Koszta nevét egy megtisztelõ kis hírben tévesen szedik a nyomdászok, nem veszi észre az olvasószerkesztõ sem -, megkockáztatom: talán nem vette volna észre maga Lyka Károly sem a “KITÜNTETÉSEK" rovatban, hogy: “A Fraknói püspök alapította két római díjat a Képzõmûvészeti tanács Réti István és Kosztka József festõknek ítélte oda." (MÛVÉSZET 1905/5 338. o. kiemelés tõlem RG).

Micsoda sorsszerû, hogy itt és most az a becsúszott kis “k" betû talán abból adódhatott, hogy a tipográfus még sose hallott Kosztáról és Csontváry Kosztkáról meg nem tudta, hogy nem József, hanem Tivadar... És ha nem a nyomdász, hanem maga a fõszerkesztõ sem tudhatott eleget, Kosztkáról és Kosztáról, nyilván az sem juthatott eszükbe, hogy a Napút festõjének éppen Szentesen, a kiséri gyógytárban esett ki a pulveros tégely a kezébõl, amikor megtudta, hogy mûvészi terveit egy új, önálló patika-bérleménnyel alapozhatja meg, valahol a Felvidéken ... Ugyanakkor - természetesen - lehetett egyszerû hétköznapi tévedés is (a sajtó ördöge), hiszen a Mester már magáénak mondhatta 1897-bõl a Mûbarátok Köre 3000 koronás ösztöndíját, a századvégi párizsi világkiállítás Mention Honorable-ját, és az állam már öt ízben vásárolt is tõle. Még fricska is lehetett az a “k" betû, és éppen oda becsúszva!

Koszta szentesiségének a kezdeteit is nagyon nehéz megfogni. A városi sajtó “érzékenységét" jól példázza, hogy elõször a “Távozó festõmûvész" címmel adott hírt személyérõl : “Csendben, kevés ember által tudva mûködött Szentesen a magyar festõgárda egyik tehetséges tagja, Koszta József, akinek tájképei és zsánerképei már nagy elismerést szereztek mesterüknek. Koszta a Lakos-tanyán rendezte be mûtermét, és dolgozott szorgalmasan. A gróf Andrássy-féle 200 koronás ösztöndíjjal kitüntettetvén, most már csak 8 napig marad körünkben, miután a mûvészi ösztöndíjjal Szentpétervárra utazik az orosz képzõmûvészet tanulmányozására." (Alföldi Ellenzék, 1912. június 16.)

Mondhatnánk, hogy a hír igaz, csupán a díj nem 200, hanem 4200 koronás volt, és nem Szentpétervárra indult a Mester, hanem Belgiumba, majd Hollandiába vitt az útja. Ugyanakkor elképzelhetõ az is, hogy maga Koszta “rejtõzködött" a nyilvánosság elõl, amikor megtévesztõ információval szolgált a túlbuzgó vidéki firkásznak. (Feltehetõen Lakos János Pálnak, aki akkoriban készült festõnek.) “Kétszáz" koronájával nyugodtabban alhatott még nyolc napig a Lakos-tanyán, mert különben már másnap mindenki tudta volna, hogy 4200 koronája van. (Az ördög nem alszik Szentesen sem.) Akkoriban éppen 1 Korona volt a napszámbér a Péter-Pálkor meginduló aratásokon, és ugyanannyi volt a kubik-munkáknál is. Egy átlagos szentesi parasztnak, vagy földmunkásnak éppen 15 évi teljes jövedelmérõl volt szó! Hát ha még azt is megírta volna az újság a Mesterrõl, hogy alig két éve kereken 2000 koronát, a Röck Szilárd-féle díját “sétálta el" Párizs utcáin! Az viszont elképzelhetõ, hogy Koszta Oroszországba indult volna, de késõbb valamiért megváltoztatta a terveit.

Feltehetõen ugyanattól a jól értesült “ismeretlentõl" származik a következõ évi városi sajtóhír is (Alföldi Ellenzék, 1913. .....) : “Kevesen tudják, hogy Szentesen, - ahol mesterségesen tartott mûvésztelep nincs, egy idegenbõl ideszármazott, kiváló festõmûvész lakik. Koszta József az a nagytalentumú festõmûvész, akit megkapott Szentes határának pompás alföldi perspektívája, és nálunk telepedett le. Legújabb sikerei is Szenteshez fûzõdnek. Két képe volt kiállítva Kosztának a tavaszi tárlaton. Az egyik =Õszi nap=, berekháti tájkép, melyet a Képzõmûvészeti Társulat vásárolt meg, a másik a =Genre= címû, amelyik a mezõn dolgozó munkásnõt ábrázolja. Ezt a képet pedig az állam vásárolta meg. Mind a kettõt azért, mint mûvészi értékû képet múzeumban õriztesse az utókor számára."

A szentesi sajtóban “mélyfúrásnak" is beillõ búvárkodásunk során nóvumként elõkerült két közlés után - bátran állítom - kerek 33 évig nincs semmiféle helyi sajtó-adat Koszta Józsefrõl. Szentes mindig is érzéketlen volt saját tehetségeire, és ferde szemmel nézett a “gyüttmönt" festõre. Különcségei okán, vagy éppen jól megalapozott irigységbõl? Ezt ma már nem tudni... Még az 1943. évi országossá lett ünneprõl, Horthy Miklós kormányzó 75. születésnapjára készíttetett egész alakos festményérõl sem tudósított a helyi sajtó. Kosztát Szentesnek TOKÁCSLI Lajos (1914-ben született) festõmûvész, és apósa, FRIDRICH János fényíró mester próbálták bemutatni. - Hiába! Az 1912-13-as sajtóközleményt csak 1946-47-ben követi újabb. Pedig Koszta megszakítás nélkül itt élt, nem is olyan messze, a felsõréti Várháton, a város külterületén... Tokácsli, aki Rudnaynál végzett mûvésznövendék, 1943-ban szabályosan “kierõszakolta", hogy Koszta a várostól kapjon megrendelést - akármilyet! -, ha Horthy 75 éves, hát fesse meg a kormányzót! A dolog végbe is ment, csakhogy az alföldi kolorista Mester az “Õfõméltóságú Úr" orra hegyén több pirost hagyott, mint azt László Fülöp eredetijérõl hûen lemásolhatta volna, s így az ünnepi alkalomra készült képrõl valóságos sajtócsendet rendeltek el a város urai. Ki se akasztották, falnak fordítva találták egy sötét raktárban a felszabaduláskor beszabadult népek is. A vászon egy kis darabját, a fõtéri piacon 1946-ban még felismerte HALÁSZ Szabó Sándor festõmûvészünk, amikor egy kofa krumplit árult rajta. Neki a kiváló rusztikus vászon tûnt föl, ezért a rajta levõ összes krumplit megvásárolta, hogy a vásznat is elkérhesse. De “csalódott", mert a sáros földre tett másik oldalán ráismerhetett a Mester Horthy-portréjának egy részletére... (Svédországba vitte magával, s hogy visszahozta-e, ma is talány...)

A “békebeli" Koszta-híradások szerzõjét éppen ezért sokáig kutattuk. Nem tudjuk bizonyítani, de legvalószínûbb, hogy éppen LAKOS János Pál szentesi festõmûvész lehetett az, akivel Koszta kezdetben a Lakos-tanyai (Berekhát 25. sz.) mûtermét megosztotta.

(RG)