Nyolcvanéves dr. Mónus Sándor

A legszebb küzdôsport a vívás

A vívást már évszázadokkal ezelôtt alkalmazták a párbajban. 1896-ban Athénban, az olimpián már bajnokot avattak ebben a sportágban. A szentesi vívás összeforr dr. Mónus Sándor nevével. Az idô kegyetlen, soha nem áll meg, Szentes vívósportjának kiemelkedô alakja november 12-én lesz nyolcvanéves.

– Hogyan kezdôdött a sportághoz való kötôdése?

– Nyolcévesen, még 1929-ben szülôvárosomban Bangha Sámuel testnevelô tanárnál kezdtem a vívást, sekond-prim stílusban, majd ugyanebben az idôben Szegeden, Lovag Ármentánô Edénél az olasz stílust, quart-terc rendszert tanultam. Egyetemi tanulmányaimat Kolozsvárott végeztem és az iskola vívószakosztályának (KEAC) tagjaként, 1943-ban megnyertem Erdély kardbajnokságát. Erre az eredményre vagyok a legbüszkébb. Ekkor kezdtem edzôsködni is. 1947-ben és 1948-ban a magyar bajnokságban negyedik és hatodik lettem. Az elért sikereim alapján bekerültem az 1948-as londoni olimpiai keretbe, de – szövetségi kapitányi döntés miatt – az utolsó pillanatban lemaradtam az olimpiáról, mást szerepeltettek helyettem. Nem hátráltam meg, tovább folytattam. 1950–56-ig Szegeden, a Postás és a Lokomotiv vívószakosztályának versenyzôje és szervezôje voltam. 1952-ben országos vasutas bajnokságot nyertem a csapatommal. Huszonegy évvel késôbb (1973) a Szentesi VSC edzôje és versenyzôjeként (ugyancsak az országos vasutas bajnokságon) második helyezést értem el egyéniben. Ötvenkét éves voltam ekkor. A felsoroltakon kívül még nagyon sok országos viadalon, remek eredményeket értem el.

– Hogyan tudta feldolgozni azt, hogy nem utazhatott el a londoni olimpiára?

– Már addig is nagyon sok versenyen vettem részt. Tisztában voltam azzal, hogy a vívósport az a küzdôsport, ahol emberek ítélkeznek afelett, hogy az ember gyôz vagy veszít. Túl kellett azon lépni, hogy vereséget szenvedtem. Az elektromos tôr megjelenése sokat segített abban, hogy eredményesebb és sikeresebb tudással tudtuk igazolni felkészültségünket.

– Mi a szép a vívásban?

– A küzdôszellemre való nevelés, a tempóérzék, az elôre látás, hogyan lehet túljárni ellenfelem eszén. Nem lehet a vívótársat lebecsülni, maximális összpontosításra van szükség.

– Mikor került Szentesre?

– 1957. január 1-jén kezdtem el a Szentesi Vasutas SC-nél az edzôsködést. Eleinte a létszám huszonöt–negyven fô között volt, késôbb ez száz-százhúsz fôre emelkedett. 1960-tól Mindszenten, majd Csongrádon is oktattam a vívást.

– Ön olimpiai és világbajnokokat is nevelt.

– Büszke vagyok rájuk. A vásárhelyi tanítványaim és partnereim közül dr. Kovácsné Juhász Katalin lett csapatban többszörös világbajnok (1959., 1962., 1967.). Az 1960-as római olimpián csapatban ezüst, 1964-ben Tokióban (csapatban) aranyérmes. Gyuricza József dicsekedhet világbajnoki címekkel és olimpiai bronzéremmel. Három olimpián szerepelt. 1956-ban csapatban harmadik, 60-ban negyedik, 64-ben hetedik (szintén csapatban). Leghíresebb tanítványom a közelmúltban elhunyt csongrádi dr. Nemere Zoltán, aki tôrcsapatban kétszeres olimpiai bajnok (1964., 1968.) és többszörös világbajnok volt.

– A szentesiek közül kik tették le névjegyüket hazai, illetve nemzetközi páston?

– A helyi vívók közül is sokan eljutottak az elsô osztályú vagy aranyjelvényes szintig. Mindenkit lehetetlen felsorolni, de íme néhány ismert név: Dóczi Margit, Pengô László, Gidófalvy György, Ávéd Katalin (nôi tôrben 1968-ban ifi magyar bajnok), Farkas Sándor (országgyûlési képviselô), Deák Sára (1984-ben serdülô magyar bajnok). Csapatban Kudomrák József, Mészáros Péter és Tarnóczi Tamás szerzett bajnoki címet. Az 1990-es évek végén Földesi Mariann (vidékbajnok), Kanász N. Klára, Kiss Virág, Szabó András, Szeri Tamás, Döme Tamás, Döme Zsolt, Vajda Mihály. Elnézést kérek azoktól, akik kimaradtak.

– Több mint hét évtizede foglalkozik a vívással. Mennyit változott ez a sportág?

– A régit szép, esztétikus vívás jellemezte. A mostani egészen más. Ma már küzdôsport lett, minden területen a gyôzni akarás irányában tolódott el. Az én álláspontom szerint, ha szépen vív valaki, akkor is tud világklasszis lenni. Nem kell erôlködni. A mai asszóknál tapasztalható a páston való rohangálás, s a különbözô jelenetek.

– Mennyire népszerû a vívás a mai fiatalok között?

– Nem mondható, hogy népszerû. Sok türelmet igényel, nincs gyors eredmény. Hosszú évek kitartó munkája szükséges a sikerhez. A gyerekeknek nincs türelmük, és ez rányomja bélyegét az egész vívásra. A fiatalok inkább diszkóba mennek, mint sportolni. A városban most már csak az utánpótlás-nevelés folyik. A stafétabotot Czakó István és Barna Viktor vette át. De még én is lejárok az edzésekre. Ha újrakezdhetném, a vívást választanám.

Dunás V. Zoltán