Koszta József születésének 130. és halálának 50. évfordulói között (1991-1999) már nem adtak ki egyetlen Koszta-monográfiát sem, hiszen megírták õt Bényi László, Aradi Nóra és Egri Mária is. Nagy segítségünkre is voltak mindahányan abban a munkában, mely az eddig még közöletlen forrásokra támaszkodva a Szentesi Élet-ben négy folytatásban a Mester halálának fél évszázados fordulójára most elõször itt jelenik meg nyomtatásban. Az ötödik részben pedig elsõ monográfusának, Bényi Lászlónak a Kerepesi temetõben, 1999. július 30-án elmondandó emlékbeszédét adjuk majd közre.

Egy különös dokumentumtárlat nyílt meg Szentesen, KOSZTA József születésének 130. évfordulóján a Városi Könyvtárban. Késõbb ezt a tárlatot elhelyeztük a Koszta József Múzeum “szívében" a Koszta-teremben a körös-körül felakasztott képek fölött, idõrendben. Eredendõen “polgárpukkasztó" sajtó-citátumokat találtunk Kosztáról, de késõbb rájöttünk, hogy a majdnem teljes sajtó-kritika-gyûjtemény egyéb általános tanulságokat iniciál, és a helyi aktualitásokat is egy szép csokorba gyûjti.

A tárlatnak eredendõen csak Szentesen, és csakis a Könyvtárban volt (1991-ben még volt) helye, hiszen csak úgy válogathatott “nem jellemzõt", furcsát, téveset, extrát, söt még felháborítót is a sajtóból és szakirodalomból egyszerre. Mégis ki kellett lépni vele a helyi extremitások körébõl, mert itt a legkorábbi (1894), és a legkésõbbi (1949) citáció között több mint fél évszázad telt el. Két nagy világégés, több mûvészi forradalom, és ennek az idõszaknak a kellõs közepébe esett Koszta József szentesi mûködése (1912-1949), melyet harmincnyolc éven át õ is “szentesiként" élt meg. Ízlés, és válogatás kérdése, hogy ebbõl az emlékanyagból mit tartunk mértékadónak, megörökítendõnek, és hogy mi az, amit csak megemlítünk...

Említésre méltó, hogy a különc Kosztáról Szentesen anekdoták sora maradt fenn, ami még most is dúsul. Bár Bényi Lászlóval, Koszta elsõ monográfusával kell egyet értenünk, aki szerint “az ... anekdoták jelentõségének megítélésében ... ne essék félreértés, fontosságot tulajdonítani nekik körülbelül annyit jelentene, mint a tudós felfedezése helyett azt méltatni, amit gondolkozása közben a botjával a porba firkált.." Ennek ellenére a szentesi Koszta-mesék azóta is fejlõdnek. Végsõ kicsengésük szerint jobbára arról szólnak, hogy Kosztának a városban nem akadt barátja. Választott környezete, a tanyasi parasztság amolyan mutatványosnak nézte, a kispolgár nem értette, a gazdag pedig keményen lenézte. De mindhárom csoportbeli ugyanúgy szívesen meghallgatta, kicsit megtoldotta és tovább is adta a Mester különcségét alátámasztó anekdotákat. A szentesiek Koszta-énképe tehát valamiféle egyedi “kisajátítása" Kosztának, épp a lényegétõl fosztják meg; attól, hogy festõmûvész.

Festészetét illetõen is kuriózum-számba menõ írások sora született Szentesen. El is neveztük ezeket “fehéren-feketén" írt kritikáknak. Itt megállunk egy kicsit, és az egyetlen festõbarát kortárs Rudnay Gyula véleményét idézzük; “ a piktúráról keveset, és igen csínján kellene beszélni is, meg írni is. Nemcsak azért, mert a festmények önmagukért beszélnek, hanem azért is, mert többnyire mást beszélnek, mint amit az esztéták beléje magyaráznak." Rudnay - talán éppen ezért - legszívesebben a “kis Kosztával" szeretett a képeirõl beszélni, mert ez csak annyiból állott, hogy a festménnyel szemben állva Koszta csak ennyit mondott: - Ez az! - ez-az! Ekkor mind a ketten tudták, hogy mi az a “Ez az."

Brassói, kolozsvári éveibõl nem ismerünk sajtókritikákat, s ha voltak is netán, nem sok a reményünk arra, hogy valaha is hozzáférhetõek, kutathatóak lesznek. Ezért értékeljük nagyra az egyik legelsõ fõvárosi szaksajtóban megjelent rövid hírt a “Mûvészeti ösztöndíjak adományozásá"-ról: “Báró Eötvös Loránd vallás- és közoktatásügyi miniszter mûvészeti ösztöndíjat adományozott a következõ festõmûvészeknek: EDVI Illés Aladárnak 600, TAHI Jánosnak, PAPP Sándornak és THEIN Miksának, NAGY Sándornak, LIGETI Móricznak és STRASSENGÜRTL Károlynak egyenkint 400, végül KOSZTA Józsefnek 250 frt-ot." (Mûvészi Ipar 1894.100 kiemelés tõlem RG) Ebbõl a sorból az igazán kiemelkedõ Edvi-Illés nevét még ma is jegyezzük, és õ akkor is kiemelkedõ ösztöndíjban részesült. De ha a többiekrõl kellene elszámolnunk, - valljuk be - zavarba jönnénk, és még olyan is lenne köztük, akit egy lexikonban sem találnánk meg. Koszta ott a név- és rangsor végén egy benjáminnak tûnik, pedig akkor már Krisztus-korú - igaz, õ még abból is letagad három évet, mert társai között szégyelli “korosságát". Ebbõl a díjból fél pénzt se kapva nemcsak egy korszak, nemcsak egy irányzat üstökösévé lett, hanem ki tudja igazán milyen messzirõl felkerekedve és ki tudja valóban, hogy meddig tündökölve, izmusoktól, csoportosulásoktól távol, teljesen egyedül maradt nemzetinek és népinek. És ebben talán a hely szellemének, és Szentesnek is jutott egy kis szerep. Tanulságos a névsor és ma már úgy tûnik, hogy Koszta mellõzöttségének bizonyítéka. - Vagy talán mégse! Hiszen az igazi mellõzöttek neve meg se jelent, ösztöndíjat - ha pályáztak is rá - nem kaphattak. Határeset. Mégis szívbõl ajánlom a mindenféle kuratóriumoknak, alkalmi zsûriknek a figyelmébe!

Az ismeretlenség átka ült még 1905-ben is “fehéren-feketén" a Mesteren. Lyka Károly kiválóan szerkesztett lapjában Koszta nevét egy megtisztelõ kis hírben tévesen szedik a nyomdászok. Nem vette észre még az olvasószerkesztõ sem -, megkockáztatom: talán nem vette volna észre maga Lyka Károly sem a “KITÜNTETÉSEK" rovatban, hogy: “A Fraknói püspök alapította két római díjat a Képzõmûvészeti tanács Réti István és Kosztka József festõknek ítélte oda." (Mûvészet 1905/5. 338. kiemelés tõlem RG) Pedig ugyanabban a lapban megjelent képes riporthoz egy szentesi fotográfus (FRIDRICH János) meghívására maga a fõszerkesztõ látogatott vidékre, hogy frappáns képes beszámolót írjon egy ismeretlen szentesi festõrõl (JOÓ Béláról).

(RG)