Beszélgetés dr. Veszelovszky Ivánnal

Huszonöt év szakmai sikere

Szegedi embernek vallja magát. Igaz, nem ott született, hanem egy kicsit délebbre, Zomborban. Négyévesen került a megyeszékhelyre, 1942-ben. Azóta is ott él. “Egy kicsit kétlaki vagyok, Szegeden lakom, és nagyon szeretem a várost. Most már 25. éve itt dolgozom Szentesen, itt is van egy-két barátom, és a munkahelyemhez is kötôdöm. Jól érzem magam a kórházban” – mondja dr. Veszelovszky Iván címzetes egyetemi docens, osztályvezetô fôorvos.

Az orvostudományi egyetem elvégzése után a szegedi kórház szülészet-nôgyógyászati osztályára kerül, ahol segéd-, majd alorvos, késôbb adjunktusként dolgozik, majd az osztályvezetô helyettesévé nevezik ki.

– Szerettem volna vezetô lenni, valahogy azt éreztem, hogy az ember az elképzeléseit csak úgy tudja megvalósítani – folytatja. A betegek gyógyítása mellett érdekelt a klinikai problémák tudományos háttere is. Ennek az lett a vége, hogy a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjas aspiránsa lettem három évre.

Eközben a tudomására jut, hogy a szentesi kórházban megürült az osztályvezetôi állás. Harminchét éves, fiatalember. Felfüggeszti az aspirantúrát, s a két egyesített szülészeti osztály vezetôje lesz. Milyen emlékekkel? Elmondja:

– A két osztály között nem volt harmonikus az összhang. Olyannyira, hogy egyszer majdhogynem bedobtam a törölközôt, de az akkori városi vezetôk mellém álltak. Azt mondták, nekem az a feladatom, hogy rendet csináljak és a tudományos munkát elindítsam. S ha már mellém álltak, folytattam a dolgom, s így utólag rágondolva azt mondhatom, nem bántam meg. A munkahelyemen jelenleg is nagyon jól érzem magam, rendes, tisztességes kollegáim vannak.

– Az osztály mennyit fejlôdött az elmúlt huszonöt évben?

– Sikerült megvédenem a kandidatúrámat. Amit elkezdtem, mint ösztöndíjas aspiráns, ez is erôt adott a további tudományos munkához. A mûszerállomány szép lassan fejlôdött, ma már a legmodernebbnek mondható mûszerekkel rendelkezünk. Az országban elsôk között sikerült az osztályra szülôszéket telepíteni. Egy tokiói világkongresszuson láttam az amerikaiak kiállításán. Nagy lendületet jelentett az épületek egyesítése. Amikor felépült az új épületszárnyunk, nagyon szép szülôszobát építettünk, kulturált látogatószobával, mûtôvel.

– Eljutottak oda, hogy a szakma elismerése mellett jubileumi szimpóziumot rendeztek.

– Bizonyos fokig szerencsés vagyok, hogy ilyen kollegáim vannak. Az osztályon az elmúlt huszonöt évben háromszáz elôadás hangzott el, világ-, európai- és hazai kongresszusokon. Kilencvenkét dolgozatunk jelent meg a szaklapokban külföldön és Magyarországon, rajtam kívül egy kollegám megvédte a kandidatúráját, könyv jelent meg az egyik munkatársam tollából, és két könyvfejezetet is írtunk. Mindezek szakmai berkekben elismerést hoztak. Felfigyeltek a munkánkra, ezt a kongresszusra érkezett neves szakemberek, elsôsorban a professzorok jelenléte is jelezte.

– Nehéz helyzetben van az egészségügy. Szentesen is?

– Mindenki a saját munkahelyén nyomorog. Az ágazatról elmondhatom, nem állunk jól, mert alul vagyunk finanszírozva. Sajnos az OEP diktál, az árakat ôk állapítják meg ami nem helyes, mert ennyi pénzbôl nem lehet gazdálkodni. Ez senkinek nem jó, legfôképpen a betegnek nem.

– Az egyetemen tanít? Dolgozik. Hogyan gyôzi?

– Vizsgáztatok rendszeresen, külünbözô posztgraduális képzések résztvevôje vagyok, és minôsítô bizottsági tag. Az embernek arra jut ideje, amire akarja. A kollegáim sokat segítenek.

– A kétnapos tudományos ülésen magas kitüntetést kapott.

– A magyar nôorvostársaság elnökétôl Semmelweis-emlékérmet kaptam. A pécsi egyetem professzora, a jelenlegi elnök, Szabó István professzor adta át. Az elnökség határozott így, hogy a huszonötéves munkásságomat ezzel honorálják. Értéke? Osztályvezetô fôorvosként talán egyedül én kaptam meg ezt a legmagasabb szülész-nôgyógyász szakmai kitüntetést. Nagy megtiszteltetés ez a számomra.

Lovas József

(Fotó: Szélpál István)