1942. május 4-én három lány és harminchét fiú énekelte a ballagó nótát: “Ballag már a vén diák!” Búcsúztunk az alma matertôl, ifjúságunk legszebb éveitôl. A remény és a bizonytalan jövô szorította szívünket. Mi lesz velünk? Ekkor már 2 éve tartott a második világháború. Egymás után jöttek a szomorú hírek az ismerôsökrôl, a diáktársak haláláról. Akkor még nem gondoltuk, hogy az újságok közelrôl, bennünket is érinteni fognak. Elsô hôsi halottunk Tarnai Andor volt. A Makó körüli harcokban páncélos zászlósként gránátszilánk okozta sebesülését. Bajtársai, akik tudták, hogy szentesi, gépkocsival a szentesi kórházba szállították. Az orvosok minden igyekezete ellenére másnap meghalt, özvegy édesanyja, orvos bátyja, fiatal menyasszonya gyászolták. 1944. október volt.

A következô hôsi halott Szabó János repülôs hadnagy volt. A szovjetek elleni légi harcban esett el. Lelôtték, holttestét nem találták meg. 22 évesen halt meg. Szülei gyászolták. Múltak az évek, egyre kevesebben lettünk. Az 1942 októberében bevonult katonákról kevés hír érkezett. Annyit tudtunk róluk, hogy a fronton harcolnak. 1942 után kaptuk az utolsó híreket. Katona osztálytársaink szovjet hadifogságba estek, 1948 utolsó hónapjaiban katonáink kerültek haza.

Brusznyai Árpád a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára került 1942-ben. Tudása, szorgalma ismeretes volt. 1951-ben védte meg a “Homérosz kérdésrôl” írt disszertációját. Latin–magyar–történelem–görög tanári diplomát szerez. 1956-ban már a veszprémi Lovassy László gimnázium tanára. Ekkor már gyorsan peregnek az események. 1956. október 26-án beválasztják a Veszprém megyei forradalmi tanácsba, majd a forradalmi tanács elnöke lesz. 1956. november 4-én a szovjet helyôrség katonái elfogják. A váci, veszprémi, budapesti, szegedi és gyôri börtönben vizsgálják elôéletét. 1957. október 15-én ügyének elsôfokú tárgyalásán a Magyar Népköztársaság elleni szervezkedésben való részvétel címén életfogytiglani börtönre ítélték. Az ügyész fellebbezése folytán 1958. január 9-én halálra ítélik. Kegyelmi kérvényére nem érkezett válasz. 1958. január 9-én kivégezték. Az utolsó szó jogán szívhez szóló beszédet mondott. A forradalmat jelképesen olyan kocsihoz hasonlította, amelyet mások elindítottak, megvadították a lovakat, majd leugráltak arról. Engem hívtak, hogy fogjam meg a gyeplôt. Én azt megragadtam, minden tôlem telhetôt megtettem, hogy a kocsi ne zuhanjon a szakadékba. Elmenekülhettem volna a felelôsségre vonás elôl, de ezt én nem tettem. Tudásom alapján bárhol megélhetnék sokkal gondtalanabbul, mint tanári fizetésembôl, de én maradtam. Bármi lesz az ítélet, kegyelmet nem kérek!

Akik még élünk, nem gondoltunk volna arra, hogy a Brusznyai Árpád, osztálytársunk nem a harcmezôn esik el, hanem a hóhér kötele szorítja el a himnuszt éneklô torkát.

Valaha nem gondoltunk arra, hogy a Horváth Mihály Gimnáziumban: egy emléktábla hirdeti, ebben az iskolában tanult dr. Brusznyai Árpád 1934–1942, Szentes 1956-os mártírja. 33 éves volt. Göncz Árpád, a köztársaság elnöke avatta fel az emléktáblát és a következôket mondta: “Ez a forradalom az emberség forradalma volt az embertelenség fölött. Büszke vagyok erre az iskolára, amely ilyen embereket nevelt. Ô állva, nem összerogyva ment az akasztófa alá.”

Amikor itt állunk az emléktábla elôtt, meg kell említeni az emléktábla készítôjét, Pálfi Györgyöt, aki 3 évvel utánunk érettségizett, és ô önként, lemondva minden anyagi és egyéb támogatásról, elkészítette ezt az emléktáblát. Ô is meghalt már 1998. február 1-jén.

Elszorult szívvel, lehajtott fejjel állunk itt, az emléktábla elôtt mi, a volt osztálytársai: dr. Pataki Ilona, Gullay Mihály, Nádai Ferenc, Takács Bálint és Vass György, hogy megemlékezzünk róluk, a hôsökrôl, akik a legtöbbet, az életüket áldozták, sokat szenvedett hazánkért, Magyarországért.

Vass György