„Ezt mondja, aki a királyi széken ül: én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég.” (János Jelenések könyve 21, 25-26)

Kedves Gyászoló Család, Együttérzõ Gyülekezet, együttérzõ szívvel köszöntelek valamennyiõtöket, akik eljöttetek, hogy megadjátok a végsõ tisztességet Majtényiné Túri Katalinnak, aki hitünk szerint 46 földi esztendõt élvén, mennyei hazájába költözött. Külön is köszöntöm azokat, akik Hódmezõvásárhelyrõl érkeztek, abból a városból, amelyik a megboldogultat saját halottjának tekinti.

Kérlek, hallgassatok meg három rendhagyó, különös beszédet. Egyiket sem én mondom, nem is valaki közületek. Én tisztem szerint csupán összekötöm, és amennyire szükséges, kommentálom azokat. Azért rendhagyó és különös mindhárom, mert az elsõ mindössze hat szóból áll, a második csupán egyetlenegy szó, a harmadik pedig egy gyermekbõl lett király néhány mondata.

Íme az elsõ beszéd: azért különös, mert az urna mondja. Mondaná, de néma, azért úgy közli velünk, hogy az urna szalagjára íratta. Olvasható: „Majtényiné Túri Katalin élt 46 évet.” Hat szó, hat kegyetlen, fájdalmas, de mindegyik igaz. Az urna körül rengeteg virág, valamennyi az élet jele, de együtt sem változtatnak azon, hogy az urnáé a fõszerep, õ áll a középen, némán is beszédesen érzékeltetve, hogy csak az valóság, amit õ mond. Ami volt, az már nincs, aki volt, az csak élt. Ami és aki volt, élt, már csupán emlék.

Ha kívánhatnék most valami csodálatosat, azt kívánnám, hogy derülne ki: ez az egész csak iszonyatos álom, amibõl fel kell ébredni; de nincs csoda, nem álom, amit átélünk: ébren vagyunk, ugyanazt látjuk, halljuk valamennyien: … élt 46 évet. Élt…

A második beszéd egyetlen szó. A ti szívetekbõl tör fel, a mi szívünkbõl szakad ki: Miért? A megtört szívek tehetetlen kérdése. Miért történt? Miért így, váratlanul, mégis tudva, négy-öt hét alatt? Miért vele? A világ tele van üres, céltalan, halálosan elfáradt, semmit érõ emberrel, akik senkinek sem kellenek, senkinek sem hiányoznának, nekik is teher az élet és õk élnek, Katalin pedig elment, élete virágjában, alkotó képessége csúcsán! Hogy kellett, amit tudott, amit tanult és tanított, amit vállalt, tervezett, javasolt a könyvtárak világában, íróasztal mellett, katedrán, bizottságokban. Miért nem lehet a helyén, ahol annyira kellett és még kellett volna?

Hát még a családjában!! Ki kellene mondanom egy nevet, de elakad bennem a szó: Laura. A vigasztalás gyermekének a neve, akit Isten a kilenc éve magához vett 10 éves Gergõért adott drága ajándékul, egy évvel a temetés után. Most lesz majd 8 éves. Neki, neki hogy kellene még, majd hogy kellett volna az édesanya! Ahogy eddig is kellett, de nincs. Miért? Miért?

És Eszter, aki most áll a gyermekkor és a felnõttkor határán a mûvészi pálya elején 18 évesen, az édesanyja nélkül. Miért? Miért? És András, a hitvesbõl immár özvegy férj: nem 23 évre szánta az elõttem Istennek mondott esküt: „holtomiglan-holtáiglan”… Fele sem annak az útnak, amelyet kéz a kézben akart megtenni Katikával. És itt áll megtörten magába roskadva. Miért? S a két fiatalabb testvér: a korán elvesztett édesanya helyébe lépett második anyát siratják. Újabb árvaság. Miért?

Talán nem igaz a Bibliában az, hogy az ember földi életének ideje 70 év, vagy még annál is feljebb? Akkor miért 46 most? Az emberek, az orvosok mindent megtettek. Isten, aki mindenható, csodákra képes, éppen Õ nem tette meg a magárt? Miért? Miért nem? Lám, a megtört szív az eget ostromolja! Hát nincs, aki ellene mondana ennek az urnának? Nincs, aki megválaszolná a miérteket?

Közöttünk nincs senki. De megszólal Valaki: a 2000 éve Betlehemben született Gyermek. Aki azóta felnõtt és a királyok Királyaként mennyi trónján ül, õ mondja a harmadik beszédet: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég” (Jel. 21,6). Rámutat az urnára és ezt mondja: „Ez itt még nem a vég” (Mt 24,6). Rámutat a szóra: „élt”. Erre ezt mondja: „Aki hisz bennem, akkor is él, ha a teste meghalt” (János ev. 11,26). Rámutat a 46-os számjegyre és ezt mondja: „Aki hisz énbennem, annak örök élete van, mert én vagyok a Vég!” Nektek csodák kellenek? Mond nektek nem egyet: tudjátok-e, mi történt azon a délelõttön, amelyen végleg leállt a szíve? Nem látta senki, nem is láthatta, mert láthatatlanul állt meg Katalin mellett Jézus: kivette elfáradt lelkét a gyógyíthatatlanul beteg testbõl, magához vette, magával vitte, hogy ott lehessen, ahol az õ királyi trónja van (Ján. 14,2-3). Ez nem csoda? És az, hogy szenvedés nélkül vitte át a földi és az égi világ határán Katalint, az ne lenne csoda?

Hát az, hogy megkímélte hónapok, évek gyötrelmeitõl, a gyógyíthatatlan kór sorvasztó szenvedéseitõl, helyette elképesztõ hamarsággal magával vitte oda, ahol nem kell a test, még a porok sem kellenek, az nem lenne csoda?

Az, hogy Katalin, akinek a teste meghalt, él, csak úgy, ahogy az elköltözöttek, csak nem ott, ahol addig, nem úgy, ahogy eddig, nem azok között s azokért, akikért eddig, de együtt él azokkal, akik elõtte költöztek abba a világba, amelyben nem érvényes a Tér és nincs Idõ, de az élet örök, az nem csoda?

Ti pedig siratjátok õt, holott magatokat kellene siratnotok: közöttetek az özvegyet s az árvákat, az elárvultakat, a megszegényedetteket s valamennyien magatokat, halál elõtt állókat, csak van még valamennyi idõtök, ki tudja mennyi, hány hónap, hány év, de elmentek mind, s megyek én is. De Jézussal, ha majd eljön értem, értünk.

Akkor pedig megtanít Isten egy csodára, amellyel halottakat is fel lehet támasztani, elköltözötteket is vissza lehet hozni: az emlékezés isteni képességére. Isten az, aki mindenre és mindenkire emlékezik. Mi inkább feledni tudunk, de emlékezni is. Amíg élünk, emlékezzünk Katikára, idézzük magunk elé, idézéttek magatok elé és meglátjátok, még a hangját is hallhatjátok, akár a szeme fényét is megpillanthatjátok.

Csak maradjon meg bennetek a hit, a remény és a szeretet. Az a hit, hogy van Megváltó, van Üdvözítõ, van örök élet, a mennyei Atya hajlékában hely, s éljük életünkbõl, ami e földön még hátra van, szeretetben. Lélekben együtt azokkal, akik már Odafent boldogok, s testben egymással, akik még a földön boldogíthatjuk egymást. Ámen.

A gyászoló család felkérése nyomán a szentesi református Alsó-temetõben 2000. január 4-én elmondta

dr. Imre Ernõ ny. református esperes.