Ha Boros Sámuel, Szentes város fõbírája naplót vezetett volna, most tudnánk, hogyan látta egy szentesi vezetõ polgár 1848. március 15-e pesti eseményeit. De nem vezetett. Így aztán biztosan még azt sem tudjuk, ott volt-e a nagy nap nevezetes helyszínein, vagy egy vendéglõ ablakából nézte a szeles, esõs utca macskaköveit.

Akkor már két hete a fõvárosban tartózkodott. Vele volt Kovács József hajdú is, mert a fõbíró hatalmas összegekrõl tárgyalt, szüksége volt fegyveres segítõre. A város kocsiján mentek föl: kompon átmentek a böldi réven, Csongrádon és Alpáron keresztül Kecskemétre hajtattak, másnap pedig az országos fõ postaúton Pestre. A kocsi Pesten maradt, mert a fõbírónak rengeteg dolga volt.

Elõször is meg kellett tudnia, hogy áll a város szervezési és muködési szabályzatának a már évek óta húzódó ügye. A város budai ügynöke megnyugtatta, hogy a királyi jóváhagyás már megérkezett a helytartótanácsra. Boros Sámuel megnyugodhatott: az a polgári városszervezet, amelyet az 1836-os örökváltság óta próbált felépíteni, végre megvalósul. Sikerült megállapodnia egy jó summa kölcsön felvételérõl is, amellyel éppen meg lehetett õrizni a város fizetõképességét. Akkora összeget azonban nem tudott felhajtani, amelybõl Szentes kifizethette volna a Károlyi grófoknak az örökváltság hátralévõ részét. Pedig az jelentette volna a lakosok számára a szabad polgári tulajdon megszerzését. De éppen azok a „fennforgó országos körülmények”, amelyek látszólag megakasztották a város polgári átalakulását, valójában az egész országnak megadták azt.

Biztosra vehetõ, hogy március 15-én még az egész napot a fõvárosban töltötte, mert nemcsak hogy hazahozta a 12 pontot, hanem azt is tudta, hogy a pesti városi tanács elfogadta, magáénak vallotta és Pozsonyba, az országgyulésre küldte a nemzet kívánságait. Azt hiszem, valószínunek tarthatjuk, hogy Boros Sámuel ott volt a pesti március 15-e délutáni eseményein.

Másnap azonban már hazaindultak. Az idõ szempontjából igencsak mindegy volt, merre és mivel. Jöhettek volna postakocsival is, ugyanazon az úton. A vonat reggel fél hétkor indult Szolnokra, de onnan a Pannónia gõzhajó csak 17-én. Így aztán kézenfekvõ volt: a fõbíró és hajdúja 16-án reggel a város kocsiján indult haza, Kecskeméten megaludtak, 17-én hazaérkeztek. Ha szerencséjük volt, a csongrádi serháznál vagy a böldi révben találkozhattak déltájban a föllobogózott Pannóniával.

18-án Boros Sámuel beszámolt pesti kiküldetésének eredményeirõl a városi tanács ülésén. A nagy nap jelentõségét Hadzsy György jegyzõ lelkesült szavakkal méltatta. A városházára már kituzték a lobogókat: a nemzeti színut és a városét is. Ez utóbbin felírás is volt: „Királyodért, hazádért élj-halj, szentesi magyar!” Hadzsyval az egész tanács egyetértett abban, hogy „ily reformok és átalakulások minden lázongás, vérontás, a vagyon- és személybátorság megháborítása nélkül vivõdhetnek ki.”

21-én népgyulésen olvasta fel, és magyarázta el Boros Sámuel „a beállott esõzés dacára is igen nagy számmal egybegyult népnek” a 12 pontot. Kérdésére a nép csatlakozott a nemzet kívánságaihoz, majd hosszas éljenzés után békésen eloszlott az esõben. Ha a városban szállásoló ulánus (könnyulovas) század tisztjei esetleg aggodalmaskodtak volna, megnyugodhattak. Sem Szentes lakosságának hangulata, sem az idõjárás nem kedvezett a rendbontásnak. A parasztházakban ázott gubaszag terjengett. A polgári Magyarország azonban megszületett.

Dr. Barta László