Ma ötven éve, 1949. július 29-én, péntek délután 6 órakor halt meg Budapesten, a VII. kerület Korányi Sándor utcai kórházban, 87 éves korában. A halál oka a hivatalos iratok szerint aggkori végelgyengülés, szívgyengeség volt. Márta és Flóra napján éppen melegfront közeledett, és a Gergely-naptár még Szerafinát és Szent László király depozícióját is jegyezte. Temetésén Szentesrõl nem volt ott senki sem.

Nem így képzelte el a halálát. Kemény Simonnak még a tízes évek végén egyszer azt nyilatkozta a frissen festett önarcképe elõtt; “Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festõállvány elõtt!" Az ifjú Koszta valóban szangvinikus alkat volt. Amikor a Mûcsarnok egy sötét sarkában “elakasztva" találta a saját képét, bicskát vett elõ, kimetszette a vásznat és szó nélkül hazavitte. A kutyáit mindig ráuszította a hívatlan vendégre. Ha “véletlenül" nem állt meg a vonat a tanyájánál, hát inkább kiugrott belõle. Hörcsög volt a mûvészvilágbeli csúfneve. Pólya Tibor grafikája karikírozza legkitûnõbben erõs járomcsontját, akaratos arcélét, mongolos szeme-hunyorát. (Képünk.)

Még harminckettõben is így nyilatkozott Herman Lipótnak:

“- A piktor, aki nem a természetben, mélyen a földben gyökeredzik, az nem az igazi. Annak a fantáziája csak agyaglábakon jár! A kiagyalt kép sohasem lehet jó. Technikailag talán érdekes, de nincs igazi súlya. - Mit csinálok, ha nem festek? Kicsit veszekszem a cseléddel. A szénát hozom rendbe, a gyümölcsfákat ápolom, tisztítom, kefélem õket. Felmászok egy odatámasztott létrán, s ettõl a kis munkától nagyot lélegzik az ember a friss levegõn. - Néha bemegyek a városba, a kávéházban elbeszélgetek a fiatalsággal; sok mûvelt, okos ember akad ott. Nagyokat sétálok, újságot olvasok. - Jó künn a falun, a tanyán. Megvan a fizikai és lelki kielégülésem, és ami a fõ, pingálhat az ember - bis zur bewustlosigkeit!"

- Hol volt már akkor mindez? A Mester elsõ gyomorvérzése, amikor Annuska egy éjjelen talicskán tolta át a csongrádi kórházba, már a negyvenes évek elején bekövetkezett. A kis lelencfiút, akit magukhoz vettek, egy eltévedt golyó a tanya udvarán terítette le. A már majd hetven-nyolcvan éves gyermektelen párt apatikus mély gyászba borította az eset. Bunkert ástak az udvaron, abban aludtak, és még sokáig “Papukának és Mamukának" szólították egymást. A harci eseményeket Vajda doktor Zrínyi utcai házában vészelték át. A tanyára, az istállóból lett mûterembe soha vissza nem mehettek. Koszta akkor már csak “gondolatban" festett, és hiába volt a budai szanatórium és a fürdõ is... Megöregedtek. Negyvenhatban a Szabadság c. lapban megjelent Koszta halálhíre. Másnap megcáfolták. Harmadnap arról írtak, hogy új képet fest a gyermekkórház javára. Annuskának ekkor még arra is volt ereje, hogy a “Stoppoló nõ"-t a Tóth József Színházban megrendezett aukciós kiállításról leakassza, és hazavigye, mert azt nem tették a fõ helyre. A helyi ujságban kolumnás cikk jelent meg, hogy Koszta József miért szavaz a Kommunista Pártra. Negyvennyolcban a Kossuth-díjért már nem utaztak fel a fõvárosba, így azután megvárták otthon, míg kihozta Papukának a postás... A Puszták Népében Nagy Zoltán méltatta a díjazottat. A Nemzeti Szalonban Bóka államtitkár nyitotta meg a tárlatát. (Képeibõl egy sem került vissza.) Novemberben Annuska végrendelkezett a már-már öntudatlan Papuka helyett. Húsz-húsz elvitt képet a Magyar Államnak, és a Szépmûvészeti Múzeum leendõ “Koszta-termének", négyet Szentes városának - sírjaik örökös ápolásá-

ért -, a többit két testvérének hagyományozta. Néhányat meg gyógyszerekért, cukorért eladogatott addig is. De már nem érhette meg a következõ tavaszt. A Kossuth-díjból temettették el Vajdáék. Papuka pedig nem volt hajlandó tudomásul venni Mamuka halálát. Kis cselédek látták el utolsó hónapjaiban, míg Gink Károly fotómûvész látogatása után Ortutay Gyula és leánya Pestre vitették a Rusznyák Szanatóriumba.

Temetésén - nem Szentesen, ahogy végrendelkeztek -, hanem a Kerepesi temetõben ÉK Sándor búcsúztatta a szakma nevében:

“Koszta Józsefnek, nemzeti festõmûvészetünk nagy halottjának ravatalánál a Magyar Dolgozók Pártjának kegyeletét rovom le.

Koszta József mûvészetével tudatosan állt a dolgozó parasztság oldalára, szembehelyezkedett ennek mindenféle és fajta elnyomóival. Mûvészetét jóllehet nem irányította szocialista öntudat és az a felismerés, hogy az úri Magyarország elnyomott parasztjai csakis a munkásosztállyal szövetkezve, ennek vezetése mellett szabadulhatnak meg attól az úgynevezett 'paraszti valóságtól', amely lényegileg számára elõbb a Habsburgokkal való kiegyezés, majd pedig a Horthy-fasizmus bilincseit jelentette. Bilincseket, és azt a nincstelenséget, amely minden átkával nyakába szakadt a száz évvel ezelõtti szabadságharcunk bukása után, és amelynek a fasizmust szétzúzó Szovjet-hadsereg dicsõsége vetett véget akkor, amikor gyõzelmével utat nyitott hazánkban a szocializmus építését biztosító munkás-paraszt szövetségnek."

A többi bekezdésbõl csak a vezérmondatokat idézzük:

“Koszta József mûvészetébõl hiányzott a szocialista harc tudatossága, amely például nagy kortársát, Biró Mihályt annyira jellemezte...

Koszta József realizmusa nem érte el a tudatosságnak azt a fokát, mint a nagy orosz forradalmi demokraták realistái, a nép közé vitt vándorkiállítások szervezõi a 'PEREDVIZSNYIKOK'..."

- Hol van azóta Biró Mihály, és mit tudunk a “peredvizsnyikokról"?

RG