A “békebeli" Koszta-híradások szerzõjét éppen ezért sokáig kutattuk. Nem tudjuk bizonyítani, de legvalószínûbb, hogy éppen LAKOS János Pál szentesi festõmûvész lehetett az, akivel Koszta kezdetben a Lakos-tanyai (Berekhát 25. sz.) mûtermét megosztotta.

(RG)

Az “ismeretlen" szövegébõl is kiérzõdik, hogy nem újságíró írta. Második (1913-as) közleménye fogalmazásakor már tudtak Kosztáról is, mert éppen akkor szervezte meg Várday Szilárd, a Képzõmûvészeti Fõiskola fõigazgatója 1914 nyarára Szentesre az elsõ szentesi mûvésztelepet. A régebben végzett rajztanárok egy nyári kurzuson felfrissíthették mûvészi tudásukat. (-Óh, boldog békeidõk!)

De jött a Nagy Háború! A rajztanárok fele még otthon, másik fele a szentesi Petõfi Szállóban kapta meg a behívó parancsot. Néhány “untauglich", mint az itthoni Lakos János Pál is, néhány kellemes hetet töltött Révész Imre, kecskeméti “telepalapító" társaságában, majd hazafiúi felbuzdulásában a behívott rajztanárok helyébe állt, és elõbb Versecen, majd Szekszárdon tanított rajzot. Pedig õ eredetileg a mûvészképzõre járt. Eladdig soha nem tanított. Bele is halt 1920-ban, amikor a rajzteremben akasztotta föl magát... Hogy “kisajátította" volna magának a Kosztáról való híradást azzal a két közleményével, azt nem állíthatjuk, de hogy a város elhallgatta Kosztát évtizedekig, az egy nagyon sajátos, mondhatni másodlagos “kisajátítása" a Mesternek.

Kosztáról is ezért szakadt meg minden helyi híradás. Pedig a Nagy Háború harmadik évében éppenséggel lehetett volna mit írni róla. Az 55 éves Mester elsõ sikere az Ernst-féle fõvárosi csarnokban valóságos “kasszasiker" volt:

“Koszta kétségtelen bombasikerén túl egy másik tényezõ is segített. 1917-et írtunk. A harmadik esztendõbõl negyedikbe fordult az elsõ világháború. Ebben a háborúban a hátország lakói számára még ismeretlen volt az olyan bombaveszély, amelyik a következõ háborúban megsemmisítéssel fenyegetett minden értéket, a háztól az utolsó bútordarabig. Egy dolog jelentett komoly veszélyt: A PÉNZ. A propaganda hiába hirdette harsogva az ellenkezõjét, már alaposan érezhetõ volt a korona fokozatos elértéktelenedése. Legerõsebben azok érezték ezt, akiknek nem volt pénze, s akiknek a kezdõdõ inflációban életszükségleteikre sem futotta. De az az osztály, amelynek volt belõle bõven, most iparkodott szabadulni tõle. ... Soha annyi ház, ékszer, mindenféle maradandó holmi nem talált vevõre, mint ebben az idõben. Most pedig ez a nagysikerû Koszta-kiállítás még elfogadható árat kért egy-egy alkotásért." (BÁLINT Aladár 1983)

Ha csak az árjegyzékes katalógusát vizsgáljuk meg a “Magyar Mesterek Ötödik Csoportkiállításá"-nak az Ernst múzeumban, láthatjuk, hogy a két teremre való kb. negyven darab eladott Koszta-festménybõl SINGER és WOLFNER közel hetvenötezer koronát forgalmaztak, amibõl egy igen jelentõs összeg juthatott Kosztának. Neki éppen akkor lett végre pénze, amikor mindenki szabadulni akart tõle... Ha elfogadjuk, hogy az elsõ késõi nagy sikeréig Kosztát az érdektelenség, az elhallgatás, és a Mûcsarnok szégyentermeibe való “elakasztás" determinálta kegyetlenül, akkor innen már csak egy lépés belátni azt is, hogy a sorsforduló viszont a PÉNZ rabjává tette õt. Mammon szolgálója lett. Érdekes, hogy ezt nem látták meg a felfokozott hevületû méltatói, ELEK Artúr (Az Újság), FARKAS Zoltán (Vasárnapi Újság), és BÁLINT Aladár (Nyugat) közismert polgári méltatásai után egy szinte teljesen ismeretlen újságírónak akadt csak olyan bizarr ötlete, hogy a Mestert Szentes-Berekháton keresse fel.

LESTYÁN Sándor a “Világ" tudósítójaként vette a fáradságot, leutazott Szentesre, kibattyogott kilométerekre a berekháti Lakos-tanyára, és szinte tetten érte a Mestert és “házvezetõnõjét":

“- Sokat dolgozik... - mondom a festõnek, aki egymás után rakosgatja elém az utolsó hetek munkáját... Azt felelte: - Nem lehet mást csinálni, dolgozni kell, hogy agyonüsse az ember az idõt ...

- No de ennyit! - Ez mégis sok!

Tiltakozva int a kezével: - Singer és Wolfnernek semmi sem elég, öt hónap alatt 18 képet festettem és néhány héttel ezelõtt küldtem el nekik, mégis azt mondták, hogy kevés... Három esztendõre kötötte le magának ez a cég Koszta József minden ecsetvonását. Amit három esztendõ alatt csinál, minden az övék.

Újra ezt mondja: - Nem eleget dolgozik nekik az ember: ezt nem szeretem, jobb volna lassan, nyugodtabban festeni, de az anyagiak miatt van. Egy kis földet, meg egy kis tanyát akarok venni, hogy a magam ura lehessek. Azt hiszem, jövõre már meglesz a saját 15 holdam, csak roppant drága a föld, itt a szomszédságban 4 holdért 120.000 koronát kértek... Tessék ezt összefesteni!!! ... Mindig dolgozom, Singer és Wolfner pedig hajtanak."

- Mi ez, ha nem más, mint Koszta teljes kisajátítása?

A szemfüles riporter felfigyelt a Mester és Múzsája, Szeifert Annuska különös viszonyára, melynek titkát még most is csak sejtjük. Errõl így írt:

“... ez a nõ, aki egyszerû paraszti ruhába van öltözve, csak éppen a nézése, és az olaszosan elválasztott egyszerû sima hajviselete árulja el, hogy nem közönséges parasztasszony. Az ujján két gyûrû, nem látom jól, az egyik mintha karikagyûrû volna, de lehet, hogy csak befelé fordult a köve. Muszáj megkérdezni a festõt:

- Családos? / - Nem. - és odamutat a nõ felé: - Szeifert Panna visel rám gondot 18 esztendõ óta ... A nõ a konyhaasztal mellett csak tovább forgatta ujja közt a szilvát, és buzgón szedte le a héját a hámozó késsel. Mostanig fel se pillantott a munkából. De erre a mondásra odavetette a szemét a festõre és rámosolygott szelíden. Valami szemre-hányódás félét árult el a tekintete, ..."

Társak voltak õk, tökéletes társak, ahol még ha az Ember ment is mindig elõl, a bugyelláris az Asszonynál volt hátul ...

(RG)