Július 29-én, csütörtök reggel jeles küldöttség utazik a Kerepesi temetõbe, Koszta József síremlékéhez, ahol Bényi László, a Mester monografusa mond emlékbeszédet. (Lapunk közölni fogja.) Koszorúzás, és temetõjárás után a Nemzeti Múzeumban a szilágysomlyói kincset tekintik meg. Hazafelé betugranak a Felsõrét 37-be, Koszta József várháti tanyájába, majd este 6 órakor Rózsa Gábor tart ünnepi tárlatvezetést a múzeumban "A mi Kosztánk" c. dokumentumkiállításban. A Koszta utcai sztéle és a Zrinyi utcai emléktábla koszorúzása után sor kerül a Berekhát 25. sz. Farkas Dániel és fia tulajdonában levõ emlékhely avatására, melyet képünk is ábrázol.

***

Társak voltak õk, tökéletes társak, ahol még ha az Ember ment is mindig elõl, a bugyelláris az Asszonynál volt mindig ...

Dr. Pigniczky Endre néhai szentesi fõügyész figyelmességének köszönhetjük, hogy a Járásbíróság peres poros iratai között mintegy 25 cm vastagra hízott Koszta-örökösök hagyatéki aktái elkerülték a soros selejtezést, és a levéltárba, onnan pedig a múzeumba kerültek. A hagyatéki ügyet 1958-ban zárták le, és akkor még fellelték a földhivatali ún. “hideg" adattári adatokat is. Ezek szerint az annyira áhított várháti tanyát (Szentes Felsõrét 37/a. sz.) 1922-ben Koszta József osztatlan tulajdonába jegyezték be. Ha pedig igaz, hogy akkoriban 30 ezer korona volt holdja a földnek, akkor a “birtok" az akkor újonnan épült tanyaépülettel majd fél millió koronába került, és hol van ehhez képest az 1917. évi “nagy siker" kb. ötvenezer koronányi alaptõkéje? Még ha meg is indult a korona inflálódása. Vagy netán befektette valamibe? Aranyat vettek? Nem tudni. Egy biztos, és ez is kiderül a Pigniczky-féle ajándékból, hogy a várháti birtokhoz 15 év múlva, 1937-ben egy újabb 10 holdas tanyaépület nélküli vekerháti szántóföldet vettek, és ennek már mindketten voltak a tulajdonosai 1/2-1/2 részarányban. A bejegyzés nem nélkülözi az oly szokásos “és neje" kitételt, pedig akkor még nem biztos, hogy házasok voltak. Az esküvõhöz még szükség volt arra, hogy Koszta megbetegedjen, és a közösen szerzett vagyont féltõ Asszony elvetesse magát a Törvény, és az Isten elõtt is. “Kisajátítás" volt ez is, pedig a “võlegény" már 68 éves volt, és a “törvénytelen" frigy már 34 éve tartott ... És eltartott még vagy ötvenig is!

Nagytiszteletû Virányi Lajos evangélikus lelkész úr, akinek egyébként kitûnõ memóriája volt, nem emlékezett az esküvõre. Csak annyit sejttetett meg velem, hogy valami formai nehézség miatt Szegedre kellett utazni a Mesternek. A menyasszony ugyanis római katolikus volt. A “nehézség" egyébként abban gyökerezett, hogy Szentes evangélikus templomának már volt oltárképe, Szegednek pedig még nem... Berkecz István festõmûvész barátomnak van a birtokában egy kéziratos levél, amolyan padlástakarítási emlék. Koszta írta alá, de nem õ írta, hanem valakinek diktálta. A hideg hangvételbõl lehet csak sejteni, hogy Annuskának szól. Arról számol be, hogy a “dolog" egyetlen feltétele az oltárkép elkészítése, és ha nagyon ragaszkodnak hozzá, hát bizony meg kell csinálni! Sajnos még ma sem tudjuk, hogy hol és mikor volt az esküvõ. Szentesen biztosan nem, és Szegeden sem találják a nyomát... (Szegeden viszont nincs Koszta-festette oltárkép. Koszta egész életmûve nélkülözi az ilyenfajta “monumentalitást".)

Komoly kritikusai összehánytak-vetettek tücsköt bogarat. Csak néhányat:

“Úgy jött, mint valami nyári förgeteg... Rájött, hogy ötven esztendeig idegen nyelven beszélt, nem a saját szívébõl, nem az anyanyelvén. Most megpróbálta a saját hangján Ez a hang öblös volt és mélyrõl szakadó: búgott és örvénylett, friss, el nem élt lázakban zakatolt... Új képei láttán dagadó izmokkal képzelték el a festõt, aki döngõ léptekkel jár, acélos mellkassal. Egy titánt képzeltek Koszta Józsefben...

Aztán elõkerült valahonnan. Mint egy mesebeli törpe, öreges fürgeséggel, köpcösen, barnára kopott arccal, gyûrött homlokkal, fekete kemény kalapban..."

“A múzeum falain öregesen néztek össze régi képei, amikor megfiatalodott önmagával oda újabban bevonult. Szomszédai szomorúak lettek mellette, szürkék, fakultak. Régi képei, amelyeket harmincegynehány éves korában festett, úgy néznek tejtestvéreikre, mint az idegenekre... Egész világ tátong közöttük. Amazokat egy harminchárom éves öregember festette, emezeket egy hatvanötéves szentesi ifjú... Megszürkült homloka mögött nincsenek délibábos álmai ... Férfiasan áll a talpán, és bátran nekigyûrkõzik a rohanó életkeréknek.

- És visszalendíti."

“Itt albérlõ. Szentesen: FÖLDESÚR! Szeretné összefesteni egész Szentest! Amikor fest, négyszögölek táncolnak a szemei elõtt. Amikor áradt a Pénz, és a mûvészetnek divatja volt, minden megkaparintott bankóját a földbe gyûrte... Loholt, izgult, folyton utazott, eltûnt, földet vásárolt... Ujjaira színes aranygyûrûket gyûjtött, mellényét tekintélyes aranylánccal ékesítette... Pénzt nem hozott Pestre, csak képet. Azt minden pesti boltban fölváltották. Jó pénz volt! Nem is nézték, mit ábrázol, csak az aláírást. Azt fizették!"

Önkritikája is volt, ezt már 1933-ban megengedhette magának, amikor Az Est Hármaskönyvében - a hírességek névsorában KOSÁRYNÉ Réz Lola és KOSZTOLÁNYI Dezsõ között így vallott saját mûvészi indítékáról::

“Gyermekkoromban az volt az egyedüli vágyam, hogy juhpásztor lehessek; nem éppen a juhok kedvéért, hanem mert mint juhpásztor napestig elnézhetném a fellegek járását, a vidék szépségét, és festegethetnék is, hiszen a kutyám eligazítaná a juhok dolgát... De hát nem volt szerencsém, mert a szüleim az elemi után beadtak a reáliskolába, ... amikor megkezdhettem a sztrájkot, nem akarván tovább tanulni. Nem is tanultam tovább! - De a juhpásztorságból mégsem lett semmi... Múltak az évek, pingáltam juhok nélkül. A kenyeret külön kellett megkeresni...

Most, öregségemre közeledem a gyermekkori álmaimhoz: szereztem egy kis tanyát. - Mi kell még? A juhok. Mihelyt ezek is meglesznek, kész az isteni állapot. Legeltetni a domb felé járok, ahol a szélmalmok vannak, onnan jönnek a szép fellegek, majd meglátják akkor, mit pingálok, mint juhpásztor!"

Ez az én Kosztám! Én is ilyen vagyok -, és maradok...

(RG)