A helytörténet-írás eredményei (1.)

A történeti emlékezés igényét egy középkori forrásunk így fogalmazta meg: “Amiképpen meghalnak az emberek, megy feledésbe tetteik emléke. Ezért szükséges, hogy ami az utódok feledékenysége következtében kitörlôdne, az írás segítségével éledjen fel.” Az emlékezés igénye élteti a történetírást, a különbözô társadalmi csoportok identitása tartja életben a széles értelemben vett helytörténet-írást, amelybe egyaránt beletartoznak vállfajai, a város-, a megye-, az intézmény-, az üzem-, a család-, az iskola-, az egyesület-, az egyház-, vagy a mesterségtörténet. Mielôtt az utóbbi két évtized gazdag szentesi könyvtermését – válogatva – bemutatnám, röviden fölvázoljuk a várostörténet-írás fejlôdését, ismertetjük legfontosabb eredményeit. Szentes várostörténet-írásának kezdete egyszerre két szálon valósult meg – írja Szabó Ferenc az A várostörténet-írás hagyományai és jelene Szentesen címû tanulmányában, a Békési Élet 1984. 1. számában. 1748-ban kezdték írni 1700-ig visszatekintve A Szentesi Református Ekklézsia Históriája címû munkát. Mintegy az egyházi krónika párhuzamaként, 1750-ben Petrák Ferenc csizmadiamester is hozzákezdett a város közelmúltjának és fontosabb egykorú eseményeinek feljegyzéséhez. A kéziratos népkönyvnek a 18. század második felétôl rendkívül nagy népszerûsége volt a szentesi nép körében, kézzel másolták, helyenként bôvítették, továbbírták. A Petrák-krónika jelenleg ismert 10 változatát rendezte sajtó alá Takács Edit fôlevéltáros 1997-ben, amely a Tanulmányok Csongrád megye történetébôl 25. köteteként látott napvilágot. Szentes legnevezetesebb papja Kis Bálint (1772–1853), akadémiai levelezô tag, az egyházi krónika folytatásán kívül, 1836-ban befejezett 4 kéziratos kötetre terjedô hatalmas tájleíró-tájtörténeti munkáját. A Helvétziai Vallástételt követi, Békésbánáti Egyházi vidék Vallási, Polgári, Tudomány és Földirati történeteinek emléke címû, amelybôl Gilicze László és Kormos László válogatásában jelent meg gyûjteményes kötet 1992-ben A Békési-Bánáti Református Egyházmegye története címmel (1836) a Dél-Alföldi Évszázadok sorozat 5. köteteként. Viszonylag késôn, 1914-ben jelent meg a település múltjáról az elsô monografikus szándékú, 3 kötetre tervezett összefoglalás elsô kötete Sima László: Szentes város története, amelyben a régészeti koroktól az 1836. évi örökváltságig jutott el. A második kötetben az 1837-1849 közötti idôszakot tárgyalta, ez azonban kéziratban maradt. Labádi Lajos, a két hónappal ezelôtt napvilágot látott Tanulmányok Szentes város történetébôl címet viselô 518 oldalas könyv szerkesztôje írja Bevezetôjében: “A korai kisérletek között érdemel említést a Nagy Imre, ny. városi fôjegyzô szerkesztésében, 1928-ban, a Magyar városok monográfiája sorozat 3. köteteként a Szentes címû munka, amely a szûk terjedelmi keretek miatt a történeti korokat csak igen elnagyoltan érinti, számos téves adattal megtûzdelve. Az elkövetkezô évtizedekben több értékes résztanulmány készült, de a monografikus összefoglalás továbbra is váratott magára.” Majd így folytatja: “Valódi áttörésre 1979-ben került sor, amikor (…) összeállt (…) egy helytörténészekbôl álló 12 fôs gárda, akikkel a szerzôdéseket még az év ôszén megkötötték.” (…). A 3 kötetre tervezett monográfia kéziratainak egy része elkészült, más részük sohasem. A század-, és ezredvég ünnepi hangulata kedvezô hatással volt a hivatali szekrényben porladó várostörténeti tanulmányok életre keltésére. A tanulmánykötet szerkesztôje kitûnô munkát végzett. A városi helytörténet-írás és kiadványmunka kiemelkedô értékû terméke ez a kötet. Labádi Lajos könyve a hiánypótló, eddig még fel nem tárt, vagy kevésbé feldolgozott idôszakokról készült írásokat gyûjti egybe. A régészeti fejezet Vörös Gabriella, a törökkori Barta Gábor, a reformkori Barta László, a Horthy-korszak Balázs György és Olasz Lajos munkája. A szerkesztô a Bevezetô után felsorolja a Szentes-monográfiához kötôdô, gyûjteményes kötetekben, vagy önállóan megjelent tanulmányokat.

(folytatjuk)

Bodrits István