Millenniumi hangverseny
Megborzongtak a téglák
A száztíz éves megkövesült malter meg nagyot sóhajtott a Lajta László Zeneiskola tanúfalaiban, és egy mélyet szippantott a bepárásult telt házas jó kis publikumillatból, mert olyat hallott, amit már száz éve se! (Hiszen füle van a falnak!) Mert Joó Károly (1841–1917) református kántor “Kurca-parti dalai”-ból Kónya Krisztina énekelt el kettôt Lakatos Béla kíséretében… A vigadva siratós magyarkodó szecessziós stílusra Nagy János zeneigazgató készítette fel a közönséget, mert ôneki már 1985-ben ott feküdtek a kottái – dr. Joó Tibor esztéta özvegyének ajándékai – az irodájában. Ott halmozódott Derzsi Kovács Jenô (1889–1969) gimnáziumi tanár zenei hagyatéka is, hol nyomtatva, hol meg csak úgy slágvortokban felvázolva az öt vonalas ívre a Pólya utcai fekete zongora tetejérôl, a rájuk rakódott befôttes üvegek alól. A Nagyszûcs lányok adományából most Lakatos Béla keltette életre a tanár úr “Lassú magyar”-ját, melyben Liszt rapszódiái és Chopin lírája egyként kompiláltattak kottafejekké. Csak Lakatos Béla “ment le a térképrôl”, amikor nagy bámulatunkra két kottaoldalból lapozás nélkül öt-hat variációt is eljátszott. (Megtanulta kívülrôl!)
Csajághy Gyula (1875–1945) nótaköltô, “A Vén Darázs” dalai – most elôször – szólalhattak meg hangverseny pódiumon újra csak a Kónya–Lakatos párostól. Közben Bácskai Misi bácsi szemüvege megködlött az “Érik a búzakalász”-tól.
Igazgató elôdjétôl, Jakó Dezsô (1884–1953) zongorista zeneszerzôtôl Nagy János adott elô “Két magyar népdal”-t, melyben a sírva vigadó szentesi csárdában ecet ég a lámpában – közismert nóta – ölelésében az örök elvágyódás dala – “Által mennék én a Tiszán” – csendült meg Kodály Zoltán epigóniájában. Nem hiába! Jakó a zeneszerzést Kodálynál hallgatta az Akadémián.
Az élô szerzôk közül Szánthó Lajos (1935) két remeke, a millenniumi alkalomra szerzett “Fantázia oboára és zongorára”, valamint a “Capriccio fagottra és zongorára” következett Gilinger Piroska (oboa) és Lakatos Béla (zongora), valamint Pintér Borbála (fagott) és Suha Csilla (zongora) elôadásában. A már-már dodekafon szigetek között kanyarogva hömpölygô modern zenében az ötvenes évek Szervánszky-féle hagyományai rakódtak Szánthó zenéjére, mellyel a szólisták – a zongora is! – derekasan megbirkózott.
Díszpolgárunk, Balázs Árpád (1937) négy szerzeményével zárult az est: “Öt bagatell két klarinétra” Mihályéktól, a “Bodzavirág” a petôfis kicsinyek kórusától és Szabó Erika csengô hangján, a “Bevezetés és fúga G-ben” Nagy János orgonáján csendült fel. Apja és lánya klarinétkettôsét boldog mosollyal fényesítette. A kiskórus Takács Pálné vezényletével múlatta perceinket. “G-ben” pedig olyan kantilénát csodáltunk meg, amely korálba ékesült. A zárószámot, “Kommentárok Horváth Mihály szavaira” Bucsány György narrátor hangján a Csiszár Györggyel kiegészült fafúvósok, Szunyogh Gabriella vonószenekara és a Bárdos Lajos Vegyeskar adták elô. Épp hogy elfértek a pódiumon! És amikor a végén hátranéztem, még mindig telt ház volt. Méltón ünnepeltünk!
Rózsa Gábor