Dr. Kispál Mihály belgyógyász, onkológus, a szentesi kórház Vérellátó Állomásának osztályvezetõ fõorvosa eddigi munkáját ez év januárjában az egészségügyi intézmény szakmai grémiumának javaslata alapján dr. Bugyi István emlékéremmel ismerték el. - Ön rendkívül fiatalon, 1972-ben két osztályon is vezetõ fõorvosi megbízást kapott. Hogyan érintette akkor, hogy ilyen fiatalon elismerték szakértelmét?- Nem volt ez könnyû dolog, az sem, hogy merjem-e vállalni. De akkor olyan helyzet állt elõ a vérellátó állomáson, hogy az elõzõ osztályvezetõ fõorvos itthagyta a kórházat és elment máshová dolgozni, így sok választáson nem volt, a királyság rám szakadt és ezt vinni kellett tovább. Az más kérdés, hogy utána ezt az állást meghirdették, ketten adtunk be rá pályázatot és szakmailag az országos vérellátó-szolgálat vezetése szólt bele abba, hogy melyik pályázót tartja alkalmasnak. A belgyógyászati osztály vezetõi megbízatása szintén úgy jött, hogy ugyan fiatal voltam, de a kevés orvos közül a legidõsebb. Nem is volt ez túl hosszú idõ, közel egy év, de nagyon megterhelõ. Tulajdonképpen mindkettõ nehéz osztály, nem véletlen, hogy azokban az idõkben én magam is egészségügyi ellátásra szorultam volna, mert aktív gyomorfekélyem volt. Hiszen amellett hogy a napjainkat végigdolgoztuk, bizony 8-12 éjszakai ügyeletet is vállaltam, s mindezt Mindszentrõl bejárva, mert akkor még ott laktam.- Nem is nagyon kímélte magát, hiszen '69 és '89 között folyamatosan, egymást követõen tíz évenként tette le szakvizsgáit, a belgyógyászat, a transzfúziológia, és a klinikai onkológia területein. Van kapcsolat a szakterületek között?- Egymással feltétlenül szoros kapcsolatban vannak. A daganatos betegségek, ezek felismerése és kezelése, a vérképzés és a véradás területei összetartoznak. Hiszen a daganatos betegségek egy része vérképzõszervi eredetû, másrészt a betegség kezelése során nagyon sokszor évekig szükség van vérkészítményekre. Nem árt tehát ha a kezelõorvos ezeken a területeken is otthon van. A három terület tehát nagyon összefügg. - Utolsó szakvizsgáját klinikai onkológiából tette le. Miért választotta ezt a területet?- A hatvanas években egyre több daganatos megbetegedéssel találkoztam az osztályon. Fiatal orvosként mindig nagyon érzékenyen érintett, amikor végigmentünk a kórtermekben, ha egy idõsebb kolléga mondta, a diagnózis: rák. Akkoriban arra a kérdésre, hogy mit teszünk vele, többnyire az volt a válasz, hogy bocsásd haza a körzeti orvoshoz, írd meg a zárójelentésében, hogy tüneti kezelést kapjon. Ez nekem borzalmas élmény volt, mert a betegek között volt 20 éves is, 70 éves is. Nem akartam elfogadni, hogy csak ennyit tudunk. Ez irányított arra, hogy próbáljunk többet tenni.Sajnos az elmúlt hosszú évek alatt nem sikerült elérni, nem csak nekem, de a világon senkinek, hogy megérjük: a rákbetegség gyógyítható. Mégis hogyha visszatekintek - '76-ban kezdtem a daganatos betegek gyógyszeres kezelését - akkor azt mondhatom, hogy az elmúlt 20-30 évben óriási fejlõdést értünk el. A kezdet kezdetén sokszor fél évnek, egy-két hónapnak is nagyon örültünk, ha arra az idõre a beteget észrevehetõen jobb állapotba hoztuk. Ma már ezek a hónapok évekre, évtizedekre hosszabbodtak. Kitolódtak tehát az idõpontok, különösen ha a beteg idõben jelentkezik a szakrendeléseken. Magyar jellegzetesség, hogy ha valaki rákról hall, akkor azt hiszi, hogy itt a vég. Ez közel sem így van, ma már a daganatos betegek 50 százaléka meggyógyítható, tehát nem éveket, hanem egy életet lehet neki adni. Ha ezt nézem, akkor sokkal optimistábbnak kellene lennie betegnek, orvosnak egyaránt. - A daganatos betegségek kiterjedt gyógyszeres kezelésében fõorvos úr úttörönek számít. Miben volt más az ön által követett eljárás, mint a korábbiak?- Tény, hogy a vidéki kórházak közül az elsõk között voltunk, akik ezt a kezelési módot elkezdtük, de Budapesten kezdték ezt legelõször az országban. Az egyéb nem szervi daganatos betegségek gyógyszeres kezelése ekkorra már elterjedt. Pontosan ezeknek a kezelésnek az eredménye késztette az orvosokat arra, hogy ha már a vérképzõ szervek betegségeinél hatnak a gyógyszerek, akkor próbáljuk meg egyéb rosszindulatú - emlõ, tüdõ, gyomor stb - betegségnél. Részemrõl onnét indult az egész, hogy egy nagyobb intézetbõl hazakerült Szentesre egy beteg azzal, hogy megtettek, amit tehettek és nincs tovább. Egy kollégám mutatott egy cikket, és ott olvastam az elõrehaladott emlõbetegek gyógyszeres kezelésérõl, és akkor úgy döntöttem, hogy a beteg beleegyezésével kipróbáljuk. Az elhatározás volt a könnyebbik lépés, nehezebbnek mutatkozott azonban a gyógyszer beszerzése. Végül mégis sikerült, s ez a beteg négy és fél évet élt úgy, hogy közben visszatért az eredeti foglalkozásához is. Ez késztetett arra, hogy nem szabad abbahagyni. A mai gyógyszerekkel például már a beteg hányását is ki lehet védeni. Korábban sokan elkezdték ugyan a kemoterápiát, de abbahagyták, mert borzalmas szenvedés volt az állandó hányás. Ma a beteg már az infúzió elõtt kap gyógyszert és utána is két három napig otthon, s így megszûnik a borzalmas szenvedés. Ez óriási elõrelépés.- A 80-as években a belgyógyászati osztályon külön klinikai-onkológia részleget is kialakítottak? Ez azt jelenti, hogy ennyire megnõtt térségünkben a daganatos betegségek száma?- Sajnos igen. A betegeim zöme emlõbeteg. A 70-es években egy évben húszat, ma ennek a háromszorosát regisztrálom évente. Hét nem telik úgy el, hogy emlõbeteg ne kerüljön hozzám. Tõlünk beteg a sebészetre nem kerül addig, amíg belgyógyászatilag pontosan be nem határolom mekkora betegség kiterjedése. A mûtét után a leletekkel visszakerül a páciens hozzám és újból döntünk, hogy kell-e neki sugár, ha igen akkor hol, kell-e neki szájon keresztül szedhetõ gyógyszer, vagy infúziós kemoterápiás kezelés. A nõknél a leggyakoribb daganatos megbetegedés az emlõrák. Gyakoriak még a tüdõ, a gyomor és bélrendszeri daganatok. A férfiaknál a szájüregi daganatok, sajnos az alkohol miatt. A nemzetközi statisztikák szerint elöl állunk az alkoholfogyasztás tekintetében, de vezetünk a szájüregi daganatok elõfordulásában, sõt a halálozási életkor tekintetében is. Ha ma megszületik egy kisfiú, akkor nálunk átlagosan 64 évet garantálnak neki, szemben a svájci 71-el. Tehát mindent megteszünk annak érdekében, hogy pusztítsuk magunkat.- Amikor ön a vérellátó állomáson megkapta a fõorvosi kinevezést, ezt követõen nem sokkal a duplájára emelkedett a véradások száma, s napjainkig is jól mûködik a véradó hálózat. Ezt hogyan sikerült elérnie?- Ehhez hozzátartozott annak idején az akkori fiatalos lendületem, a bizonyítási vágyam is. Nem mindenütt szokás, hogy az osztályvezetõ fõorvos kimegy a községekbe, üzemekbe, szövetkezetekbe, hogy személyesen beszéljen az illetékesekkel. Ezen a területen is fent kell tartani a kapcsolatokat. Februárnak lassan végén, hamarosan ismét indulnom kell a körutamra. Ilyenkor egy-két napot arra szánok, hogy kimegyek területre és megszervezem a következõ hónapokra a vérellátást. A következõ lépés a véradás. Az elmúlt héten Mindszenten voltunk véradáson, ami este hat órakor fejezõdött be. A végén mindig kiértékelem, hogy hányan voltak, mennyi vért adtak, és mindig kiemelem ennek a jelentõségét. Ezek az alkalmak általában vacsorával zárulnak, a múlt héten egy kis marhapörkölttel fejezõdött be. - Ön számtalan társadalmi pozíciót betölt, tagja kölönbözõ orvosi társaságoknak. Láthatóan nagyon sokat vállal. Hogyan tudja az idejét beosztani?- Ismerõseim is meg szokták ezt kérdezni és mindig azt szoktam válaszolni, hogy fiatal koromban középtávfutó voltam. Egyrészt megmaradt a futóképességem, na nem az ami volt, de azért gyorsan tudom szedni a lábamat. Aki középtávfutó volt az tudja igazán, hogy mi az a kitartás. A sportnak emberformáló szerepe van és talán a terhelhetõséget is növeli. Az, hogy ennyi szervezetnek, csoportnak tagja valaki, lehet, hogy van benne egy kis emberi gyengeség is, mert nem tud a felkéréseknek ellenállni. Mégis, hogy miért? Azért, mert nekem ezt adta a sors, ezt bízta rám a Teremtõ. Ez soknak látszik és az is, de nekem nem teher. Szerencsére azok közé tartozom, akiknek a munkájuk a hobbijuk.- A dr. Bugyi István emlékéremmel kollégái komoly szakmai tudását és a területen eddig elvégzett munkáját ismerték el. Hogyan érintette, amikor megkapta a kitüntetést?- Nagyon jól esett. Már régebben is kaptam egyéb elismeréseket, de valahogy azoknak más volt az íze. Amikor az ember azt érzi, hogy a saját kollégái egyhangúlag döntenek arról, hogy õ kapja az elismerést, akkor úgy gondolom, hogy ez tovább emeli értékét. Azért is jól esett, mert Bugyi professzor úrral közel két évtizedet együtt dolgozhattam, több ponton volt vele kapcsolatom. S valóban nagyon nagy embernek tartottam. Sok szempontból jómagam is szerettem volna, ha olyanná válhattam volna, mint õ volt. Ennek ellenére, amikor szakorvos voltam nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy azt a beteget, akit nem kellett operálni vagy korábban operált elküldte hozzám, hogy a továbbiakban döntsek a sorsáról. Ez nagyon jól esett nekem, annál is inkább mert nálam idõsebb, tekintélyesebb belgyógyászok is voltak a kórházban. Ez akkor komoly megbecsülés volt számomra, akárcsak most a nevét viselõ emlékérem.Horváth Ágnes