Választások a múltban (II.)

“Édes hazánk léte”

Mint közismert, az abszolutista berendezkedést követôen 11 éven át nem hívták össze a magyar országgyûlést; az ország ügyeit alkotmányellenesen felállított, Bécsbôl vezényelt hatóságok intézték. Az 1850-es évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az ország kormányzásában nem vezettek eredményre Ferenc József nyílt abszolutista törekvései és módszerei. Ennek beismerése eredményezte 1860-ban az Októberi Diploma kibocsátását, amelyben az uralkodó újraszabályozta a Habsburg-birodalom közjogi viszonyait. Az uralkodói abszolutizmust némileg korlátozó szabályok Magyarország vonatkozásában figyelmen kívül hagyták az 1848. évi forradalmi törvényhozás legjelentôsebb eredményeit, de a régi magyar alkotmányt részlegesen helyreállították. A hagyományos megyei szervezet újjáalakításának engedélyezése és az országgyûlés összehívásának ígérete bizakodással töltötte el a diplomával elégedetleneket is.

Az uralkodó, ígéretéhez híven, 1861 áprilisára összehívta a magyar országgyûlést. Február folyamán országszerte megkezdôdtek a követválasztási mozgalmak. Szentesen a választások elôestéjén megtartott városi közgyûlésen a megválasztandó követ személyével szemben támasztandó követelmények megvitatása volt a központi téma. Több városi képviselô hangsúlyozta az összeülô országgyûlésre váró feladatok fontosságát, hisz a “jelen országgyûléstôl függ jövô mikénti maradásunk vagy eltöröltetésünk, édes magyar hazánk léte vagy a birodalomba beosztása általi nemléte”. Ezért olyan követet kell a városnak az országgyûlésbe küldenie – jelentette ki az egyik képviselô –, akinek “múltja garancia a jelenre, s így szív- és lélekben tántoríthatatlan hazafi, ki nem retten vissza a fenyegetô vész elsô mozzanatától, ki nem hajol meg a megvesztegetés undok fegyvere elôtt”. Ezért a városatyák alapvetô követelményként kimondták, hogy a megválasztandó országgyûlési követ “ismerje erkölcsi és hazafiúi kötelességének a becsületszó szent esküje mellett nyilvánítani a választóközönség elôtt, miként politikai hitvallásul egyedül s kizárólag csak az 1848-iki törvényeket veendi iránytûül a nemzet jövendô boldogsága megalakítása s megszilárdítására”.

Talán nem meglepô, hogy a szóba jöhetô jelöltek sorában elsôk között merült fel Boros Sámuel volt fôbíró, a szabadságharc alatti polgármester neve. Tudni kell, hogy Boros Sámuelnek 1849. augusztus elején sikerült a császári csapatok elôl elmenekülnie. Két éven át hiába körözték, végül 1851 ôszén önként jelentkezett a Pesti Cs. Kir. Haditörvényszék elôtt. A szabadságharc alatti tevékenységéért felségárulás címén teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélték. Utóbb a súlyos ítéletet kegyelembôl 4 évi várfogságra enyhítették. Büntetését a josefstadti börtönben töltötte le; 1855-ben szabadult, s hazatért Szentesre. Képviselôvé jelölését szinte mindenki támogatta, csupán magas életkora ébresztett némelyekben aggályokat, hiszen Boros ekkor már a 74. évét taposta. Az 1861. március 4-én megtartott választáson a közbizalom mégis inkább a kipróbált régi vezér irányába hajlott. Boros Sámuel 662 szavazatával szemben az ellenjelöltként felléptetett Vecsery Zsigmond városi fôbíró csupán 153 szavazatot kapott. (Említést érdemel, hogy ezen a választáson az 1555 szavazásra jogosult lakos közül 815 élt jogával, vagyis a jogosultak 52 %-a.)

Közismert, hogy az uralkodó mereven elutasította az 1848-as törvények csorbítatlan visszaállítását kérô országgyûlési feliratokat, 1861. augusztus 22-én pedig feloszlatta az országgyûlést. Az alkotmányos megyei és városi képviselô-testületek egy rövid ideig még mûködhettek, de november elején ezek üléseit is betiltották. Az alkotmányosan választott tisztviselôk benyújtották lemondásukat, helyükre ismét kinevezett hivatalnokok kerültek.

Labádi Lajos