1760. április 7.

Évtizedeken át szomorú dátumnak számított a címben szereplõ. 240 éve ezen a napon tuzvész ütött ki Szentesen, amelynek következtében a város kétharmad része megsemmisült. Az elõzõ évszázad török dúlásai óta ekkora pusztítás nem érte a települést.

Húsvét második napja volt. A lakosok többsége a templomban tartózkodott, amikor délután 4 óra körül tuz ütött ki a Kurca soron, Rózsa István takácsmester házánál (a mai Tóth József u. 7. sz. ház környékén), s alig három óra lefolyása alatt a város legnagyobb része a lángok martaléka lett. Mivel akkoriban az épülettetõk és kerítések nádból voltak, az udvarok telve tuzifával és takarmányfélékkel, a tuz házról házra rendkívül gyorsan terjedt. A pánikba esett lakosság igyekezett menteni a menthetõt. Akinek volt üres verme, abba sietett rejteni mindenét: élelmét, jószágát, ruháját; de a sebtében befedett vermek többsége is kiégett. Ahol nem volt üres verem, ott a kutakba dobálták az értékeket. Leégtek a malmok, istállók, ólak és egyéb gazdasági épületek. A lakóházak közül 211 vált hamuvá. Leégett a reformátusok 1747-ben épített új temploma, annak fatornya; csupán a harangokat sikerült kimenteni. A tuz áldozatává vált a két paplak, a fiúiskola, a felsõpárti és alsópárti leányiskola. Leégett a városháza is, benne a város régi irataival.

Nem akadt olyan lakos, aki ne szenvedett volna valamilyen kárt. A legtöbb család élelem és ruházat nélkül maradt: lisztje, kész kenyere, szalonnája, zsiradéka és általában minden elesége; ruhája, ágynemuje, bútora megsemmisült. Akiknek maradt némi búzájuk, azok malmok hiányában nem tudtak õröltetni, akiknek lisztjük volt, épen maradt kemencét nem találtak a kenyérsütéshez. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a tuzvésznek csak egy halálos áldozata lett, egy világtalan és siket szegény ember, aki sem a tüzet nem láthatta, sem a riadt kiáltozást nem hallhatta.

A Szentest ért tragikus esemény hírére a környékbeli települések a város segítségére siettek, szép példáját adva az emberi szolidaritásnak. A szentesi református egyház históriája így emlékezett meg errõl: „Elmenvén mindenfelé Isten tuzítéletének a híre, sokaknak szíveket, lelkeket az Isten annyira felindította, hogy számunkra nagy gazdagon adakozának; nevezetesen a makaiakat, vásárhelyieket, kecskemétieket, kõrösieket, pápista kunszentmártoniakat, öcsödieket, lutherános orosháziakat, gyarmatiakat, túriakat, földváriakat, törökszentmiklósia-kat, békésieket etc., akik hol sok szekér kenyereikkel, búzáikkal, lisztjeikkel, dirib-darab szalonnáikkal, sajtjaikkal, borsóikkal, hol viseletes ruháikkal, zsákjaikkal, hol deszkáikkal, hol szép költségeikkel álmélkodásra méltó módon segítettek, úgy hogy, mint Samariában, a nagy ínséget nagy bõség követte hirtelen.”

Utóbb a vármegye nyomozást indított a tuzeset okának kiderítésére. A vizsgálat során kihallgatott szemtanúk vallomása alapján bizonyítást nyert, hogy a tuz Rózsa István udvarán ütött ki. A városi elöljáróság igazolta, hogy nevezettnek a testvérbátyját, aki „jó dohányos lévén”, a tuzveszedelem napjának reggelén pipázás miatt 25 pálcaütésre büntették. Az eset után hazament, s pipázás közben szalmát vetett az ökrök elé. Az állatok a nádkerítés mellett voltak jászolhoz kötve, s az érintett a pipájának parazsát vélhetõen a jászolba ejtette. A takarmány gyulladt ki elõször, majd a nádkerítés kapott lángra, attól pedig a szomszédos ház. Mivel ezt nem sikerült eloltani, a tuz tovább terjedt kelet felé a temetõig, dél felé az uraság házáig, majd pedig távolabbra, egész a város széléig. A végkifejletet már ismerjük.

Több mint száz év elteltével - 1878 áprilisában - Balogh János városi rendõrfõkapitány idézte fel elõször a nagy tuzvész szomorú emlékét a Szentesi Lap hasábjain. Írását az alábbi mondatokkal zárta: „Nagy volt a csapás, mely Szentest érte, de rövid idõn újból fölépült romjaiból. De azért évtizedeken keresztül mindig gyásznapnak tekintette, s mindig böjttel ülte meg minden szentesi lakos az április 7-diki napot, mígnem pár emberöltõn túl ránehezedett lassankint az események alig mozdítható sírköve: a feledés, s az április 7-diki nap is csak olyan lett a szentesiek elõtt, mint a többi.”

Talán jól is van így, hisz a tragédiákra, csapásokra, szomorú dolgokra nem jó visszaemlékezni. De tudni kell róluk! Idõnként fel kell idézni, hogy okulhassunk belõlük, s becsülni tudjuk elõdeink küzdelmeit, elért eredményeit. Húsvét elõtt vagyunk. Amikor meghalljuk majd a feltámadás ünnepét jelzõ harangszót, egy percre gondoljunk Szentes 240 évvel ezelõtti pusztulására is, s arra, hogy õseink szorgos munkája nyomán városunk - mint oly sokszor a történelem folyamán - újraéledt hamvaiból.

Labádi Lajos