“Édesapámat én már mindig csak ôsznek láttam. Családi anekdota ôrizte meg, hogy az egykor még vörös hajú fényképész legény az elsô leánykérésnél bizony kosarat kapott… A fekete ébenfa sétabot mindig a kezében volt, azzal járt, az koppant mindennap pontban fél egykor az elôszobában. Ilyen volt nálunk a terítés gongütése. Apuka egész életére sánta maradt még a nagy háborúból, a galíciai srapnelszilánkoktól. Hiába mûtötték többször is. A bot és a bicebóca járás a lényéhez hozzá tartozott.

Nemcsak az ebédre érkezett pontosan. Egész életét, így a miénket is óramû szabályozta, melynek rugója a fotográfiai munka törvényszerû rugalmassága volt. A nap mint nap ismétlôdô fényirdai folyamatok szabályozták, meghatározták a család mindennapjait. Mindannyian egy-egy óramû pontosan fontos részei voltunk egész életünk “ketyegô” mindennapjainak. Persze most már másképpen látom, mint négyéves koromban, majd a kisiskolás szemével. Végül a nagylány lelkiségével, és most már a “két hetes” (77) korombeli rendkívül meghatározó, mégis csak összegzô emlékeimmel.