Remek olvasmány volt a Magyar Nemzet május 19-ei (szombati) számában két cikk a kínai bevándorlók magyarországi tartózkodásáról. Különösen a “két tégla a ház mögött”-ön derültem nagyon. Egy nép, amely még nem jutott volna el a budiig? A vízöblítéses WC helyett. Nálunk is laknak. Tündériek a kislányaik a kis gombszemükkel. Szorgalmasan járnak a magyar iskolába. Nagy hátizsákokkal. Kétszer is elolvastam a két cikket. A filosz és a buzgó mócsing alaposságával. Helyesebben: a buzgó mócsing értelmiségi buzgóságával. Egy régi politikai vicc jutott eszembe a régmúltból. Kádár és Brezsnyev annak rendje és módja szerint elpatkolnak és feljutnak a mennyországba. Szent Péter kapuján ott van a sarló és a kalapács. Nagyon jól érzik magukat. Idônként le-letekintenek a Szovjetunió és “kapcsolt” részei felé. Egyszer Brezsnyev letekint, és elérzékenyedve odaszól Kádárnak: Nézd már Kádár elvtárs, milyen szép rend van lent a földön. Nem hiába éltünk, láthatjuk munkánk gyümölcsét. Hosszas gondolkodás után imigyen szól a fiumei gyerek: Igazad van Brezsnyev elvtárs, de nézd csak, mintha a lengyel–kínai határon valami nem lenne rendben, mintha ott valami zûr lenne. Brezsnyev aggódva simogatja állát – és nem szól semmit.

Újfent eszembe jutott professzorom: dr. Cholnoky Jenô, aki éveket töltött Kínában, kutatta az óriási földet, eredményei ma is élnek és felhasználhatóak. Eszembe jutott egyik diákom (kitûnô rendû tanuló volt), aki ösztöndíjjal Kínába került, s ott anyanyelvi fokon sajátította el a nehéz kínai nyelvet. Majd átkerült Japánba, s a japán nyelvet is elsajátította. Már nem emlékezem arra, hogy miért haragudtunk meg egymásra: a szocialista tábor és a mennyei birodalom, s tanítványomat kizsuppolták, megtakarított pénzén vásárolt kínai könyveit elszedték tôle, talán még kínai fogkeféjét is.

De eszembe jutott May Károly is a könyveivel, amelyekben kínai utazásokat ír le, és lesárgapofájúzza ôket, s lehetôleg úgy írta könyveit, hogy mindig a fehér német gyôzzön, neki legyen igaza, ô legyen az okosabb. Emlékszem: gyerekkoromban ez a lesárgapofájúzás szöget ütött a fejemben. Lehet, hogy felmerült bennem a kérdés: Hogy a fenében tudtak ekkora birodalmat létrehozni és fenntartani évezredeken keresztül? S ekkora kultúrát, építômûvészetet? Diákkoromban csak egy amerikanizálódott kínait ismertem, azt is csak könyveibôl (Lin-Yu-Tang); meg egy szentesi embert: Praznovszky Bandi bácsit, aki orosz hadifogságból Kínába szökött, s onnan került haza. Igen, volt egy nagyon kedves tanítványom, 12,5 százalékos kínai volt, remek stílusú, életszeretô, boldogságkeresô. Példamutató a munkabírásuk, alkalmazkodóképességük, családszeretetük, összetartásuk; de a kést is tudják “kezelni”! Reménykedjünk, hogy nincsenek köztük – rejtetten – vezérkari századosok és minifényképezôgépek.