75 éve állították fel (2. rész)

Emléke a rejtett fájdalomnak

1926. november 7-én avatták fel a szentesi második világháború áldozatainak emlékmûvét. A vendégek 11 órára megérkeztek. “Ekkorra már az Erzsébet tér zsúfolásig megtelt közönséggel. A hivatalok, testületek, a küldöttségek, vendégek elfoglalták a részükre kijelölt helyet, s a fekete áradat közepébôl mint fehér sziklaszirt emelkedett ki a szobormû.” Dr. Négyesi Imre polgármester üdvözölte a magas vendégeket, majd felkérte a fôherceget a szobor leleplezésére. “A polgármester szavai után a fôherceg tisztelgett, és csengô, vezénylô hangon felelte: – Hulljon le a lepel! Míg ez megtörtént, ô a szószékhez tartott, és az áhítatos csend némaságában, mintha senki sem hallgatná, csupán az elesetteket szimbolizáló szoborral beszélgetne, ôszintén, bensô indulatok meghatottságával mondotta: – Magyar testvéreim! Egy dicsô emlék elôtt állunk, ahol annak a tanújelét adjuk, hogy egyek vagyunk, és hazánkért élünk és halunk. Ti, akik elmúltatok, és most alakotok fehér márványkôbe vésve jelenik meg ismételten elôttem, egykor bajtársaim voltatok. Bajtársaim a küzdelemben, a harcban és a hazaszeretetben…Elhozott a szeretet és a mélységes hála azok iránt, akiket ott láttam a csatatereken. De elhozott a szeretet és hála azok iránt is, akikrôl tudom, hogy bennük ma is ugyanez a lélek él, amely ilyen dicsô tettekre mert vállalkozni, és nem lát ellenséget tulajdon testvérében.” Az emelkedett mondatok után József fôherceg – saját korukra utalva, de szinte a mához is szólva – az alábbiakkal folytatta: “Ha valami még jobban leronthatja ennek a hazának a helyzetét, az csakis a pártoskodás lehet. Kérem legyünk testvérek, tegyünk félre minden különbséget, amely szétválaszt; legyünk egyek ebben a csonka országban, és mentsük meg elszakított véreinket. Higgyék el, hogy csak akkor boldogulhatunk, ha megtaláljuk azt az egységet, ami a dicsô halottak között annakidején megvolt.”

Több hasonló hangvételû beszéd, és a koszorúk elhelyezése után a vendégek díszebédre vonultak a Tóth József Színházterembe, a közönség pedig elözönlötte az Erzsébet teret. “Ebben a pillanatban könnyeket fakasztó jelenetek játszódtak le a szobor aljánál. – írta a Szentesi Hírlap tudósítója – A hôsi halottak hozzátartozói, öreg szülék, gyászfátyolos özvegyek és árvák gyûltek köré, zokogó fájdalommal idézve a múltat, kiterítve a rejtegetett fájdalmat, megszentelve a koszorúhalmot a legszebb, legértékesebb érzések könnyeivel.”

A 75 éves emlékmûvet a közelmúltban gondosan felújították, a rávésett nevek újból olvashatókká váltak; a tér is megszépült. Az elôdök emléke iránti kegyelet kötelezô a ma felnövô generációkra nézve is, de méginkább figyelmeztetô mementó: Nem akarunk több háborút! Nem akarunk több háborús emlékmûvet!

Labádi Lajos