db.), Drahos művészetében a világos, tiszta színek is szerephez jutottak. Ezért döntöttünk úgy, hogy a kisgrafikákra fókuszáló emlékszobát a művész kevésbé ismert, élénk színvilágú akvarelljeivel, lendületes vonalvezetésű ceruza- és tusrajzaival vezetjük be, valamint azzal, a művész többi munkájának méreteihez képest monumentális olajfestménnyel, amely végül befejezetlen maradt. Nem meglepő, hogy Drahos rajzolás, festés iránti érzéke már korán megmutatkozott.

1911-es vázlatfüzetének vegyes-technikával készült, szecessziós vonalvezetésű, színes lapjain jól érzékelhető a művészre mindvégig jellemző precízió és aprólékosság. Ezek közül ízelítőként választottuk ki az üveges tárló fölé függesztett három darabot. Drahos 1912-ben iratkozott be a csáktornyai Tanítóképző Intézetbe, ahol valószínűleg jó rajzoktatásban részesült, ezt bizonyítja, hogy kompozíciós, rajz- és akvarelltechnikai készsége robbanásszerű fejlődésnek indult. 1915-ben vonult be, s miután 1917-ben leszerelt egyre több rajza, akvarellje, tollrajza született; ezek legfőbb témáit a magyar táj, enteriőrök és fronton szerzett emlékek adták.

1918-tól egyre több groteszk humorral átszőtt társadalomkritikai ábrázolása, karikatúrája született. Ez a fajta könnyed, olykor pajzán humor, életöröm jelenik meg a művész mosolyt fakasztó kisgrafikáin is. Mérföldkő volt, mikor 1920 őszén, pótfelvételivel ugyan, de felvették a budapesti Iparművészeti Iskola Heibling Ferenc (1870-1958) által vezetett grafikai osztályába. Heibling exlibrisei, bélyegtervei valószínűleg hatással lehettek Drahosra. Különösen az 1929-es Csongrádi utcarészlet mutat hasonlóságot Heibling rézkarcaival, amelyeken sokszor kanyargó, falusias utcák jelennek meg.

A bejárati ajtótól jobbra eső sarokban kifüggesztett, az 1920-as években készült élénk koloritú akvarelleket, tus- és ceruzarajzokat Drahos nem csak gyakorlatként, hanem önmaga szórakoztatására is készítette. A szeretett alföldi táj, a Kurca- és Tisza-part élete végéig ihletet adott neki. Az 1930-as években komolyan foglalkoztatta a hun-magyar mitológia, ami részben főiskolai tanulmányainak, részben barátjának, Csallány Gábornak volt köszönhető, akinek meggyőződése szerint Szentes közelében temették a Tisza hullámaiba Attilát.

Ekkoriban egy tervezett Attila film forgatókönyvéhez körülbelül 300 db. vázlatot készített, ám a vállalkozás kudarcba fulladt és véget vetett a művész Attila-korszakának is. Habár a film kapcsán készült, Attila temetését ábrázoló olajkép befejezetlen maradt, érdekes megfigyelni, hogy a szinte miniatűr felületeket kedvelő művész hogyan próbált egy grandiózus, sokalakos jelenetet nagyméretű vászonra vinni. Habár csak az alapozásig és az alakok felvázolásáig jutott, érezhető, milyen precíz és valószínűleg színgazdag alkotás lett volna. Drahos egyik napról a másikra hagyott fel az addig megélhetést is biztosító rézkarcainak készítésével, mert már nem volt megelégedve azok színvonalával. Első fadúcát 1936-ban, 41 évesen, már érett művészként metszette. Talán ezért lett az a műfaj az, ami a nemzetközi elismerést meghozta neki. Fametszetei hamarosan világhírűvé váltak és alkotásait rendszeresen publikálták külföldi szaklapokban, ami rendkívül büszkévé tette. 1938-tól 1940-ig újból a fronton találta magát.

A háború után új szignóval, új opus számozással metszette első dúcát. Innentől kezdve 1957-es nyugdíjazásáig rengeteg idejét lekötötte a tanítás, így alig maradt ideje dolgozni. 1952-ben mégis ő tervezte az első háromszögletű hazai bélyegsorozatot „Madaraink" címmel, amelynek saját grafikájú borítékra ragasztott darabjait az üveges tárlóban, rézkarcai és külföldi méltatási mellett állítottunk ki. Hazánkban 1965-ben ismerték el először munkásságát, amikor 70. születésnapja alkalmából kitüntették a munka érdemrend bronz fokozatával. Ekkor a sajtó figyelme is felé fordult, műtermét pedig érdeklődők és tisztelők keresték fel. Azt azonban élete végéig nehezményezte, hogy Magyarországon csak kevesen vették észre művészetének jelentőségét. „Még a legújabb művészeti lexikonban sem szereplek" — fakadt ki a Csongrád Megyei Hírlap újságírójának egy 1968-as interjú során, nem sokkal halála előtt.

Életművének ismertetése azonban nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk Varna Ilonáról, aki nem csak szerető és gondoskodó felesége, hanem ihlető művésztársa is volt. Drahosné szálán varrott kézimunkái vették körbe a művész műtermében, amelynek falán falvédők függtek, az asztalokat, polcokat pedig hímzett terítők borították. Ezt illusztrálva fektettük a Drahos szoba zöld szekrényének polcaira Ila néni kézimunkáit. Váratlan meglepetésként ért minket a hét elején, hogy Nagy Judit kiállítás céljából felajánlotta a Drahosné által, 1976-ban hímzett esküvői ruháját. A kiállítást színesítő darabot ez úton is szeretnénk megköszönni. Továbbá külön köszönettel tartozunk Benkő Zsoltnak, aki a külső terem képeinek bekeretezésével támogatta a tárlat létrejöttét.

Szentes, 2013. 08. 01.