Németh László (1901–1975), a XX. század egyik legjelentôsebb magyar írója és gondolkodója 1925. december 15-én nyerte meg a Nyugat novellapályázatát Horváthné meghal c. elbeszélésével. Innen számítódik írói pályája.

Minthogy a mindenkori hatalom sohasem kedvelte Németh Lászlót – elôbb baloldalinak, utóbb jobboldalinak minôsítette –, a hivatalos Magyarország 40 éves írói jubileumán sem részesültette olyan fényes ünneplésben, mint annak idején Jókait vagy Mikszáthot. Pusztán Mezôszilason, gyermekkora nyarainak színhelyén rendezett ünnepségen köszöntötték a jeles évfordulón.

Az író azonban a jubileumi év ôszén sorra látogatta azokat a barátait, akik “szellemi szigetet” (az író kedvelt kifejezése) jelentettek számára.

Ezért jött Szentesre is 1965 novemberében. Vendéglátója dr. Mátyás Sándor, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium magyar–latin–görög–francia–angol–orosz szakos tudós tanára. Kettejük barátsága Németh László hódmezôvásárhelyi gimnáziumi tanárkodása idején (1945–1948) kezdôdött. Ekkor Mátyás Sándor is a vásárhelyi gimnázium tanára volt.

Németh László 1965. november 27-én, szombaton a déli vonattal érkezett Szentesre. Elôtte Mátyás tanár úr engem hívott az író vasútállomásbeli fogadására. Az állomásról gyalog mentünk vendéglátójának a Kossuth utcából nyíló zugban lévô lakására. Vacsorára ide volt hivatalos Hódmezôvásárhelyrôl a Sipka házaspár. (Dr. Sipka Sándor magyar–latin–orosz, felesége, Serfôzô Rózsa magyar–latin–francia–orosz szakos gimnáziumi tanár volt.) Velük ugyancsak több évtizedes barátság kötötte össze az írót. Németh László írásaiban is vall arról, hogy az együtt töltött évek beszélgetései, az orosz nyelv tanulása a Sipka házaspárral, majd levelezésük milyen inspirációt jelentett írói munkájához.

Az esti találkozás résztvevôi szerint Németh László vitte a szót. Ôszinte nyíltsággal osztotta meg gondolatait, aggodalmait a meghitt, baráti társasággal.

A szombati vacsora után Németh László a Petôfi Szállóban aludt. Másnap délelôtt a szállodából ismét a vendéglátó lakására kísértük az írót. Itt elutazásáig értékes és tartalmas beszélgetés folyt. Mátyás tanár úr elôzetes hívására itt találkozott az író szentesi tisztelôivel, Zoltai Istvánnal, a közgazdasági technikum; Szigeti Istvánnal, a Horváth Mihály Gimnázium tanárával. Jelen volt Nagykôrösrôl Nánási Miklós tanítóképzô intézeti tanár és jómagam.

Nehéz összefoglalnom és visszaadnom az íróval való személyes találkozás közben szerzett benyomásaim, azoknak tartalmi és hangulati elemeit.

Amikor pl. a vasútállomáson fogadtuk ôt, Mátyás Sándor konstatálta, hogy az író második osztályú kocsiban utazott. Rögtön meg is kérdezte: “Te nem elsô osztályon utazol?” A válasz: “Nem. Szeretek az emberek közt elvegyülni, hallgatni, mit beszélnek.”

Én örömmel közöltem vele, hogy aznap este a televízió a Madách Színházból Tolnay Klári fôszereplésével a Mathiász panzió c. drámáját közvetíti. “Akkor meghal a darab” – válaszolta. Csak utóbb értettem meg – remélem jól –, hogy a színházi elôadás számára csalódást hoz saját darabjainál, mert nem az valósul meg a színpadon, amit írás közben belsô látásával megteremtett.

A vasárnapi beszélgetés közben feljött a szó a Sipka házaspárról. Ekkor hangzott el Németh László sommás elismerése: “Sipkáné nyelvzseni”.

Kedves színfoltja volt együttlétünknek, amikor Mátyás tanár úr részletezô egészségi panaszait így nyugtázta az író: “Sándorom, jó veled találkoznom, melletted az ember egészségesnek érzi magát.” Akik ismerték Mátyás Sándor betegségektôl való túlzott félelmét, azok tudják igazán, mennyi emberismeret, irónia, megbecsülés és baráti, férfias csipkelôdés húzódott meg ebben a mondatban.

A vasárnap déli vonathoz szentesi barátja és tisztelôi kísérték.

Bucsány György