Tele volt életkedvvel, ötletekkel és tervekkel, mindig volt egy humoros megjegyzése, nem olyan régen még vicceket meséltünk egymásnak, és olyan jó volt együtt kinevetni ezt a csúf világot. Néha zsörtölôdött, ha nem úgy mentek a dolgok körülötte, de harag sohasem volt a szívében. Derűs optimizmusa ugyan kissé fanyarrá változott, amikor a kórházban néhány nappal ezelôtt meglátogattam, de én nem hittem, hogy ebbe a betegségbe bele lehet halni.

És most itt ülök a gép elôtt, és el kell siratnom Dienes Lászlót, a barátot, a munkatársat, az embert, a csodát, az egyszerit és a megismételhetetlent.

Messze tűnt már idôben, amikor a színpadot koptattuk együtt, ami számunkra tényleg a világot jelentô deszkák voltak. Színjátszottunk, itt a városban és a környék kultúrházaiban, amikor még szükség volt ránk a népművelésben. Milyen régen volt és most mégis úgy tűnik, mintha még tartana. Önkéntelenül is sorakoznak most az együtt megélt órák, események, a boldog ifjúság. Szerepeket játszottunk, akkor még csupán a színpadon, s elképzelni sem tudtuk, hogy késôbb az életben is kiosztotják számunkra a szerepeket. Amikor az elektronikus média átvette tôlünk a műsorkészítés feladatát, te akkor is megtaláltad a módot, hogy szólj az emberekhez, mert volt mondanivalód számukra. Az újságírásban is összetalálkoztunk, és örültünk egymás apró, de nagyon fontos sikereinek.

A megyei lap munkatársaként róttad a sorokat, s a mi újságunkban, a Szentesi Élet oldalain is ott voltak gondolataid a kezdetektôl évtizedeken át. Joggal hitted, hogy javítasz valamit a világon, a mi kis városunk világán, és ezt a tehetséget, mi, a közvetlen munkatársaid, barátaid nagyon sokra becsültük. Az olvasók is kedvelték és keresték cikkeidet, tárgyilagos véleményedre szükség volt. Egy idôben másféle munkát rendelt neked a sors, amit ugyanolyan lelkesen és tehetséggel végeztél, de eközben sem lettél hűtlen a sajtóhoz. Írásaiddal és alatta neveddel több mint harminc éven át találkozhattak a szentesi emberek, akik között a többségnek személyes ismerôse voltál.

Utolsó közös munkánk egyike a vasútállomásra érkezô nosztalgiavonatnál készült, a füstös mozdony húzta szerelvény jelképpé vált, amelyen messzire lehet utazni. Ez a kép most felidézôdik bennem, összemossa gondolataimban az utazást, az ember végsô útját a végtelenbe, ahol vársz majd bennünket, hogy együtt szerkeszthessük tovább az újságot.

Dienes László, Laci! Nagyon jó volt veled lenni, gyászolunk és sohasem felejtünk. Emlékedet megôrizzük, nyugodj békében.

Szatmári Imre