Hetvenöt éve, New Yorkban halt meg Brachfeld Vilma festõnõ, (mûvész-nevén Parlaghy), aki a múlt század nyolcvanas éveinek végén többször is megjárta a szentesi fõutcát, mígnem Stammer alispán személyesen le nem kapta õt mind a tíz körmérõl...A hölgy Hajdúdorog szülötte, április Idusának a hidegvérû Halak állatövi jegyébõl, alig innen a Koson ... Biztosan nem vagyok most "történelmietlen" mert éppen arról írok, hogy Vilmának kellett megszületnie, hogy rajzot tanuljon Rastagninál Pesten, majd Leinbachnál Münchenben, és hogy már 1883-ban, alig 19 évesen aranyérmet nyerjen, hovatovább a saját arcképével Pesten keltsen feltûnést, majd elsõ Nagy Modelljét, a "Turini Remetét" 1885-ben fölkeresse, és miközben megfesti, bele-bele üljön az ölébe... (A nyájas olvasónak jó a szeme: bizony, bele-bele!)Kecskebak díszeleg Kossuth címerében - nemhiába -, hiszen olvasóink tudják, hogy egykor még a köpönyegét is a szentesi fekete zongorán felejtette a Kormányzó - hajnali siettében -, amikor a bájos Sebõk Ersébet kisasszony egész éjjel hazafias dallamokkal andalította õt ... (Aki nem hiszi, nézze csak meg hátulról a Kossuth szobrát! Bizony a talpazat alá lóg annak még mindig a köpönyege korca!)Hal és bak találkoztak Turinban, amikor már elment haza Erdélybe a kis aranyos Sárika, miután õneki is zongorát állíttatott az öreg Kossuth a hálótermébe, és bizony hatvanöt év korkülönbség ide, 65 oda, a térdére ráültette a leányzót! (ehhez Bill Clinton kismiska.)És akkor jött Vilma, sudár-huszonegy évesen, és csak festette, csak festette Kossuth Apánkat. Az Öreg így írt róla: "Egy fiatal magyar festõmûvésznõ vetõdött ide atyjával, Parlaghy Vilma, ki nem több, mint húszéves s máris európai hírre tett szert bámulatos mûvészi zsenialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest - váltig szabadkoztam. Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri itt is volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tõlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert. Csaknem pörpatvar lett belõle, végre is engednem kellett, s a mûvész kislány nekiállt a festésnek. Még nincs befejezve, fekete karikás dagadt szemem miatt a képmásolás felakadt, de fiaim (pedig Lajos szigorú kritikus) azt mondják, már amint van is, igazi mestermû. Ott lesz a budapesti kiállításon, hát megnézheted, ha nem röstelled, persze azt fogod mondani: csömör vénember, bizony kár volt asszú-gomba pofádat megörökíteni a festõnek. Méltóbb tárgyat is választhatott volna a zseniális mûvésznõ - hiszen igaz, de mikor úgy rám zúdult az egész világ. Ha meg találod nézni, adj egy fricskát az orrára, én bizonyosan megérzem, s tüsszentek rá."A Parlaghy-lány papájának volt üzleti érzéke, s a festményt majd két évig mutagották a Honban, városról városra járva - természetesen belépti díjért! - Mi több, a mûvésznõ papája vállalta, hogy jó pénzért másolatokat is csináltat leányával az öreg Kossuth-Apánkról. Szentesen akkoriban tabu volt Kossuth Lajos személye, mert éppenhogy õ lett a város második díszpolgára. (1887. febr. 3-án) Nem véletlen, hogy Parlaghy Vilma is elsõnek itt mutatta be "az élõ Kossuthról természet után" készített festményét. Egy hétig látogathatták a népek, és aki akart másolatot is rendelhetett róla.Stammer Sándor alispánnak szúrt csak szemet ez a "bálványimádás", és az akkor még I. Ferenc Józsefrõl elnevezett fõutcán (ma Kossuth Lajos utca) fel is tartóztatta Vilmát, és ebbõl hetekig hónapokig tartó sajtóvita támadt a kormánypárti Szentes és Vidéke, és az ellenzéki Szentesi Lap között. A vita egyetlen kézzel fogható eredménye egy festmény-másolat, melyet a szentesi polgárok gyûjtötte pénzbõl vásároltak, most a Koszta József Múzeum gyûjteményének darabja, a Levéltárban, hosszú letétben a falon szemlélhetõ. Nem került a "megfestett nagyjaink" sorába, mert alighanem kókány-fércmunka, az öreg Kossuth portréjához - színleg - a nevét senki sem adta. Hovatovább csak arca (képünk) és keze van, a többi mélyen elsötétedett, pedig tudjuk, hogy az eredeti ún. "térdkép" volt, tehát Kossuth Lajost a feje búbjától a térdéig ábrázolta.Parlaghy (Brachfeld) Vilma sem válogatott a médiumokban. Megfestette még Bismarck herceget, Stablewsky érseket, Moltke és Pejacsevich grófnét, és amikor hozzáment Lwow herceghez, mint festõmûvész-hercegné, már csak kizárólag uralkodókat pingált. A berlini mûkiállítás Nagy Aranyérmét személyesen II. Vilmos német császártól vehette át 1894-ben. Hogy miért kellett neki is az Újvilágba "kitántorognia", és 1923. április 4-én, Izidor napján New Yorkban meghalnia, arról Lwow Herceget kérdezzék! ("New Yorkban sej, van számos utca, és minden utcán van sarok....) (RG)