Az 1848/49-es szabadságharc leverését követô években a hazai kulturális élet fejlôdése megtorpant. Az abszolutista berendezkedést kísérô megtorló intézkedések szerves részét képezték a különféle korlátozó, tiltó rendelkezések. A rendkívüli állapotra hivatkozva betiltottak mindennemû gyülekezést, legyen az polgári vagy egyházi szándékú. Tiltva voltak a kaszinói összejövetelek, az álarcosbálak és a táncmulatságok. Üldözôbe vették a magyar nemzeti zenét, táncot és színjátszást. A császári hatóságok megítélése szerint az utóbbiakat a “forradalmi pártbeliek” eszközül használják arra, hogy a tömegeket izgalomba tartsák. A magyar zenészek fellépésével kapcsolatban megállapították, hogy “miután többnyire nemzeti dallamok játszásával foglalkoznak, a pártütôk ármánykodásaitól nem egészen idegenek”. A bizalmatlanság légköre miatt igen ritkák voltak a magánházaknál rendezett társas összejövetelek is.A hatósági szorítás 1860-61 folyamán némileg lazulni látszott, ezzel magyarázható, hogy országszerte kísérletek történtek a társasági élet feltámasztására. Szentesen 1860 augusztusában megalakították a szabadságharc utáni elsô társaskört, a Kaszinót, 1861 elején pedig az Olvasóegyletet. A helyi zenei élet kezdetei szintén az 1861. évhez kötôdnek. Ekkor települt le városunkban az alig 20 éves Joó Károly református orgonista-kántor, s még ez év ôszén megalakította a Szentesi Dalegyletet. Szilveszter estéjén léptek fel elôször nyilvánosan; repertoárjuk nemzeti dalokból állt. S bár hamarosan ismét szigorúbb évek következtek, a dalárda tartósnak bizonyult. Késôbb erre az idôszakra utalva állapította meg Derzsi Kovács Ferenc gimnáziumi tanár, hogy a Joó Károly vezette dalegylet “sokáig egyetlen komoly, jelentôs tényezôje, serkentôje, ébresztôje, fûszerezôje a város szunnyadó zenei és pangó társadalmi életének, s élesztôje a közönség hazafias érzelmeinek”.Ki volt ez a fiatalember? 155 éve, 1842. március 1-jén született Szatmárnémetiben; apja munkácsi Joó Károly, édesanyja Kalik Zsuzsanna. Alsóbb iskoláit szülôvárosában végezte, majd a debreceni református fôiskolán tanítói képesítést szerzett. 1857-1860 között a fôiskola orgonistája, Szotyori Nagy Károly tanítványa. 1861 májusában a szentesi református egyház elsô orgonistakántorává választották, mely állását 1917. június 22-én bekövetkezett haláláig megtartotta. 1864ben megházasodott; felesége Széll Mária, akitôl Károly nevû gyermeke született.A kezdetben mindössze 13 fôs dalárdájával 1867-ben érte el az elsô jelentôsebb sikert, amikor 44 daloskör közül elnyerte az Aradon megrendezett országos “Dalárünnepély” fôdíját jelentô ezüst babérkoszorút. (A nevezetes díj a helyi múzeumban ma is megtalálható.) Az utóbb 40 fôre növekedett kórusával bejárta az országot; különösen szép eredményeket ért el az 1884-es miskolci, és az 1886-os pécsi országos dalos versenyeken. Tevékenysége nyomán rendszeressé váltak Szentesen a nívós hangversenyek, mûsoros rendezvények, mulatságok, általában jótékonysági célhoz kötve azokat. Országos szakmai elismertségét jelzi, hogy az 1870-es években neve felmerült a londoni nagy orgonaversenyre küldendôk között, a M. Kir. Operaház pedig elsô tenoristának hívta, de nem állt kötélnek. Maradt Szentesen, fáradhatatlanul szervezve városa zenei életét. Egyházi állásán kívül kisebb megszakításokkal 1865-1892 között ô volt a gimnázium ének és zenetanára, valamint az iskolai énekkar vezetôje. Derzsi Kovács tanár úr jegyezte fel róla, hogy: “Kitûnô elôadó volt, remekül zongorázott, énekelt és játszott az orgonán, szépen gordonkázott. Kegynek tartotta, aki tôle zongorázni tanult.”Zenepedagógiai munkássága mellett zeneszerzéssel is foglalkozott. Fiatal éveiben írt csárdásaival – amelyek 1872-ben nyomtatásban is megjelentek Régi jó idôk emléke és Farsang után címen – az akkori idôk hazafias felbuzdulásának hódolt. Népdalai és nótái közül több országosan is ismertté vált; ezeket 24 népdal, Kurcza-parti dalok és Tiszaparti dalok címû kottásfüzeteiben tette közzé.Joó Károly 1911-ben ünnepelte szentesi mûködésének 50. évfordulóját. Ebbôl az alkalomból tisztelôi egy ezüst serleggel kedveskedtek, a református egyház alapítványt tett nevére, az uralkodó pedig arany érdemkereszttel tüntette ki a szentesi “énekvezért”. 1917-ben bekövetkezett halálakor az Alföldi Ellenzék c. helyi újság az alábbi gondolat jegyében búcsúztatta: “Szentesi kántorságának 50-ik évében Ôfelsége az arany érdemkereszttel tüntette ki. De ennél is szebb, maradandóbb lesz az a kitüntetés, mely halála után éri mindannyiszor, ahányszor csak megcsendül magyar ajkakon a “Vén cigány”, “Minden este furulyázom sokáig”, “Ha majd egyszer el kell mennem messzire”... s a többi sok sok, kiadatlan dalának szebbnél szebb melódiája”.
Labádi Lajos